22. hét
Nagyon békés, eseménytelen hetünk volt. Én szedegettem szépen az antibiotikumot és arra is igyekeztünk figyelni, hogy a család összes tagjába jusson elegendő vitamin, hogy lehetőleg ne passzolgassuk egymás között az éppen aktuális nyavalyát.
A férjem nagyon szorgalmasan zarándokolt 2-3 naponta a piacra hazai gyümölcsért-zöldségért és facsarta minden reggel a narancslevet mindannyiunknak. Szerencsére az ilyesmit nem kell tukmálni a lányunknak, gyümölcsökön, kenyéren és üres tésztán hetekig elélne, de azért igyekszem változatosan főzni – már amennyire kisgyerek mellett ez lehetséges.
Néha persze beleszaladunk a szokásos „miért nem eszed meg a répát?” monológba, amikor az apja rendkívül tudományos módon kijelenti, hogy „azért kell megenni, mert sok benne a vitamin és az egészséges”. Erre a gyerek logikus reakciója természetesen az, hogy összeszűkült szemekkel megvizsgálja a párolt sárgarépacsíkokat, majd kijelenti, hogy ő nem látja a vitaminokat, tehát a répafogyasztásnak az ő értelmezésében nincs jogosultsága.
Mostanában egyébként is észrevettem, hogy egyre gyakrabban próbálkozik különféle olyan manőverekkel, amikről tudja, hogy nem megállapodás kérdései. Ezek közül a legkardinálisabb „probléma” az esti fektetés. Tisztában van vele, hogy nem szabad kimásznia az ágyból, miután lefektettük, de azért képes kismillió indokot kitalálni, hogy miért szorul azonnali asszisztenciára. Semmi rendkívülire nem kell gondolni, csak a szokásos: „szomjas vagyok, szúr a pizsama, meleg a párna, hol a bárányom, kérek még egy plüsst” vonalon mozog, de ezt a végtelenségig tudja csinálni.
Az első pár napban hagytuk igencsak elharapózni a dolgot, az apjával felváltva kanosszáztunk akár 30-40 percig is ki-be a szobájából. Mindenki ismeri azt az érzést, amikor a véget nem érő fektetési ceremónia után már 5 perce csend van, végre tudunk....csak vicc volt, megint kiabál.
A férjemet kenyérre lehet kenni, a gyerek meg szorgalmasan kenegeti is, de azért nálam idővel megtelt a puttony. Így is elég későn fektetünk, ezzel a (lassan mindennapos) műsorral pedig egyre inkább kitolódik az az időpont, amikor végre azt tudjuk mondani, hogy nekünk is jut felnőtt idő. Én egyre hamarabb fáradok, már nem esik jól éjfélig ébren lenni, így kénytelenek vagyunk megálljt parancsolni az esti huzavonának, ha szeretnénk, hogy magunkra is jusson 1-2 órácskánk.
Nem éppen a szülői mivoltom csúcspontja, de legalább a problémát megoldotta a fenyegetőzés. Az aktuálisan éppen kedvenc tevékenységeivel remekül lehet „zsarolni”, hirtelen nincs is szükség még egy pohár vízre, előkerült a bárány és a párna sem meleg.
Persze ez nem jelenti azt, hogy egyből el is alszik – sokszor akár fél órán keresztül is hallgatjuk, ahogy fennhangon énekel -, de legalább bejárkálni nem kell hozzá, így mi is le tudunk ereszteni esténként.
Egyelőre nagyon könnyen megvezethető üzleti partner, nem vár azonnali ellentételezést, ugyanazzal a dologgal napokig tudok alkudozni, de legalább mindig betartom, amiben megegyeztünk. A héten az alku tárgya az volt, hogy hétvégén együtt fogunk Húsvétra egy nagy papírtojást kifesteni. Ez szerencsére nagyon erős ajánlatnak bizonyult és több fektetési tortúrát is rövidre tudtam zárni vele.
Vasárnapra már odáig jutottunk, hogy saját magával bizniszel: „ha ügyesen elalszom, akkor anyával fogunk majd megint festeni.”
A férjem szerint ez már a szülői lét magasiskolája, saját magát neveli a gyerek, nekünk csak bólogatni kell hozzá. Tegnap már azt mondta, hogy írjunk a Montessori-fickónak levelet, hogy ez az igazi önállóság!
Lehet, hogy lányunk mostani viselkedése a kistestvér-mizériának is köszönhető. Ahogy egyre növekszik a pocakom, úgy ragaszkodik hozzám egyre látványosabban. Szerintem elkezdett leülepedni a kis buksijában, hogy nemsokára lesz itt még egy baba, akire figyelnünk kell majd és már nem csak az ő anyukája leszek.
Eddig az apjával voltak már-már frusztrálóan összenőve, de az elmúlt időszakban sokkal inkább az én társaságomra vágyik. Igyekszem a kedvére tenni és sok közös anya-lánya programot szervezni, sőt, újabban megengedtük neki azt is, hogy a hálóban aludjon velem a franciaágyon.
A saját szobájában fektetjük le, ott kell elaludnia, de egyre többször előfordul, hogy magam mellé veszem, amikor nyugovóra térek. Ilyenkor a férjem kiszorul a hálószobából, de egyikőnk sem bánja, mert így mindannyian nyugodtabban alszunk, a gyerek pedig magán kívül van reggelente a boldogságtól, hogy anyával aludt a nagy ágyban. Sőt, rá nem jellemző módon ébredés után nem ugrik azonnal fel, hanem odabújik mellém és együtt ölelkezünk még hosszú percekig, mielőtt belevágnánk a reggeli készülődésbe.
Néha egész érdekes helyzeteket szül ez a fajta összekuckózás. A héten egyik éjjel, hajnal 3-kor bejelentette, hogy köszöni szépen, ő kialudta magát és mehetünk játszani. Körülbelül 1,5 órán keresztül próbálkoztam mindenféle csellel, zsarolással alvásra bírni, de egyszerűen sehogyan sem sikerült. Fél ötkör már annyira álmos voltam, hogy lemondóan csak annyit mondtam neki, hogy „oké, te üljél itt az ágyban ébren, de én megyek aludni, mert nagyon fáradt vagyok”.
A kis bestia persze tudja, hogy hogyan lágyítsa meg az ember szívét. Odakucorodott a fejem mellé, közölte, hogy „rendben anya, te aludj, én majd simogatlak”, és a kis babakezeivel cirógatni kezdte az arcomat.
Két teljes óra gyötrelem után azért sikerült elaltatni, de akkor meg a kishúga kezdett bele az agresszív bugizásba. Meg is jegyeztem reggel a férjemnek, hogy remek, hogy kineveztük a hálót keltetőnek, de mivel a már meglévő gyerekünk sem éppen az a békésen szendergő típus, így most ketten rugdosnak egész éjszaka. Egy kívülről, egy belülről. Még jó, hogy tudok nagyon mélyen aludni, így azért kevésbé zavar a dolog.
Mióta tudjuk, hogy ismét kislány érkezik hozzánk, átalakulóban van a családi dinamika is.
A 4D ultrahangon készült képeket megmutattuk a lányunknak is, aki 2,5 évesekre nem jellemző módon érdeklődve hallgatta a magyarázatomat, hogy melyik képen mit lehet látni. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy fogalma sincs róla, hogy hol, milyen testrésze látszik a babának, de ez egyáltalán nem törte le a lelkesedését, sőt! Annyira belebolondult a képekbe, hogy a szobájában a kincses ládikóban kell őket tartani, néhány kedvenc fotóval még együtt is alszik.
Naponta tart teljeskörű prenzentációt, amikor mindannyiunknak (a kutyának is) be kell vonulni a szobájába, leülni a szőnyegre az általa kijelölt helyre és meghallgatni, amíg mindannyiunknak végigmutatja a képeken, hogy „ez a kisbaba feje, itt a lába...”.
Nála talán csak a férjem aranyosabb. A héten először már ő is érezte mozogni a babát, neki valószínűleg ettől vált igazán valósággá, hogy hamarosan két gyerekünk lesz. Most, hogy teljesül minden vágya és lányai lesznek, egyre inkább igyekszik belehelyezkedni a lányos apuka szerepkörbe.
Szokásává vált mindenféle csajos holmit vásárolni és munka után büszkén mutogatja a lányunknak a legújabb szerzeményeit. A héten például két masnis hajpánttal és 3 pár szőrmés, virágos hajcsattal gazdagodtunk. Én nem szólok soha semmit, csak magamban mosolygok, amikor teljesen feleslegesen próbálja megmagyarázni, hogy „csak azért, hogy ne lógjon a szemébe a haja...”.
Szombaton azt is megkérdezte, hogy szerintem elég hosszú-e már a gyerek haja, hogy megtanítsam neki, hogy kell befonni, mert úgy érzi, hogy a csurka már jól megy.
Igaz, hogy a lányunk nem éppen az a tipikus lányos lány, de valahogy mégis nagyon jól egymásra találtak és férfiként sem érzi azt, hogy nem tud mit kezdeni egy nőnemű gyerekkel. Számomra nincs is annál férfiasabb és szexibb dolog, mint amikor a tetovált, nagydarab férjem összeráncolt homlokkal, erősen koncentrálva igyekszik puklimentesre fésülni a bölcsis lányunk csurkáját, miközben legalább 4-5 csillámos hajcsat virít órák óta a szakállában.
Abban biztos vagyok, hogy a baba nagyon simán be fog tudni illeszkedni a most még háromfős kis családunkba, csak azt nem tudjuk, hogy hogy fogják hívni.
Az első terhességem során volt talonban egy fiú és egy lány nevünk a születendő gyerekünknek, ezekből a női nevet értelemszerűen felhasználtuk. Idő közben találtunk még egy – mindkettőnknek nagyon tetsző – fiúnevet is, de a kishúg nevével egyszerűen nem tudunk dűlőre jutni.
Mivel vegyesházasságban élünk, elég sok szempontnak kell megfelelni a szokásos: tetszik, illik a vezetéknévhez kritériumokon felül is.
Nekünk fontos, hogy mindkettőnk hazájában ugyanolyan írásmódja legyen a választott névnek, így az összes dupla és/vagy ékezetes betűvel írt nevet kihúztuk a listáról.
Jobb híján a legfrissebb utónévkönyvből indultunk ki, a fentieken felül kiszelektáltam az összes „s” betűt tartalmazó nevet is és minden olyat, amiben két egyforma mássalhangzó követi egymást (pl.: Emma). A balkáni országokban az ilyen neveket egyszerűsítve, egy mássalhangzóval írják, de mivel engem zavarna az ilyen verzió, ezért nekik is menniük kell a listáról.
A maradék 1076 név ugyan bőséges választéknak tűnik, de korántsem ilyen egyszerű a helyzet. A férjem még nálam is kritikusabb, szinte minden általam szimpatikusnak talált névre van valamilyen megjegyzése. Azon már meg sem lepődtem, hogy van, ami szerinte egyértelműen kutyanév vagy „csőfényező” karriert feltételez, de volt, amire szó szerint azt mondta, hogy úgy hangzik, mint egy a tudomány számára eddig ismeretlen gombás betegség neve.
Amellett, hogy tényleg nagyon érdekes az ő szemszögéből is megvizsgálni egy-egy teljesen átlagos, ismert magyar nevet, a kommentjei nem vittek minket közelebb a megoldáshoz az elmúlt 10 napban. Néhány megjegyzésénél már csak az ő ötletei borzalmasabbak.
De sebaj, van még bőven időnk, az elkövetkezendő 3-4 hónap alatt remélhetőleg sikerült dűlőre jutnunk és idővel megtaláljuk a tökéletes nevet.
Salty
