Épp kezdetét venné a katarzis, már éppen feloldódnék a megkönnyebbülés testem-lelkem lágyan nyaldosó hullámaiban, amikor léptek közelednek. Sietős, apró léptek. Tiptoptiptoptiptop, pergő nyolcadok, aztán még egy szólam bekapcsolódik, ez csak a negyedeket üti: top, top, top, top, a szemem tikkelni kezd, a végtermék félúton megáll, hogy a költővel szóljak, sz... izé, szó bennszakad, hang fennakad, bumm a vécéajtó, és beviharzanak a kölykök:
"Szia, anya! Kakálsz?"
Mert ha igen, azt látni kell. Nem mintha a pisilés kevésbé lenne érdekes, azt is nézni kell. A vécé anya és apa potyadékán kívül pedig még ezer csodát és száz kalandot rejt, le lehet tekerni a papírt, nyitogatni lehet a csapot, ki lehet szedni az illatosítót, hogy anya egészségügyi toalettjének szétdobálásáról, homlokunkra ragasztásáról vagy orrunkba dugdosásáról ne is szóljunk.
Nem találtam olyan kutatást a neten, ami gyermekeink számunkra legidegesítőbb szokásait mérné fel. Nyilván kissé zsenánt lenne felkérni a büszkeségtől hízó májú szülőket, sorolják fel és pontozzák kölykeik azon viselkedésformáit, amitől a falnak futnak vagy behánynak. Vannak káros, undorító, ijesztő szokások, meg egy sereg pszichológus, aki kérve-kéretlenül tanácsot oszt, hogyan szokassuk le a gyerekeinket az ujjszopásról, hajrágásról vagy az éjjeli visításról. Kezdjük azzal, ugye, hogy értsük meg, dédelgessük, hiszen ez mindig stressztünet, és persze ne mutassunk neki rossz példát. Ám mi van azokkal a szokásokkal, amik nem károsak, legfeljebb hihetetlenül idegesítőek, és mintha direkt a bosszantásunkra fejlesztették volna ki őket, úgy, hogy soha, a büdös életben nem láttak senkitől még hasonlót sem?
Nálunk ilyen a kisebbnél a tépkedés. Mindent apró darabokra, tökmindegy, hogy vécépapír, könyvtári olvasójegy volt-e vagy munkaszerződés, fél percen belül nyáltól ázott apró fecnikben hullik a földre, és a kis egyéves buci fejére leradírozhatatlan, elégedett vigyor telepszik. A lelkes vécélátogatás egyik oka nála az ürügy a vécépapírozásra.
A másik a bugyinkba bújás, amit mindkettő csinál, rendszerint röhögve. Kiszedik a bugyikat és gatyákat a fehérneműs fiókunkból és a nyakukba akasztják, általában nem is egyet, hanem amennyit találnak. A legrosszabb, és ezzel ismét a cévéhez kanyarodom vissza, hogy ha épp trónolok, a kisebb elkezdi húzogatni a bugyimat, és próbálja beledugni a fejét a combom mellett. A "bújj anyádba!" nála még szó szerint értendő, de hát csak nem marad így harmincéves koráig. Vagy ha mégis, állati nehéz lesz kiházasítani.
Az undi dolgok iránti rajongás életkori sajátosság, szintén elmúlik, jó esetben. Így tehát, hogy látni akarják a kakit és pisit, ahogy elnyeli a lefolyó rejtélye, mondhatjuk, természetes. Ám hogy minden alkalommal látniuk kell, és ehhez rám kell törniük az ajtót, az már-már ellehetetleníti az anyagcserémet. Pedig próbálok nem reagálni, illetve igyekszem természetesen viselkedni, tehát nem bosszankodom látványosan és kakibúcsúztató fesztivált sem rendezünk minden lehúzásnál, énekkel, mesével és körtánccal, nehogy különlegessé tegyem számukra a klotyót, és minél hamarabb ráunjanak. Ha elszakad a cérnám és kizárom őket, kaparják az ajtót és sírnak, ami jóval frusztrálóbb, mintha néznek, és közben tekergetik a csapot.
Mindezzel együtt a vécés manőver nálam évek óta első a "gyermekeim legbosszantóbb szokásai"-listán, amit, bár értük élek és bármikor halnék értük, önkéntelenül is vezetek fejben. Sajnos a minden alkalommal megszakított eseménynek már fizikai vonzata is lett: kijött az aranyerem. Csak reménykedni tudok, hogy lesznek későbbi bosszantó szokásaik, amik majd kiszorítják a vécéőrjáratot, és ezek számomra kevésbé lesznek fájdalmasak...
Summarygloss
