Körbekérdeztem a családomat, hogy hogyan születtek ők. Szerencsés vagyok, mert az anyai nagymamám még él, így tőle is meg tudtam kérdezni, mit tud. Kicsit nehéz volt kicsalogatni belőle a szavakat, de amire emlékezett, így több mint ötven év távlatából, azt elmesélte. Következzenek tehát a mi családunk születéssztorijai, a nagymamám, édesanyám, az édesapám és az én születésemnek körülményei.
A nagymamám:
1944. október 20 körül járhattunk (mi 26-án tartjuk a szülinapját, mert az van a személyijében, de szerinte huszadika volt az a bizonyos nap) épp odaért a front, ahol a dédiék laktak. A dédi már mindenórás volt, és épp akkor jött rá a szülhetnék, amikor az orosz kiskatonák ellepték a várost. Mentek is a dédi házához, hogy nőt akarnak! A házból éktelen üvöltés hallatszott, a nagyi épp akkor bújt ki a világra, úgyhogy az üknagyim (vagy a dédapám, erről nincs biztos infóm, de sanszosabb, hogy az üknagyi, tekintettel rá, hogy ebben az időben a férfiak vagy harcoltak vagy nem voltak a közelben) fogta a frissen született, véres-mázas csecsemőt, ahogy volt, pucéran, és kiszaladt vele a házból, hogy
„Nesze neked, nő! Hát mondtam, hogy szülnek odabent!”
A kiskatona meg majdnem elhányta magát, és inkább elkerülték a házat.
Édesanyám:
1963 őszén az én okos nagymamám valami durva balesetet szenvedett és ripityomra törte magát. Anya azt mondta, ő motorbalesetről tud, de hát rég volt már az. Szóval a nagyi nyakig gipszben, medence- és csípőtöréssel feküdt a kórházban, full egyedül, amikor megindultak a fájásai október tizedike körül. Ahogy ő mondja:
„Üvöltöttem, mint az albán szamár!”
Akkor jött az orvos és egy szülésznő, és persze nagyon megijedtek, mert a nagyi valamikor december végére volt kiírva. Anyukám viszont megunta odabent, és nem lehetett visszatartani. A nagyi szerint ikrek voltak, csak a másik meghalt. Kilenc helyett hét hónapra született anyu, kisebb csoda, hogy túlélte.
Édesapám:
Tudni kell, hogy mind a két nagyszülőm TBC-s volt, annyira, hogy a szanatóriumban ismerkedtek meg valamikor a második világháború után, a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején. Annak idején a TBC-seknek nem ajánlották, hogy gyerekük legyen, és hát a nagyapám azért csak szeretett volna, ezért azt mondta a nagyinak, hogy váljanak el. Mire a nagyi közölte, hogy lesz gyerek! Meg is fogant, (1952-ről beszélünk, tombolt a Ratkó-korszak), a nagyi pedig nem ment el orvoshoz a 17. hétig, ugyanis még a Ratkó-korszakban is kötelezték volna abortuszra a 12. hétig.
Amikor elment, hogy úgy érzi, hogy terhes, azonnal írni akarták neki a beutalót, de akkor mondta, hogy de ő úgy érzi, hogy 17 hetes terhes. Akkor elküldték őt és a nagyapámat egy jó nagy lecseszésre, hogy de belehalhat a szülésbe a nagyi is meg a gyerek is, hát mit képzeltek, meg a nagyapám mit érezne, ha meghalna a nagyi stb., ők meg közölték, hogy de lesz gyerek! A nagyit azonnal befektették szanatóriumba, és a fél szanatórium naponta nézte, hogy megvannak-e még a babával.
Amikor eljött az idő, átment a bábaközpontba, ahol közölték, hogy ha lehet, ne nyomjon (mert belehalhat), és egy fogóval szépen kisegítették apámat a külvilágra. Ami persze csalódás volt, hogy fiú, mert a nagyiék Évikét szerettek volna, de Péterkének is nagyon örültek azért.
Érdekes, hogy egyik nő sem szült egyedül, valaki volt velük, mert rizikós volt, hogy túlélik-e.
Én:
1986 augusztus 14-én anyukám és apukám átsétáltak újpestre egy barátjukhoz, és utána haza. Baromi meleg volt. Anyu arra ébredt, hogy fáj minden is, úgyhogy felkeltette apámat, hogy szülés van, mire apám bepánikolt, lerohant a telefonfülkéhez és hívta a mentőket. Akik jöttek is, majd egészen addig hülyének nézték a szüleimet, hogy itt nincs szülés, ameddig ki nem derült, hogy első gyerek. Akkor bevitték anyut a MÁV kórházba. Ott megint megállapították, hogy nem igazán van haladás, de befektették.
Egészen addig rá se néztek, ameddig nem szólt, hogy most már nagyon fáj ám. Akkor egy szülésznő közölte, hogy ah, eltűnt a méhszáj, megyünk szülni! És felfektették anyut az ágyra, becsatolták, rácsatolták a babaszívhang-mérőt, aztán otthagyták. Nem mozoghatott, nem ehetett vagy ihatott és teljesen egyedül volt. Amikor érezte a nyomást, hogy most már aztán jövök, kikiabált a szülésznőknek, hogy kakilnia kell. Akkor berobbant egy orvos meg egy szülésznő és tíz perccel később már meg is voltam. Segítség nélkül, egyedül.
Rabyn
Te tudod, hogy születtél, hogy születtek a szüleid, nagyszüleid? Meséld el! bezzeganya@bezzeganya.hu
Olvass még szüléstörténeteket a régmúltból!
Anyukám szanaszét szakadt, miközben engem szült
Jaj, anyuka, miért nem kiabál?
Nagyanyám együtt pálinkázott a bábával a szülés alatt
