Őszintén szólva az elmúlt hetekben kissé úgy éreztem magam, mint Karinthy nyula, akinek csak jót akarnak. Húsvét óta mintha elszabadult volna a hajóágyú, bekerült hirtelen egy „kórustábor” nevű program, ahol az ifjak többé-kevésbé esőben és inkább kevés, mint több zuhanyzásra használható melegvíz társaságában töltöttek öt felejthetetlen napot a Börzsönyben vagy hol, ahol persze volt számos remek program is, csak épp az élet nem állt meg közben (nem mindenki kórustag, ugye…), én pedig mérgesen morrantam: a május elsejei hosszú hétvégén ÉN akarok kirándulni a saját gyerekeimmel végre, és teljes felelősséggel vállalom, hogy semmiféle lecke-pótlás nem készül ezeken a napokon, nem én találtam ki, hogy év közben „táborozni” menjenek, lassan úgy költöttem el vagy százhúszezret, hogy együtt vagy külön a nyár 11 hetében még a sarki fagyizóig se mentünk el.
A kórustábor például „jutalom” volt az érintetteknek, csak épp fizettem érte, keményen, a Nagy jeles alkalomra vett magas szárú cipőjét nem is említve, ami sikítófrásznyi összeggel terhelte a családi kasszát, de legalább most viheti a határon túlra is, mert ugye már megint táborozni mennek, csomagolunk és szortírozunk és beszerzünk, másfél hét marad még, mire hazajönnek, az már nyilván tanulásszempontból az ebeké, gondolkodott-e ezen valaki.
Két ilyen jeles esemény közt viszont naponta zuhognak a felmérők és röpdolgozatok, amikor épp nem felelnek vagy ECDL/nyelvvizsgára készülnek, a tananyagon meg csak piskolgok, mint béka a kocsonyában, ezt egy átlaggyerekre szabták??? Amikor az eddig kitűnő, magát annyira meg nem erőltető gyerekem is csak egy rakás magyarázat, neten lelt ismeretterjesztő videó és agyalás után került csak képbe? És mi lesz azokkal, ahol nincs otthon net, kazalnyi termtudos könyv vagy érdeklődő, tűrhetően művelt szülő…? És még csak hetedik, még csak általános.
Karinthy nyula mégsem ezért lettem, hanem a nekünk (is) szervezett, tulajdonképp nagyszerű programok miatt, amik valahogy mind hétköznap és kora vagy kicsitkésőbb délután kezdődtek, amikor én még javában termelném a GDP-t – sajnos nekem nem fizetnek se bográcsozásért, se közös anyáknapi-gyereknapi műsorért, se közös fociért, se tényleg szuper hangversenyért, amik összetorlódtak két hétre, és vagy lihegve-utolsópercben értem oda (munkahelyen vasvillatekintet: MÁR mész?, helyszínen vasvillatekintet: CSAK MOST érkezel?), vagy kénytelen voltam passzolni. Miközben vallom, fontos valamiféle közösségépítés a szülőkkel, de könyörgöm, a fent említett fogcsikorgatva kifizetett táborozások költségeit nem hétköznap zajló szabadidős programokból állom, egy-egy belefér egy évben, de két hét alatt öt, az nagyon nem.
Van nagyobb gondom is: valahogy elsikkadt egy fontos probléma a tanári nünükék közt. (Nünüke: miért olyan a gyerek tolltartója/radírja/kabátja, miért nem hegyezünk elég tűhegyesre, miért nincsenek színsorrendben a cerkák a tartóban,meg hasonlók), miszerint hogy az én gyerekem valami képtelen pózban tartja a ceruzát, a megoldásnak kínált ceruzafogó műanyageszköz kb. mint halottnak a csók, olyan erőből végez szegény minden könnyed ujjmozdulatot, mintha kettlebell lógna minden ujján és a csuklóján is egy. Nem megy a könnyed, finom billentés sem, görcsösen tekergeti az ujjait – na ezért nem rajzol ez a gyerek úgy, ahogy az ember vélné ennyi idős korban, hát „malmozni” se képes rendesen.
Félrevonom egy reggel a Nagy tapasztalt tanító nénijét: bizony, van ilyen, lehet szükség tornára, masszázsra, gyógytornászra, de akár lelki okokat is bizgethetünk a háttérben, míg a letapadt izmok valószínűleg fizikai segítséget igényelnek. Addig írjuk kínkeservesen a házi feladatot – gyereknap helyett csomagolás jutott az egyiknek, írásfüzet a másiknak, már mindannyian azt érezzük, mint a hosszútávfutó a finisben: még egy kicsit tartsunk ki. Miközben eltűnődünk, nem lenne muszáj ennek így lennie, de ez már külön poszt témája lehet.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
