IUGR-Azaz „Intrauterin magzati retardáció”, ami egy méhen belüli növekedési lemaradást jelent. 

Mielőtt belekezdenék elmesélni, hogyan jutottunk oda, hogy a kisbabámat retardáltnak nevezzék, gyorsan felvázolnám a történetünk hátterét. 23 éves, fiatal házas nőként tervezett első babánkkal teljesen problémamentes várandósságom volt. Egészen a 36. hétig, mikor is az utolsó terhesség alatti ultrahangvizsgálatra el nem mentem. Ahol a vizsgáló orvos már az ultrahangos szobába beérve is nagy szemekkel méregette a hasam méretét. (Mint később elmondta, már akkor kicsinek találta azt.) Pedig legjobb tudomásom szerint a has mérete a várandósság alatt inkább genetika, és függ a csontozattól, a medence méretétől mintsem a baba méretétől. 

Majd felfeküdtem az ágyra, és megkezdődött az ultrahang, ahol az orvos hosszú ideig idegesen húzogatta a hasamon az ultrahang fejét. Pár perc után kinyögte.

„Ez a baba bárhogy is nézem, kisebb, mint kellene.”

Ekkor mintha egy kést szúrtak volna a torkomba. Hirtelen nem is tudtam, mit kérdezzek. Azt, hogy mit kell tennem? Vagy esetleg azt, hogy ez mégis mit jelent? Ledermedtem. Az ultrahang befejeztével megkaptam a leletemet, és leküldtek a várandósgondozóba. Annyira sokkban voltam, hogy sírni se tudtam. Hívtam a férjem. Mondtam, majd többet tudunk, ha beszéltem a várandósgondozó orvosával.

Ott pedig az orvos elmondta: IUGR, amiből az R betű RETARDÁCIÓT jelent. A magzatom retardált. Méhen belüli retardációja van. Visszamaradott a fejlődésben két héttel a biometriája alapján. Bár a has körtérfogata három héttel van visszamaradva. Egyértelműen IUGR. 2070 gramm-os magzat. A méhlepény 2. fokban érett. Az viszont nem annyira vészes, hiszen a 36. hétben ez normális jelenség. Elvégre is már 36 hete használja a kislányom.

A gondozóban az orvos telefonos beszélgetés a szülészet vezetőjével és hosszas tanakodás után azt mondta:

„Ezzel be kell feküdjön az osztályra. A terhespatológiára.”

Persze tudom, hogy ez csak egy úgymond gyűjtőnév és azoknak a kismamáknak a részlege, akiknek gond van a terhességével. De maga a patológia szó elég rémisztő. Hogy a történetben ugorjak egyet. Befeküdtem. Mondták, szülésig már nem megyek haza. Folyamatos megfigyelés kell. Kontroll. Napi 2 CTG. És kaptam infúzióba gyógyszert, ami egyébként hörgőtágító, és tüdőtágulatra használják. Vagyis. Arra is. Illetve visszamaradott magzatok növesztésére. Ja, igen. És ha túl gyorsan folyik le az infúzió, akkor heves szívdobogást és komoly pulzusproblémákat eredményezhet.

Általánosságban nekem erre mindig odafigyeltek, de volt, amikor a nővér már ment volna a dolgára és gyorsabb csöpögésre váltott, ami pedig kétórás remegést és kalapáló szívet eredményezett nálam. De azt mondták, ez teljesen normális. Nyugodjak meg. Nem éreztem annak. Maga a kórházi bentlét, a lassan telő napok és a semmittevés felőrli az embert. Haragudtam a helyzetre, de leginkább azért a stresszcsomagért, amit a gyereknek adtam nap mint nap, hiszen én is rémesen stresszeltem, és tudtam, ő ezt ugyanúgy érzi, mint én. 

A stresszhez hozzátett az is, hogy tájékoztatást az állapotomról nemigen, vagy elég hiányosan kaptam. Ha megkérdeztem, „Mi lesz” (és ez volt a folyamatosan 0-24-ben a fejem felett lebegő kérdés), akkor nem tudtak válaszolni. Mivel nem volt fogadott orvosom, ezáltal minden vizitkor más orvossal találkoztam. És ahogy az lenni szokott. Mind teljesen mást mondott, és más végkimenetelt vázolt fel a „Mi lesz?” kérdésemre. Megevett az ideg. 

Az egyik orvos azt mondta, 70-80 százalék, hogy császármetszés lesz, mert az „ilyen” babák „nem szokták sokáig bírni” a vajúdást. Hamar leesik a szívhangjuk és egyébként sem valami erősek. 

Volt olyan orvos, akit mikor megkérdeztem, hogy mégis mi várható, akkor egy motorhoz hasonlította a kisbabámat, hogy nem lehet tudni mennyi benzin van egy motorban és elindul vele az ember. Lehet, félúton lefullad. Kérdeztem: ezt a kisbabám életbenmaradási esélyeire érti? Azt mondta, igen. Lehet, nem lesz elég ereje. Lehet, feladja majd. Nem lehet tudni. 

Ezeken a „kedves” és motiváló dolgokon kívül sosem mondtak semmi biztatót. A legbiztatóbb megjegyzés, amit kaptam egy orvostól, az egy

„Hát szerintem nem lesz gond”

volt, amit én erőszakoltam ki belőle hosszas kérdezgetés után.

A kórházban terhesen töltött két és fél hét alatt nem voltam képes a hasamat simogatni és beszélni a lányomhoz. Mert féltem, ha esetleg elveszítem. Ha esetleg a legrosszabb történne. Akkor csak még jobban fájna. Igyekeztem egy falat húzni magam és a magzatom közé. És „lekötődni” róla érzelmileg. Másként emocionálisan ezt nem tudtam túlélni. Ezért a mai napig ostorozom magam. Mert talán akkor nem hittem benne eléggé. 

De a tudattal, hogy benne van a pakliban, hogy nem éli túl a hasadban, így egy magzattal kórházban feküdni. Az igazi szülés előtti és utáni depresszió melegágya. Ha a férjem nem lett volna olyan törődő és néha erélyesen megmondó, hogy „márpedig nem adhatom fel és nem veszthetem el a reményt” akkor nem is tudom mi lenne most. Örökké hálás leszek neki.

A fejlődésre és az infúziós kezelésre visszatérve. A kislányom a hasamban 2070 grammról 2540 grammra nőtt. De ezzel nem voltak túl elégedettek az orvosok. Csak hümmögve konstatálták ezt az eredményt, és nem mondtak semmit (szokás szerint) hogy mire lehet számítani. 

Az utolsó súlybecslésen egy olyan orvos ultrahangozott, aki az ultrahang közben végig a feleségével beszélt telefonon, és a házukba a járólap színét választották éppen ki. Míg én az ultrahangos ágyon a stressztől megdermedve, magamban a „lehet, nem lesz elég ereje” magzatommal feküdtem. Majd végre jött a döntés. Indítanak. Szülésindítás lesz. A betöltött 39+0-nál. Az utolsó orvos által ehhez hozzáfűzött vélemény annyi volt, hogy

„Ez azért kell, hogy megakadályozzunk egy lehetséges magzatelhalást.”

Ami azért furcsa mondat, mert minden nap minden CTG-m tökéletes volt. A kislányom jól volt, és jól érezte magát a pocakban. Jeleit se mutatta, hogy szeretne már kijönni. Illetve a kétnaponta nézett ultrahangos flowmetria, azaz áramlásvizsgálat (ahol azt nézik tulajdonképpen, a baba kap-e megfelelő mennyiségű oxigént és mindent, ami kell vagy sem) szintén tökéletes volt. Mindig azt kaptam.

„Ez a baba jól érzi magát. Jól van.”

Közben mégis egy lehetséges magzatelhalásról beszéltek. 

Folyt. köv.

R.

Olvass még a témában!

A 25. héten tudtam, hogy már csak egy hetem van otthon