A műtét után, amivel az életemet mentették meg, az intenzívre kerültem, és nem is engedtek el onnan, csak 18 órával később. Addigra már túl voltunk egy beszélgetésen a nőgyógyászommal és a bábával, akivel szültem... kissé megilletődötten magyarázták el a kórházi ágyam mellett állva, a cipőjük orrát bámulva, hogy mi is történt pontosan, mi volt az operáció alatt, és hogy végül miért az volt az egyetlen megoldás, hogy kivegyék a méhemet. Azt, hogy mi okozhatta a méhrepedést, nem tudták megmagyarázni... lehetett a túl nagy babától, vagy hogy túl gyorsan jött, lehetett attól, hogy sokadik terhesség volt, elfáradt a méh, de attól is, hogy túlságosan megerőltettem magam az utolsó hetekben.

Mikor ez utóbbit a férjem meghallotta, azt hittem, most azonnal megy és megöli az igazgatónőt és vele együtt az egész bölcsis bagázst. Akkor még nem tudtuk, hogy placenta praeviám volt, és ez okozta a repedést - vagyis teljesen megalapozottnak tűnt az érvelés, hogy a (túlzott) megerőltetés, a 17 kilós gyerek emelgetése és hurcibálása okozhatta a szakadást - és ezért éreztem már napokkal a szülés előtt, hogy pokolian fáj a hasam alja a jobb oldalon, a combom tövébe kisugározva.

A babát nagyjából délben foghattam először a kezembe, addig a neonatológián élvezhette a csecsemősök vendégszeretetét... már rögtön a szülés után inkubátorba tették, hogy „melegedjen” egy kicsit... ő se volt túl jól, miután lenyelt egy jó adag véres magzatvizet.

Véglegesen viszont csak akkor kaptam meg, miután este hat körül elfoglaltam a szobámat, ahova a férjem és egy nővér kísértek le.... halottsápadt arcomat és a sok, belőlem kilógó csövet elnézve a férjemmel úgy döntöttünk, hogy a gyerekek aznap még ne jöjjenek be hozzám, nehogy megijedjenek a kinézetemtől.

A csapat végül csak másnap, tanítás után, este fél hatkor érkezett meg „babanézőbe”. Közeledő suttogásukat (köztük a Kicsi „Ma maman!!” kiáltásait) és az apjuk pisszegéseit már a folyosóról hallani lehetett. Aztán lassan kinyílt az ajtó, és arcukon maszkkal, libasorban bearaszoltak a gyerekeim. A Középső vezette a sort, mögötte a Kicsi jött kézen fogva a Naggyal, őket férj követte, és végül apukám zárta a menetet.

- Helló... sziasztok! - suttogtam én is, nehogy felébresszem az épp alvó Babát.

- Babaaa? - kérdezte rögtön a hangsúlyt kérdőn felvíve a Kicsi.

- Igen, itt a baba - mondtam neki. - Gyere, nézd meg! 

A nagyok eddigre már körbeállták az ágyam melletti kiskocsit, így a Kicsi izgatottan sietett hozzájuk. A Nagy már nyúlt is az öccse után, hogy felemelje és jobban lássa, ki fekszik a kocsiban. Már az első pillanatban mindketten úgy mosolyogtak a húgukra, mint a vadalma - a Középső eközben inkább megilletődötten szemlélte.

- Megsimogathatom? - kérdezte a Nagy kedvesen, de láttam, hogy közben már a Középső keze is erősen zsiborog, hogy megérinthesse a tesóját.

- Igen, de csak a haját - mondtam, miközben hallottam, ahogy apukám a hátam mögött örömködve épp azt mondja, hogy: „Tiszta anyja”, míg férj elküldte a fiúkat kezet mosni.

Elsőként a Középső tért vissza a kézmosásból, és apró, óvatos kis mozdulatokkal már simította is Nina haját, miközben szeretetteljesen nézte.

- Annyira selymes a haja - mondta közben a szintén felzárkózó Nagy. Nyilván meg is kellett szagolni a baba haját, hogy ők is érezzék a „babaillatot”. Mélyeket szippantottak a tesójuk fejéhez hajolva, majd mindegyikük kijelentette, hogy ő érzi. 

- Nekünk is ilyen volt? - kérdezte a Nagy.

- Igen - válaszoltam.

- Nem babaaa - nyilvánította ki véleményét a Kicsi, miközben a hasamra mutogatott - hogy aztán elmondja nekem minden, a napokban felszedett tudását. „Baba. Kijött. Nemvan - mutatta a saját meg az én hasamat. - Baba. Dodó. Ott. Anya. Ott - és közben mutatta először Nina, majd az én ágyamat. Aztán egy fél órácska után Nina felébredt, és ők hazaindultak... fogalmam se volt, mikor mehetek én is velük.

Másnap csak férj jött be hozzám dél körül. Már ahogy a szobába belépett, láttam rajta, hogy ideges... mint kiderült, nap közben többször is kereste őt egy itt élő magyar csaj, akit mi csak nagyon felületesen ismertünk. Üzenetekkel bombázta a férjemet, nem tudunk-e valamit a közös barátnőnkről, nem járt-e nálunk tegnap, mert eltűnt, és sehol se találják. 

Férj, akinek kisebb baja is nagyobb volt momentán annál, hogy még ezzel is foglalkozzon, eleinte nem is válaszolt neki. Amúgy se nagyon értettük, mit akar pont tőlünk és pont most. Később azért közösen megírtuk neki, hogy nem, nem találkoztunk Á-val, de tegnap még váltottam vele üzenetet, mert gratulált a kislányom születéséhez. Magunk közt meg is beszéltük, hogy Á. nyilván már rég hazament, bárhol is járt, hiszen várja a férje meg az alig két hónapos kisbabája - de persze mindig vannak ilyen mindenlében kanál emberek, akik rögtön drámát kanyarítanak egy kis semmiségből is, és zsizsegnek, ha kell, ha nem.

Azért rossz érzésem volt, és férjnek is... nem olyan embernek ismertük meg Á.-t, aki csak úgy ukkmukkfukk elmegy otthonról, egy szó nélkül, a telefonját is kikapcsolva - és bármennyire is bizonygattuk magunknak, hogy ez hülyeség és biztosan rég otthon van már, újra és újra visszatértünk a témára. 

Már épp ott tartottunk, hogy felhívjuk a férjét, csak hogy mondja már meg, hogy ez valami rossz vicc, vagy tényleg baj van, amikor hirtelen üzenet jött a közös ismerőstől, aki szerint a barátnőnk „hosszú pihenésre” ment a Jóistenhez...

Teljesen lefagytunk. Csak néztünk egymásra értetlenül, kezünkben a telefonnal, vállamon a babával, aki épp befejezte az evést... ez most valami rossz vicc?! Vagy ez valami fura szófordulat, amit mi fordítunk magunkban rosszul franciáról magyarra? Ugye mindjárt jön egy második üzenet, hogy csak egy prank volt az egész... Az nem lehet, hogy pont Á., ez az életvidám, folyton mozgásban lévő csaj, akiből csak úgy süt az energia és az életszeretet, ne éljen többé... ez valami tévedés lesz.

Úgy éreztem magam, mint akit alaposan fejbe vágtak és most szédeleg az ütéstől. Ilyen nincs. Férj sírt. Őt talán még jobban megrázta ez az egész, mint engem, miután az elmúlt években több közeli ismerőse is eldobta magától az életét, egyesek kifejezetten fiatalon és brutálisan...nem beszélve mindarról, ami alig három napja velem történt.

Közben visszahívott minket Á. férje... - Öngyilkosság... - hangzott el a végzetes kijelentés. De hát hogy?! Hiszen ott a kisbabája... az anyukája is csak nemrég érkezett segíteni, épp ott van náluk... ez nem lehet. 

Márpedig a hívásból az derült ki, hogy de, sajnos lehet. A csendőrök egy bő órája kopogtattak az ajtajukon a hírrel: a barátnőmet három utcára a házuktól, az autójában találták meg... mint később kiderült, felvágta az ereit. Hosszában.

Szédelegtem ettől az egésztől... a gyomromban éreztem, hogy ez nagyon nem jó. Ha nem is álltunk szuperközel egymáshoz, de mégis, hosszú évek óta barátok voltunk. Ő volt az egyike a kevés biztos pontnak külföldi magyar életünkben. Többször jött segíteni hozzánk, vigyázni a gyerekekre, vagy masszírozni, volt háztűznézőben nálunk, mikor megvettük a házat. Később meghívott az esküvőjére, aztán az újdonsült férjével is eljött hozzánk vendégségbe. 

Mikor ők is házat vettek, meghívtak magukhoz - de egyébként is kölcsönösek voltak az ebédmeghívások, kávézások. Aztán mikor lombikba kezdtek, és kiderült, hogy terhes, onnantól kezdve valamiféle orákulumnak tartott, és sokszor hívott fel tanácsért bármilyen szüléssel-terhességgel kapcsolatos ügyben. Akkor is nekem telefonált, mikor kiderült, hogy két héttel a kiírt dátum előtt megindítják a szülését - ami persze császárba torkollt, műtét közben pedig hirtelen szívleállása volt. 

Közben férj letette a telefont - előtte még hallottam, hogy felajánlja a segítségünket, legyen szó bármiről, hisz ott van a nagymama is, aki nemrég jött ki hozzájuk segíteni, de semmit nem beszél franciául. Bele se akartam gondolni, mit élhet át ő...

Férjnek mennie kellett és én egyedül maradtam a babával. Nem bírtam elhinni... hiszen tegnap még üzenetben gratulált a babához! Alig két hónapja még mi látogattuk meg őket ugyanitt! Egyre csak az járt a fejemben, hogy ő is pont itt szült, és még nincs két hónapja, hogy pont ugyanezeket a folyosókat rótta a kiskocsival, benne a babával... szinte kísérteties volt, hogy most én vagyok itt helyette. 

Folyt. köv.

Shadow

Shadow blogját itt tudjátok követni: shadowinfrance.com