Még egy-két hét és ellepik a boltokat a csokimikulások. Juhuu, jöhet a feeling, a gyereket majd nem lehet kirángatni a boltból és csak várakozunk, várakozunk két hónapig. A karácsonyt tehát nem lehet elég korán kezdeni, valamiért évek óta előbb és előbb indulunk el a kötelező kedv felé. Előtte még érkezik egy mindenszentek, vagy egyes házaknál már Halloween, és jön a Márton-nap is, amikor forró fényű lámpásokkal sétálnak a színes sapkás gyerekek a szép őszi estében. Jókedvű lesz minden. De tényleg kötelező ez a jó hangulat?
Kicsit minden évben szégyellem magam, mert engem bizony kevéssé tölt el boldogsággal a karácsony. A többi ünnep még csak bírható és talán jó is, de a karácsony mindent feloldozó megváltása nem az én műfajom. Nem próbálok viselkedni, leerőltetni magamba egy kis jókedvet, mint mások az öblös pohár tojáslikőrt, ez nem az én műfajom. De talán elvettetem a sulykot, mert anyukám tavaly már azt mondta: Jaj, jön a karácsony, már félek tőled, hogy ezúttal mennyire fogod elszúrni – ez nem esett jól, de elgondolkodtam rajta.
A rosszkedvünk lehet-e olyan atombomba, ami több családtag ünnepi hangulatát is porrá zúzza?
Mit kell akkor kezdeni magunkkal, ha rendre szomorúnak éljük meg az ünnepet?
Kisgyerekkel, nagy gyerekkel jogában áll-e az embernek egyáltalán a rosszkedv egy ilyen fontos, családi, közös időben? Lehet-e nyűgös az, aki nem is magányos?
És vajon mennyire lehet nyűgös egy igazán magányos ember?
Csupa kérdés és sehol egy válasz. Egy dologban azonban biztos vagyok. A magány nem csak karácsonyi fogás. Velünk él már régóta a szólózás, mint műfaj. Egyre többen szigetelődnek el a mindennapi életüket tekintve, vagy akarattal, vagy csak a sorsuk alakulásának következtében. A világjárvány erősítette a jelenséget, megváltoztatott szokásokat, még óvatosabbá tette az embereket az interakciókkal kapcsolatban.
Évekkel ezelőtt tartottunk ott, hogy Nagy-Britannia után már Japánban is kineveztek magányügyi minisztert. A jelenségnek, ami az egyes személyek egyre inkább jellemző izolációját jelenti, náluk neve is van: Hikikomori. A komor szó benne van.
És a kedvencem: Hollandiában már régóta működtet az egyik áruházlánc úgynevezett beszélgetős kasszákat, ahol nem kell kapkodni, a magányos vásárlókra mindig van ideje a pénztárosnak, hogy kicsit beszélgessenek.
Az én szomorkodásomra sokan azt mondják: - Ugyan! Ez csak figyelemkeresés. Szedd össze magad, hozd haza a fát, süss bejglit, nosza, állj létrára és suvickold végig azt a régi házat, úgyis ráfér, aztán öltöztesd díszbe a gyereket, a szívedet, és uzsgyi, karácsony! Húzz fel egy fekete harisnyát – ne gondolj arra, hogy hol szerepelt rajtad legutóbb – keresd elő azt a galambszürke ruhádat, még beleférsz, talán ezúttal a fodrász is belefér, egy kis smink és máris szuperasszony lettél! Százkarú magyaros Shiva, aki rántást kavargat, csúcsdíszt applikál, a gyerekkel só-liszt gyurmázik, felmos, bordát pácol, hangosan hallgatja a régi slágereket és a tűzhely mellett még képes egy-két hibátlan tánclépésre is. Valamint gyönyörű. Akik ezt mondják, azoknak igazuk van. Elszúrni mindig mindent könnyebb.
Vannak a megértők – általában a barátok – akik nem lesznek azonnal undokak az undokkal, de az igyekezetük arra vonatkozólag, hogy az undok undokságát megmagyarázzák, páratlan.
„Megértelek. Ha egyedül lennék a gyerekekkel, én is szarul érezném magam.” – például.
És máris zöld utat kaptunk, mehet az undokság, abban a kihízott galambszürke ruhában, mosolyogva.
Igen ám, de itt jön a világ legfontosabb érve is: Gyerekkel vagyunk.
Innentől lesz cikis kérdés a családi nappali teleszomorkodása, csak mert nekem ilyenkor összekuporodik a szívem.
A szülőségnek számtalan ilyen vonzata van, viselkednünk kell, nem lehetünk mindig a lazábbik önmagunk, még ha olyan egyszerű lenne is. Úgyhogy megpróbálom idén összeszedni magam, feltenni a lemez vidámabbik oldalát, viselkedni, átkapcsolni a jó hangulatra. Ti ezt hogy csináljátok, amikor nem vagytok olyan jóban egy ünneppel?
