"Jó látni, hogy ennyien eljöttetek. Ezt a sok embert, aki máshonnan jött, sokféle nyelven beszél és sok mindenben különbözik, kevés dolog kötheti annyira össze, mint a ZENE"
mondta az alighúsz éves Shawn Mendes a Sziget Nagyszínpadán. A színpad előtt kavargó, éneklő, lelkesedő tömeg, vagy a korábban látott, önfeledten zumbázó-keringő-riszáló-pogózó emberek azt sugallták, valóban közös, akadálytalan nyelvünk a zene és a tánc, akárhonnan jöttünk, és hogy minden rendben van. Ha valami ősi és közös bennünk, az a zene, a tánc nyelve, egy közös főzés-evésen túl leginkább ezek hozhatnak egymáshoz közel. Csak éppen....
Mintha errefelé a gyerekek többsége túl korán és túl gyakran azt tanulná meg, hogy a zene és a tánc az produkció. A kiválasztottak dolga, színpadon, ahol elvárások vannak meg közönség. Nem a szüleit, a körülötte lévőket látja zenélni vagy táncolni, hanem profi előadókat, akik mintha valami más világból érkeznének. Persze, minden családban akad egy Pepín bácsi, aki családi eseményeken dalra fakad ( általában részegen és fülsértően hamisan) vagy borgőzös tangóra invitálja a család nőtagjait malac kiszólások kíséretében, de ez inkább elrettenti szegény gyereket.
Akiből szintén túl korán és túl gyakran lesz "produkció": és érzi is a különbséget az önfeledt zene-és táncélvezet és a betanított, közönségnek szóló előadás közt. Láttam sokszor, amikor az oviscsoport karácsonyi, anyáknapi, akármilyen alkalomra betanított műsorán valakinél eltört a mécses, vagy egyszerűen leült az anyja mellé a rögtönzött "nézőtérre", hogy ő nem és nem - miközben boldogan és természetesen rohant az ovis gyereknapra szerződtetett néptáncos bácsi által rögtönzött körtáncba, ahol a szüleivel, az óvó nénikkel vagy akár a konyhás nénivel foroghatott együtt. De még az ilyen spontán örömködés is könnyen válhat "produkcióvá" abban a korban, amikor bárki bármit pillanatok alatt videózhat és tolhat fel bármilyen közösségi felületre, ami akkor is lehet kínos, ha maga az ének-tánc egyáltalán nem az. De sokunknak lehet olyan kisgyerekkori élménye is, amikor valami rendezvényen önfeledten táncolni vagy énekelni kezdett a neki tetsző zenére -amíg rá nem ébredt, hogy nagyjából ő az egyetlen, akinek táncra mozdult a lába, a jelen lévő felnőttek hang nélkül és mozdulatlanul nézik, az már nagyjából mindegy is, rosszalló, vagy "jajdecukiiii" pillantással.
És ha korán lefagyunk, akkor le is szokunk róla. Korábban csak újdonsült apáktól hallottam, most már anyáktól is: álltak a kezükben az ötnapos csecsemővel, érezték hogy most kéne valamit énekelni neki, de uramisten, MICSODÁT???? (és a végén kikötöttek a Tankcsapdánál meg a Despacitónál jobb híján , de a gyerek arra is elaludt hálistennek...) Előugrik, hogy ééén énekeljek ennek a gyereknek, akinek Magdi néni már hatodikban azt javasolta, hogy kislányom-kisfiam itt van inkább ez a pompás triangulum, kezeld inkább ezt? Aztán megyünk Ringatóra, veszünk mondókáskönyvet kottával, előkotorjuk a Kalákát is, mégiscsak gyereknekvalóbbnak hangzik hogy voltegyfakatona, fábólvoltalova, mint a metálszöveg.
Igény, az pedig van rá - ahogy a korábbi körjátékos posztomban is piszkálgattam, ahogy az elmúlt héten megfigyeltem, nem csak a gyerekek körében. Nem csak remek színpadi előadásokra (és korlátozott részvételre, miszerint éneklés a színpadról vezényelő zenekar vagy énekes irányítása alapján, vagy mobiltelefonok ritmusra lengetése), hanem bárkinek, produkciózás meg teljesítménykényszer nélkül, puszta életörömből, egy védett térnek érzett közegben, ahol nem ciki és nem mustrálgatnak "hülye-e vagy" pillantással, még ha kockáztatjuk is, hogy önfeledt limbózásunkat pár nap múlva viszontláthatjuk a youtube-on.
A Sziget egyeőre védett térnek tűnik, még ha rontott is rajta a videókamerával felszerelt okostelefonok tömege meg a folytonos élőzés mindenhonnan, a Nagyszínpad közönsége tele volt egymást és önmagukat fotózó és közvetítő tizenévesekkel. De ahol nem vált el előadó és közönség, ott kivételesen nem gyanakvó idegenkedéssel bámultuk a hozzánk látogató, zenét-táncot talán természetesebben kezelő kultúrák képviselőit, hanem vettünk egy nagy levegőt és beálltunk táncikálni vagy énekelni magunk is.
A legjobb alkalom erre az Afro-latin-reggae faluban adódott, ahol nem csak afrikai vagy épp kubainak tűnő ritmusokra lehetett rázni, hanem volt például egyiptomi hastánc is - bárkinek, aki követte az előtáncos mozdulatait. Bátor vállalkozó akadt bőven, és bár most is a lányok voltak többségben, azért fiúkat is lehetett látni szép számmal, az együtt csatlakozó párok pedig néha látványos magánszámmal színesítették az egyszerre mozgó tömegett. De a meglepetés eztán következett: "álljatok most párba!" vezényelt az egyik előtáncosunk, majd megdöbbenésemre a nagyon nemzetközi, hirtelen összeverődött csapat a nagyon afrikainak tűnő muzsikára szabályos bújj-bújj-zöld-ág gyakorlatba kezdett, én meg eltűnődtem, hatott-e valami valamire, ezt ott is ismerik már oviskoruk óta, vagy itt látták és alkalmazták az ottani zenére, vagy...? Mindenesetre a kavargó tömeg itt olyannak tűnt, mint akik mind egy jó nagy közös oviba jártak valaha.
Az éneklés is egyre kevesebbeknek közös rítus, már a gyerekek se fakadnak dalra, csak ha valami biztonságos közeg veszi körül őket. A fiam mostanában porszívózás közben énekelget, a lányom a barátnőivel közösen, én ugye korábban a kocsiban gajdoltam, felhúzott ablaknál és városinál nagyobb sebesség mellett, és a Szigeten hallott karaoke-produkciók egy részét hallva valahol értem is, ha sokan nem erőltetik. Annál meglepőbb, ha valakinek hirtelen nagyon megy: a Sziget rendőrségi sátrában egy szemüveges-térdnadrágos, mackós fiatalember, akinek a hátán valami ovis méretű promós hátizsák is volt ráadásul, olyan tökéletesen énekelt egy Billy Idol-balladát, hogy alig hittem a fülemnek. Nem kell tehát tehetségkutatósnak lenni ahhoz, hogy valaki jól énekeljen.
A suliban sokszor csak a zenei osztályok válogatott gyerekei, én is ismerek alsós tanító nénit, aki utál éneket tanítani (talán énekelni is), és "le vagyunk maradva" felkiáltással szabotálta az énekórákat, hogy inkább matekot tartson helyette. Arra meg szegény Kodály se gondolt, a népdalaink nagy része mennyire elidegenedett a paraszti létformát ma már könyvből se ismerő gyerekektől (mi a fene az a tarló meg az ösztöke???), és a nekik inkább való dalokról is lehámozták már a táncot, mozgást, játékot, ami eredetileg hozzájuk tartozott. A hazai néptáncot nem lelkes fiatalok, hanem a fenti képen látható kontyos nagyik hozták el a fiatalok közé - akik ebben a védett térnek tekintett közegben a magyar néptáncot is szívesen kipróbálták.
Szóval, nem tudom. Ciki és homo infantilis csak úgy énekelni vagy táncolni, főleg mások előtt, ha kinövünk az oviból? Vagy valami más oka van, valami (örökölt?) gátlás az életörömök körül? A világ vacak helyein jellegzetesen vagy tilos a zene-tánc, vagy szigorúan korlátozzák és szabályozzák, mikor, mit, hogyan, ahogy gyerekkoromban itthon is. De itt és most nem, mégis rengeteg felnőtt frászt kap a gondolattól, hogy ő zenéljen-táncoljon, hacsak nem társul hozzá jelentős mennyiségű alkohol. De ahol pia van, ott meg nem mulatunk gyerekekkel - és akkor nehezen nő bele természetesen. Vagy túlgondolom a dolgot?
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
