Tavalyról maradt egy adósságom: amikor befejeztem a felvételizésről szóló sorozatomat (itt, itt és itt találjátok a tavalyi posztokat), említettük, hogy mi van a sajátos nevelési igényű gyerekekkel: ide tartoznak a diszlexiások, az ADHD-sek, az aspergeresek, az autizmus spektrumon élők, az érzékszervi problémákkal (látássérült, hallássérült gyerekek), a mozgássérültek, a figyelemzavarossággal diagnosztizáltak, a beszédproblémákkal küzdők.  Bár ígértem, nem igazán tudtam utánajárni akkor a témának, pedig fontos, és kevés az infó.

Közvetlen gyakorlati tapasztalataim továbbra sincsenek, már azon túl, hogy korábban interjúztam olyan tanárokkal, pszichológusokkal, intézményvezetőkkel, akik vagy dolgoznak ilyen gyerekekkel IS, vagy kifejezetten ez a szakterületük, vagy pont nekik hoztak létre iskolát, reakcióként arra, hány helyről szorultak ki az ilyen gyerekek.  Emellett persze beszélgetek pár szülővel, akinek a gyereke diszkalkuliás, autista, látássérült vagy figyelemzavaros, és elérkezett a középiskolai évek ideje. Az ő történeteikből továbbra is az látszik, hogy személyes kapcsolatok nélkül borzasztóan nehéz már eligazodni is, nemhogy felvételt nyerni olyan iskolába, amely legalább hasonlít valamennyire arra, amit elképzeltek, és földrajzilag is elérhető.

Megy a vita, hogy azért vannak-e többen ma az SNI gyerekek, mert jobb a jelzőrendszer és pontosabb a diagnosztika, vagy azért, mert a korábban szimpla magatartásproblémának látott viselkedés ma kapott egy orvosi címkét. Részben esetleg azért, amit például Gyarmathy Éva mond: a más körülmények közt felnövő, más felnőtt társadalmi viszonyokkal körülvett, más lehetőségekkel élő 21. századi gyerekek egyszerűen egyre rosszabbul tolerálják a 19-20. század pedagógiai módszereit. Itthon azonban előbb akarják őket „megjavítani”, alkalmassá tenni a korábbi iskolai módszertanok befogadására, minthogy az iskolát igazítanák hozzájuk.  Hozzátehetjük csendben még azt, hogy egy csomó gyerek, aki ma enyhén vagy halmozottabban sérültként nő fel, évtizedekkel korábban nem maradt volna életben, vagy el se jutott volna az iskoláig.

Talán minden itt felsorolt ok igaz - valamennyire. De középiskola nekik is kell – sőt, jár! – és most egy becsapódó levélben talált linkből láthattam, hogy odáig legalább eljutott az oktatásirányítás, hogy egy egész jól kereshető középiskolai kínálati listában megjelent ez a szempont is.

Márminthogy lehet szűrni arra, mely iskola pedagógiai programja tartalmazza, hogy egyes sajátos nevelési igényű tanulókat képes-e fogadni, vagy nem. Ha nem, akkor általában nem fogadják, nem fogadhatják a "papíros", tehát hivatalos diagnózissal rendelkező gyereket - egyéni kivételek persze akadhatnak.

Kipróbáltam a fent linkelt oldal lehetőségeit – a találatokat PDF-ben le is tölthetjük. Úgy tűnik, működik, de néhány szűrő beállítása után meg is mutatja, az ilyen gyerekek szülei nincsenek könnyű helyzetben. Beszélgetések, korábbi cikkek már elég sokat utaltak erre, de most fehéren-feketén látható a lehetőségek tárháza: aki például gimnáziumba íratná a sajátos nevelési igényű, mondjuk „egyéb pszichés fejlődési zavarral (súlyos tanulási, figyelem- vagy magatartásszabályozi zavar) küzdő” gyermekét, nem biztos, hogy túl sok lehetőséget talál a közelben. A középiskolák listájának szűréséhez választható még látás, hallás, beszédfogyatékosság, enyhe fokú értelmi fogyatékosság, mozgási fogyatékos, halmozottan fogyatékos, autizmus spektrumzavar kategória.

Amikor beállítottam az elsőnek leírt, hosszú nevű kategóriát, a teljes országra és az összes középiskola-típusra kaptam egy 756 elemű listát: ebben MINDEN iskola benne van, a szakképzéstől a gimnáziumig, a nemzetiségi alapnyelvűeket is beleértve (ahol pl. esetleg nem magyarul, hanem horvátul/németül/szerbül tanítanak). Ugyanezt ha mondjuk budapesti gimnáziumokra (mindegy hány évfolyamos) szűkítem ugyanezzel az SNI kategóriával, akkor 68 intézmény jön ki: végignézve utóbbi lista elemeit, ennek meglehetősen nagy része alternatív iskola, tehát alapítványi, esetleg egyházi intézmény, és néhány speciális suli, mint a Zöld Kakas Líceum, amelyet kifejezetten nekik hoztak létre.

Ez azt is jelentheti, hogy a listában szereplő iskolák egy része keményen fizetős, miközben  egyéb (tanulmányi vagy más) felvételi követelményeik is lehetnek, a Budapest Schooltól kezdve az óbudai Waldorfon át az elitgimikkel versenyző  Alternatív Gimnázium/Politechnikumig („Poli”) vagy a „hitéleti elkötelezettséget” is megemlítő egyházi iskolák némelyikéig.

De legalább van egy kiindulópont, hogy mely iskolákat lehet számításba venni, esetleg melyik iskolával érdemes elbeszélgetni, ellátogatni a rendezvényeire, megnézni a felvételi rendszerét, ha ilyen gyerekünk van. A személyes kapcsolat talán még fontosabb lehet, mint egy „simább” felvételi esetében:  pontosan mit is takar a pedagógiai program, az EGYÉB körülmények (szakosodás, tantárgyak, továbbtanulási lehetőségek stb) megfelelnének-e a gyerekünknek. És persze nem árt a formai megfelelés mellett arról is tájékozódni, és hogy valóban elkötelezettek-e az SNI gyerekek felé is, nem csak "papíron" szerepel, hogy a szintén „papíros” gyerekek tanítására megfelelő körülményeket kínálnak.

A találatért köszönet a sok-sok fontos részletet időben közlő Pitagorász Stúdiónak. Nem, nem reklám, bár a gyerekem már középiskolás nyolcadikosként, mégis megkapjuk „érintettként” (adott évfolyamba járó gyerekkel rendelkező szülőként) a hírlevelüket, amely két éve valóban sokban segítette a mi felvételi folyamatainkat is.

Vakmacska