(Kedves olvasók! Talán érzékelhettétek, hogy tegnap elmaradt a vasárnapi szüléstörténet. Rajtunk nem múlt: nagyjából a hetedik kísérletnél adtam fel, hogy publikáljam. Az a döntés született, hogy a most vasárnapi történet a következő vasárnap fog adásba kerülni - erről a szerzőt is értesítjük. Mindenkitől elnézést kérünk, tehetetlenül szemléltük, ahogy a poszt újabb és újabb verziókban tűnik el egy fekete lyukban. Ma úgy tűnik, elvonult a terepről a technika ördöge - a szerk. És akkor innentől jön a mai poszt...)
Azt már tudjátok, hogy tavaly ilyenkor mivel töltötte Róbert Gida Vakmacska üres és kevésbé üres óráit, egészen kora tavaszig – középiskolai felvételivel. Most folytatom: amiről itt szó lesz, azzal a késő tavaszt és a nyarat töltöttem. Nem is hagytam abba, amennyire csak tudom. A középiskolai felvételivel ellentétben ez egy életre szóló program, ha komolyan vesszük.
Nem kevesebb, mint hogy gyógyszerek, költséges és kétséges „módszertanok”, elborult elméletek NÉLKÜL próbáljak-próbáljunk ép ésszel és ép lélekkel fennmaradni ebben a kissé kusza, és barátságtalannak tűnő világban. Amiben ráadásul látványosan öregszem is, mit tagadjam.
De nem kell öregedni ahhoz, hogy összekócolódjon az ember testileg-lelkileg. Szegény megmaradt gyerekpszichológusok a Covid óta egyfolytában mondják, hogy fuldoklanak a betegáradattól (azóta cikk lett a témából, annyira mondják). A nevelési tanácsadók már rég túlcsordulnak. A srácaink lassan ki se látszanak a rájuk ragasztott orvosi szakkifejezések címkéi alól. Terápia, gyógyszerek, tüneti kezelések – de lassan már az orvosok némelyike is rájön, másfelé is kéne menni. Már csak azért is, mert Gyarmathy Éva, a zseniális pszichológus és tehetség-kutató kimondta: nem lehet egy teljes korosztály minimum EGYNEGYEDÉT „kishibásnak” meg „problémásnak” nevezni – márpedig lassan ennyien kerülnek valamilyen SNI besorolás alá, kapnak orvosi diagnózist, és időnként valamiféle „kezelést” – vagy legalábbis skatulyát.
A gyerekeink, ahogy mi magunk is, reagálnak valamire. Valamire, ami körülöttünk van, és amit magunk hoztunk és hozunk létre, nap mint nap.
Szó sincs arról, hogy az SNI, a diszlexia, a figyelemzavar meg a többi tényét tagadnám. Vagy azt, hogy nincs szükség orvosinak nevezett beavatkozásokra sok esetben. Csak laikusként is ordító a növekedési arány: nincs ennyivel több veleszületett, genetikai probléma a tíz évvel korábbi arányokhoz képest. És hát ennyivel nem lettünk talán jobbak diagnosztikában se…sajnos.
Amennyivel több van, az is valami következménye, akárcsak a fejlett világban elharapózó elhízottsági, ételérzékenységi esetek gyakoriságának változása. Nem mondok ítéletet ezekről, kutatják nálam jobban képzettek. Ők is azt mondják, oka van, és az okok nagy részét mi magunk hoztuk és hozzuk létre, miközben nem győzünk rajta sápítozni.
A tervezett újabb sorozat nem akar a dolgok okainak mélyére ásni. Vagy állítani, hogy könnyen és gyorsan megszüntethetőek ezek. Lehetnek egyéniek, vagy kötődhetnek olyasmikhez, amelyek nagyobb csoportot érintenek. Az okok kötődhetnek a múlt történéseihez (így megváltoztatni nem tudjuk őket), vagy olyasmikhez, amik zajlanak éppen, csak nem nagyon van rájuk hatásunk ebben a pillanatban - vagy azt hisszük, nincs a kezünkben eszköz és lehetőség. Én arra voltam kíváncsi, meddig lehet elmenni az ártalomcsökkentésben úgy, hogy közben nem vonulunk ki a társadalomból, nem hozunk létre valamiféle szektát, de nem is teremtünk kibékíthetetlen ellentéteket az életünk mindenféle szeletei közt. Mert azzal csak egy másikra cseréltük a problémát – bár az is hozhat már javulást.
Csak olyan eszközök érdekeltek, amelyek nem, vagy minimálisan kerülnek pénzbe, és nem kívánnak emberfeletti erőfeszítést meg „totális életmódváltást”. A pénzbe kerülő, bonyolultan végrehajtható, vagy kiemelkedő jellemet kívánó módszerekkel tele a padlás ugyanis. A legtöbb nem éri meg a második hónapját, mielőtt eldöntenénk, hogy a hajunkra kenjük-e, mielőtt lehúznánk a mellékhelyiségben.
Nem mondom persze azt, hogy a „totális életmódváltás” nem lehetne hasznos. Csak nem véletlenül vagyunk éppen ott, ahova mentünk. Nem a szél fújt oda minket. Valamiért úgy élünk, ahogy - hirtelen totálisan szembemenni minden eddigivel eléggé reménytelen vállalkozásnak tűnik.
A legtöbb divatos új módszer mögött pedig nagyon sokszor egyszerű dolgok vannak, amiket szépen becsomagoltak, hogy elnyerje a mindig újra vágyók tetszését is. Így magasabb az ára is.
Szóval, az emberkísérletem és a kérdésözönöm arra fog vonatkozni: tudunk-e életminőséget javítani ősi és egyszerű dolgokkal, amilyen a saját lélegzetünk megfigyelése és irányítása, a puszta tény, hogy ügyelünk rá, ne a szájunkon vegyük a levegőt, a saját hangunk vagy mindenféle egyszerű eszköz által keltett hangok, egyszerű vagy kevésbé egyszerű mozgásformák (tánc, kertészkedés, gyerekjátéknak tűnő tevékenységek, keleti sportok, kirándulás…), elsőre murisnak tűnő „rituálék” vagy csend-szakaszok beépítése a mindennapokba – amelyeket először fedésbe kell hoznunk a saját életünkkel és hiedelmeinkkel.
Ha érdekel, tarts velem. Illetve velünk. Beszélgetünk nálam sokkal tapasztaltabbakkal, akiknek esetleg diplomája és szakdolgozata van a témában, vagy „csak” több éves, évtizedes gyakorlata, tapasztalata. Lesz köztük a tervek szerint pszichológus, zenepedagógus, közösségi ritmus-és zenei alkalmakat szervező ember, kutató, gyógymasszőr, fura hangszereken játszó zenészek és egészségüggyel napi szinten foglalkozók. Lesznek könyvekből idézett kísérletező furabogarak, tüdőgyógyászok és gyógytornászok, vagy épp történészek, mikor ki tud okosat mondani.
Nem árulok zsákbamacskát: a folyamat most is folyik, és nem tudom, pontosan hova jutok a végére (ha egyáltalán van neki). Elolvastam egy szép kupacra való könyvet, beszélgettem az itt felsorolt emberek közül már többel, illetve kipróbáltam egyszerű vagy kevésbé egyszerű dolgokat az ajánlott módszerek közül – és bár „tömegnek” nem vagyok mondható, a saját tapasztalataim is lehetnek érdekesek, illetve azokéi, akikkel még efféléket megosztottam.
Tünde, aki teljesen más irányból indult a lelkibéka és egyfajta tudatosabb élet felé, egyszer csak azt vette észre, hogy a téma több pontján is találkozhatunk. Muris volt felismerni, hogy ugyanazt mondjuk, bár teljesen más forrásból merítettük az információt vagy az élményeinket. Szeretném az ő tapasztalatait is bevonni – minél többfelől látunk rá ugyanarra, annál meggyőzőbb lehet.
A tutit – az önjelölt gurukkal ellentétben – nem fogjuk megígérni, továbbra is esendő emberek maradunk ugyanis, ha igazat mondunk, magunknak is. Alkalmanként lukra futni, hibázni meg kifejezetten vicces és tanulságos lehet. Ahogy korábban írtam, némi kitartással a mostani problémákat legalábbis „jobbakra” cserélhetjük, és az is egy nagy eredmény, ha egészségesebben és kiegyensúlyozottabban éljük a napjainkat – ami azonmód meglátszik egyébként a gyerekeken is. Ezt már most kijelenthetjük.
Indulhatunk?
Vakmacska
