Előzmények:

Kisfiamat, aki 2012 tavaszán született a Teremtő Ajándékaként , 15 hónapos koráig szoptattam. Okulva abból, hogy több mint négy évet vártunk az érkezésére, férjemmel úgy döntöttünk, hogy nem alkalmazunk fogamzásgátlást, mert tudtuk, hogy esetleg megint évek telhetnek el sikertelen testvér-próbálkozással. „Csodák csodájára” ez nem így történt, bár a szoptatási időszak alatt nem estem teherbe. Viszont annak befejeztével, a következő hónapban már igen, ami szintén augusztusra tevődött. Csináltam két pozitív tesztet három nap különbséggel, majd egy váratlan menstruáció után (ami végül spontán vetélés volt) negatív teszteredményt kaptam. Én valamilyen furcsa okból kevésbé voltam elkeseredve, mint a férjem, úgy éreztem, hogy „túl szép, hogy igaz legyen”. Őt viszont eléggé megviselte a dolog, nagyon beleélte magát. Természetesen nem adtuk fel és minden hónapban próbálkoztunk tovább, mert eltökélt szándékunk volt, hogy mihamarabb szeretnénk testvért a babánknak. Teltek múltak a hónapok, majd az év utolsó napjaiban, az ünnepek alatt adtunk még egy esélyt magunknak, hogy hátha még az óévben megfogan a poronty…

Az esemény:

 2014 januárjában feltűnt, hogy késik a „havim”, de ezúttal nem akartam elkapkodni a teszteket, így vártam vele 10+4 napot. Aggódva örültünk… Február 2. hetére kaptam időpontot a nőgyógyászhoz, ahol megállapították a 7 hetes terhességet. Ekkor még ezt mások előtt titok övezte. Visszamentem két hét múlva kontrollra, ahol már kimutatható volt a szívhang. A család öröme – első reakcióra – nem volt felhőtlen, t.i. idáig is a segítségükre szorultunk és anyagilag ők támogattak minket. Ők is tudták, hogy milyen sokáig vártunk az elsőre ill. tisztában voltak vele, hogy fiatalabbak már mi sem leszünk – nincs mire várni (az egészségről még nem is beszélve), sőt, kész csoda, hogy fél éven belül megfogant a tesó… Szóval, végül is volt nagy boldogság.

Várakozás:

A várandósság 9 hónapja viszonylag problémamentesen zajlott, a nagyobb rosszullétek ismét elkerültek, viszont ezúttal nem tudtam élvezni az áldott állapotot, ami nyilván részben köszönhető volt a megváltozott élethelyzetemnek és a körülményeknek. Folyamatos disz-komfortérzet gyötört. Már az első pár hónapban is észrevettem, hogy ez most más, mint az előző, ezért voltam meggyőződve róla – amíg az ellenkezője be nem igazolódott, kb. félidőben – hogy ezúttal kislányunk lesz (ahogy azt egyébként is szerettük volna). Kicsit bántam, amikor kiderült az ellenkezője, de nem voltunk csalódottak, hanem gyorsan elkezdtünk fiúnevekben és a gyerekszoba kialakításán gondolkodni. Teltek múltak a hetek, hónapok… Átvészeltem egy nyarat kisebb-nagyobb kellemetlenségekkel, aztán a nagyfiam bölcsődei beszoktatása is sikeresen megtörtént.

Végkifejlet:

Egy szép őszi napon kilátogattam fiacskámmal egy kerületi rendezvényre, ahol folyamatos szélgörcstől szenvedtem. Ettől függetlenül sétáltunk, cukrászdába mentünk stb. Ezek a kisebb görcsök éjszaka is kitartottak, vettem be gyöngyöket emésztési panaszokra, puffadásra. Nem tudtam éjjel aludni, főleg, mert a fiam éjjel többször felsírt, bedugult az orra. Náthás lett.

Vasárnap reggel (ez volt a 39+3 nap) kezdtem gyanakodni, hogy talán mégsem emésztési problémáról van szó, és amikor egy forró zuhany után sem enyhült a dolog felhívtam a kórház szülészetét, hogy tanácsot kérjek. Bizonytalan voltam, hogy ezek az 5-10 percenként jelentkező enyhe görcsök, esetleg jósló fájások-e. Közölték, hogy látatlanban nem tudnak nyilatkozni, esetleg menjek be egy vizsgálatra. Nem szerettem volna egy náthás kétévest ilyen tortúrának kitenni, talán feleslegesen, de a férjem rábeszélt, hogy nem vesztünk semmit, max. hazajövünk.

Dél előtt valamivel értünk be és én megkértem a férjem, hogy a gyerekkel menjenek el sétálni a környező utcákba, és majd telefonálok, ha tudok valamit. Nem kellett sokat várni, míg kiderült, hogy beindult szülésről van szó (aminek nagyon örültem), ezért hívtam őt, hogy vigye haza a gyereket ebédelni, altatni, oldja meg a felügyeletét, majd jöjjön vissza a csomagjaimmal.  Drága kisfiamtól el sem tudtam búcsúzni…

15 óra körül vett fel a kórház a szülőszobára, addig a férjem visszaért a holmimmal. Négy óra körül hazaküldtem, mert a doktornő (ügyeletes orvos) úgy számolta, hogy még aznap meglesz a baba, – hogy meg tudja szervezni a fiunk éjszakai felügyeletét, amikor neki vissza kell jönnie hozzám. Most is úgy terveztünk, hogy jelen lesz az utolsó szakaszban és megint őt szerette volna a babánkat a külvilágra segíteni a köldökzsinór-vágással.

Viszont az események annyira felgyorsultak, hogy amikor megkaptam (a beöntés a burokrepesztés után) az elvileg fájdalomcsillapító (gyakorlatilag izomlazító) injekciót 18 óra után egy kicsivel, máris hívtam a férjemet, hogy üzenik: indulhat, mert rövid időn belül baba lesz, így szükség van rá.

Ennek ellenére (bár csak 20 percre lakunk a kórháztól), sajnos lekéste a nagy eseményt. Pár percen múlt az egész. Számomra is hihetetlen és a szülésznő is meglepődött, hogy ilyen „jól” reagáltam a szurira, szinte egyből a tolófájások jelentkeztek (ezért nem hatott már a fájdalomcsillapító, amiért reklamáltam). Amiért szégyellem magam, hogy a fájdalomtól elvesztettem a türelmemet és behisztiztem, ezért le kellett csillapítaniuk, hogy a „feladatra” koncentráljak, figyeljek a légzésre stb. Nem telt bele sok idő, és máris megérkezett közénk a második fiunk épen, egészségesen. Igaz, még bent nyelt kis „kakis” magzatvizet, de szerencsére nem lett belőle gondja. Most gátmetszés nélkül sikerült megúsznom a nagy erőfeszítést, csak néhány öltés kellett a repedésekre. A fájások alatt most is hányinger kínzott, de ezúttal (mivel a múltkorihoz képest negyedannyi idő alatt zajlott le az egész) a pillanatnyi eszméletvesztés és remegés elkerült.

A 72 óra:

Mivel aznap futószalagon érkeztek a bébik az időjárási frontnak köszönhetően, nem is várták meg a kétórás pihenőt a szülőszobán, hanem gyorsan áttoltak egy kórterembe, ami már nem is a szülészethez, hanem a nőgyógyászathoz tartozott.

A kórházban töltött háro éjszakára alapvetően nincs panaszom, de nyilván nem szállodai kényeztetésben volt részünk, ill. a szobatársakat sem válogathatjuk meg…

Ezúttal a családon kívül baráti látogatók is érkeztek hozzánk és egy éjszakával kevesebbet tölthettünk bent.

Nekem utólag is voltak fájdalmaim, viszont a baba nem sárgult be. Megállapítottam magamban, hogy ez sem volt könnyebb szülés, mint a fél napos szenvedés, csak intenzívebb. Most nem volt időm türelmetlenkedni, de mivel végig egyedül voltam, ezért az Úrhoz imádkoztam közben. Ja, és elfelejtették volna nekem beadni az ellenanyagos szurit, amit távozáskor kérésemre pótoltak…  A hazaérkezés napja zökkenőmentes volt, utána adódott némi probléma, ami már megint egy másik történet…

Istennek hála megtapasztalhattam, hogy milyen különbségek vannak az egyes terhességek között, beleértve a vajúdást és magát a szülést, ill. a felépülési időszakot is. Függetlenül attól, hogy egy-, vagy különneműek a babák.

Bár nagyon vágytunk egy kislányra, megállapodtunk a férjemmel, hogy több gyermekünk nem lesz. Minden így tökéletes!

(budapesti, 33 éves anyuka

A Szüléstörténet.hu már a Facebookon is megtalálható. Tetszik?