Pár évvel ezelőtti élményemet szeretném elmesélni abból az országból, amelyet sokan dicsőítenek otthonszülési praktikái és modern egészségügye miatt. Én ugyan nem akartam otthon szülni, de egészséges terhesként jóformán kötelező volt. Kórházi szülést csak akkor lehetett választani, ha magad fizetted ki a szülésed és kórházi gondozásod számlájának a felét. Ez már akkor is többszáz euró volt, de én a biztonságunkat fontosabbnak tartottam. Komplikáció esetén viszont ingyenes a kórházi szülés.

 

Egészséges terhesek itt bába kezébe kerülnek, ő végzi a havonként esedékes ellenőrzéseket és ő vezeti le a szülést, otthon vagy a kórházban. Mivel én kisvárosban lakom, itt pár éve még a háziorvos töltötte be a bába szerepét. Azóta már ezt a vidéket is ellepték a bábák, de akkor terhesen a háziorvosomhoz jártam kontrollra. A terhesség utolsó két hónapjában viszont bábát kellett keresnem egy közeli városban, mert az ottani kórházban akartam szülni. A háziorvosom egy másik város kórházában akarta levezetni a szülést, ahol viszont én nem akartam szülni. Kisvárosunkban nincs kórház, s mindkét kórház 20 km-re van tőlünk.

Háziorvosom kb. a 6. héten beutalt ultrahangra, hogy megállapítsák a terhesség időtartamát és a szülés dátumát. Én tudtam, mikor lettem terhes, de az orvos szerint amit én gondolok erről, az orvosilag nem releváns. Hát ő volt ott vagy én? Az ultrahang engem igazolt.

A 20. hétig minden jól ment. Akkor hirtelen elkezdtem vérezni. Nagyon megrémültem, rohantunk az ügyeletre. Szerencsére semmi baj nem volt, valószínűleg a méhszájsebem vérzett kicsit. Ekkor volt a második ultrahangos vizsgálatom, ami nem is lett volna, ha nem kezdek el vérezni. Akkoriban egészséges terhesség esetén nem ultrahangoztak egyáltalán. Azóta bevezették a 20. heti ultrahangos vizsgálatot s most már a betegségeket is jobban szűrik 35 év felett.
Valahol a 34. hét táján megint volt egy kis vérzés, de az okát nem találták. Egy hüvelyi ultrahangot csináltak, más vizsgálatot nem. Itt nem divat a vérvizsgálat sem, bár nekem kettő jutott: az első a terhesség elején, mert nem voltam beoltva rubeola ellen (hiába mondtam az orvosnak, hogy túlestem e betegségen), a másik meg a végén, mert panaszaim voltak, s kérésemre a doki hajlandó volt ellenőriztetni a májenzimeket. Egészséges terhesnél egyetlen vérvétel sincs az egész terhesség alatt.

Közeledett a szülés időpontja. Két nappal a kijelölt dátum előtt reggel az ágyból felkelve nedvesség csorgott le a lábamon. A folyadék barnás volt és tudtam, hogy ez magzatvíz. Rohantunk a szülésznőhöz, aki azt mondta, egy kis vér keveredett a magzatvízbe, s most várnom kell a szülési görcsökre. Ha nem jönnek 24 órán belül, akkor átad a nőgyógyásznak a kórházban, ő már nem foglalkozik a szülésemmel.
A görcsök nem jöttek.

Másnap bementünk a kórházba, az ultrahangon látszott, hogy a babának még elegendő magzatvize van, nem mind folyt el, de nyitva a burok, fertőzésveszély áll fenn. Ilyenkor 3 napon belül meg kell szülni. De hazaküldtek, várjak még a fájásokra, s ha nem jönnek, akkor másnap reggel megindítják a szülést. Éjjel háromkor fájásokra ébredtem. Még nem voltak túl sűrűek, de azok lettek. Reggel fél hatkor bementünk a kórházba.
A fájások alábbhagytak. Befektettek egy szobába, egyedül voltam a férjemmel, félóránként benézett egy-egy nőgyógyásznövendék, mivel ők vezetik le a szülést, a valódi nőgyógyász csak nagy baj esetén jön. Vártuk a fájásokat, jöttek is, de nem elég gyorsan és sűrűn, s délelőtt 11-kor még csak 1 cm volt a tágulás (ekkor már 8 órája voltak fájásaim). Ezért rám kötötték az oxytocinos infúziót. Attól elviselhetetetlen fájásaim lettek, nagyon szenvedtem.


A terhesség során beirattam az orvossal a terheskönyvembe, hogy szükség esetén érzéstelenítést akarok. Ha ez nem lett volna írásba foglalva, nem adtak volna érzéstelenítést! És még így is vonakodtak először. Még jó, hogy hétköznap volt és nappal, mert éjjel nincs aneszteziológus. Végül levittek a műtőbe és beadták a gerinctájit. Isteni volt, hogy pár percre megszűnt a fájdalom. De utána a jobb oldalamon visszatért az érzés, míg a bal érzéstelen maradt (máig sem tudok erre magyarázatot). Utána minden fájdalmat fél oldalon éreztem. Délután négy körül végre teljes volt a tágulás és átvittek az üres szülőszobába, ahol lekapcsolták rólam az érzéstelenítő folyadékot, hogy jól érezzem majd a tolófájásokat.  Szörnyű fájásaim voltak, de nem tolófájások. És még hányingerem is volt, egész nap nem ettem és ittam semmit. Férjem egész idő alatt velem volt, próbált segíteni, masszírozni, mondta, mikor jön megint egy fájás, mert látta a rám kapcsolt gépeken, én meg legszívesebben leütöttem volna. Csak feküdtem és szenvedtem, fel sem állhattam a rám kötött ezernyi bigyó miatt. Háromféle szülésfelkészítőre jártam, egyiknek sem vettem hasznát.

Közben a nappali műszakos nőgyógyásztanítványoknak véget ért a műszak és elköszöntek tőlem. Jöttek helyettük mások, volt egy pillanat, mikor kb. tízen álltak az ágyam mellett és csak néztek. A férjem szerencsére elküldte őket.
Este hatkor bejött egy még újabb tanuló orvos, közölte, hogy ő fogja levezetni a szülést, kezdjek el nyomni, hiába nincsenek tolófájások. Közben ott volt egy nővér és egy orvosnak tanuló egyetemista is. Biztattak, nyomtam több mint egy és negyed órát, minden fájásra háromszor, de csak nem jött ki a baba. A feje mindig visszacsúszott, nekem pedig már nem volt erőm, hiszen már több mint 16 órája voltak fájásaim. Annyira nyomta a bordáimat a baba, hogy nem tudtam mélyen belélegezni sem a kitoláshoz.

A dokinövendék megállapította, hogy ez mégsem megy nekem, s enyhén szemrehányó tekintettel vákuumpumpát javasolt. Nekem már mindegy volt, akár kamiont is tehetett volna belém, csak legyen már vége a fájdalomnak. Ekkor csinált egy gátmetszést, amit szerencsére nem éreztem, hozzáerősítette a baba fejéhez a vákuumpumpát, nekem minden erőmből nyomnom kellett, miközben ő húzta, s két rántással kinn is volt. Rögtön a hasamra tették a kékes lényt, még fel is ordítottam: Ne a hasamra! - mert az annyira fájt, de a fájdalmat hirtelen mintha elvágták volna, vége volt, én pedig sírtam a megkönnyebbüléstől és hogy láthatom a várva várt fiamat, akiről az orvosnövendék megállapította, hogy lány. Ez hatalmas meglepetés volt, tényleg fiúra számítottunk. Nem ultrahang, csak megérzés alapján, de a megérzés most nagyon kiszúrt velem. Persze nagyon örültünk a kislánynak is, de még napokig gondolkodtam, hová lett a fiam, akivel gondolatban már kapcsolatom is volt a hasamban.


Szóval a hasamra tették, átöleltem, felsírt, eltűnt a kék színe, 10 pontot kapott az Apgar-skálán (először 9-et a kékes szín miatt) és a férjem elvágta a köldökzsinórt. A méhlepény egy nyomásra kijött, az összevarrásból semmit nem éreztem. A tanuló doki még nem volt tapasztalt a hímzésben és oda is tett egy öltést, ahova nem kellett volna. Ezt kijavította, de emiatt két hétig antibiotikumot kellett szednem, szoptatás mellett, nehogy fertőzés legyen a bélbaktériumok rossz helyre kerüléséből.
A szülés után két órára egyedül maradtunk a babával, mert valami baj volt egy másik nőnél, odanyargalt minden doki és tanítvány, mi pedig élveztük, hogy ismerkedhetünk a babával. Végül jött egy nővér és elküldött zuhanyozni. Aznap éjjel a kórházban maradtunk, a baba mellettem aludt. Én belázasodtam, de másnap délben hazamehettünk. Ha nem este szültem volna, két óra elteltével kiengedtek volna a kórházból, itt ez a szokás.

Végül egy centet sem kellett fizetnünk a kórházi szülésért, mivel a magzatvíz elfolyása két nappal a szülés előtt komplikációnak számított, így nem szülhettem volna otthon, még ha akartam volna sem. Azóta jobb lett a terhesgondozás, több vizsgálatot végeznek, de a születés körüli csecsemőhalandóság az európai országok közül még mindig Hollandiában a legmagasabb.

 

Deborah