Tukaan nevű olvasónk második gyermekének születését meséli el, aki alig másfél évvel később jött világra, mint nővére. A kisfiút a 32. héten vissza kellett tartani infúziókkal, ám végül sikerült kihúzni a 39. hétig, amikor is egy kisebb gátmetszést követő első tolófájásra kibújt. A feketeleves csak ezután jött. Te is megosztanád az olvasókkal szülésed történetét? A bezzeganya kukac freemail.hu címen várjuk.

Annak ellenére, hogy az előző terhességem alatt tapasztalt tünetek egyikét sem fedeztem fel magamon, egy szép nyári estén úgy döntöttem, hogy másnap reggel csinálok egy tesztet. A férjem nem vette komolyan a dolgot és fölöslegesnek is tartotta, mert ugye elsőre úgysem jön össze. Hajnalban én csak megcsináltam a tesztet, ha az első másodikra megfogant, a második miért ne sikerülhetne elsőre. Aztán remegő kézzel egy nagy gólyát rajzoltam a konyhai teraszajtóra szappannal, szájába erősítve egy celluxszal a pozitív tesztet. Mikor az uram felébredt, nem győztem valahogy arra terelgetni, a végén egy nagy adag krumplihéjjal a komposzt felé tartva érte az örömhír.

A terhesség kellemes és problémamaentes volt, egészen a 32. hétig, amikor éjjel 5-10 perces gyenge fájásokkal és aggódva siettünk a kórházba. Aki próbálta már mindkettőt, az tudja, hogy mennyivel jobb szülni menni a kórházba, mint pont azért, hogy még ne szülessen meg a gyerek. Szerencsére a 3 zacskó magnézium infúzió megtette a hatását, pár nappal később már otthon fekhettem, ami nem volt könnyű egy még nem is másfél éves kislány mellett. De megérte betartani a kényszerpihenőt, és elfogadni a rengeteg segítő kezet, mert a kisfiú így a 39. héten jelentkezett legközelebb.

Azon a langyos tavaszi szerda délben a szokásos CTG után a doktor úr ellenőrizte a méhszájat, és közölte, hogy kétujjnyira nyitva vagyok, szerinte éjjel fogok szülni. Örömmel vegyes aggodalommal értesítettem a várható fejleményekről a férjem-uramat, majd másfél óra múlva arról is, hogy elindulhat haza, mert már fájásaim is vannak. Közben a gyerekőr megérkezett, én pedig a kanapén heverészve morfondíroztam a rám váró kétgyermekes létről. Útban a kórház felé figyelgettem az órát, 10 percenként jöttek a nem túl erős fájások. Beértünk, megvizsgált az ügyeletes, 3 ujjnyinál tartottam, még mindig ugyanolyan 10 percesekkel. Kicsit vártam a vajúdóban, majd szülőszobát kaptunk, átöltöztem, sétálgattunk a férjemmel a vajúdófolyosón, megérkezett a dokim, és 3 és fél ujjnyit állapított meg, de én még távolinak érereztem a szülést. Pedig nem sokkal később, 4 ujjnyi méhszájnál burokrepesztést javasolt, felfeküdtem a szülőágyra, benyúlt és közölte, hogy akkor most várunk egy fájást. Hány percenként is jönnek? Még mindig tíz. Na, akkor nem várunk – mondta, és már éreztem is a megkönnyebbülést, és az első nagyon erős összehúzódást. És utána még jó párat a következő háromnegyed órában. A fájások közötti 2-3 percekben egy furcsa ébrenlét és álom közötti állapotban lebegtem.

Aztán végre elérkezett a szülés, a tolófájások is ritkák voltak, le is esett kicsit a szívhangja a kisfiúnak, így aztán – gondolom a gyorsítás érdekében – nem úsztam meg egy kis gátmetszést sem. A vágás utáni tolásra már ki is bújt, a lábára kicsit rá volt tekeredve a köldökzsinór, amit az apja a kellő pillanatban elvágott. Háromnegyed 7-kor, 3480 grammal és 53 centivel érkezett, pont egy fütyivel nehezebben a nővérénél, aki ugyanekkora hosszhoz 3400 grammot produkált annak idején. Azonnal sírt, 10/10-et kapott, és nagyon tetszett nekünk, hogy milyen kis édes. Boldog voltam, jókedvű és nem is éreztem magamat fáradtnak. Nem tudtam, hogy még hátra van a feketeleves, mert az elsőt érzéstelenítéssel szültem.

A méhlepény után ugyanis következett a szokásos méhtisztogatás, és a varrás, ami több mint 20 percet vett igénybe a hüvelyben lévő repedés miatt. Az érzéstelenítő mit sem hatott, középkori kínzásnak éltem meg az egészet, minden öltésnél közöltem a doktorral, hogy ez fáj, és az összes izmomat megfeszítve kapaszkodtam a szülőágy erre rendelt alkatrészébe. Mire végre vége lett, teljesen kimerültem, kezem-lábam remegett, nem is mertem rögtön szoptatni, csak 2 csoki és fél liter ásványvíz után. Aztán szépen megnyugodtam, sorra értesítettük a rokonokat, barátokat. A doktor úr azzal köszönt el, hogy gratulál, és hogy ez olyan könnyű szülés volt, hogy ő ilyenből akár 10-et is levezet az este... Nekem akkor pont elegendő volt az az egy is.

Én pedig azzal búcsúzom, hogy mindenkinek – magamnak is – ilyen szüléseket kívánok a továbbiakban!

tukaan (gyakori olvasó, szinte soha hozzá nem szóló)