A kislányom története talán ott kezdődött mikor a fiam megszületett. Igaz a szülőszobán azt mondtam a férjem-uramnak, hogy a következőt te szülöd, de ahogy teltek múltak a napok, hónapok, évek megszépül minden emlék. És minél több szüléstörténetet is olvastam, rájöttem, hogy én bizony nagyon könnyen szültem másokhoz képest, vagyis úgy élem meg.
Abban biztos voltam, hogy szeretnék testvért a fiamnak. Mikor vele terhes lettem, nem voltam bejelentve, ahol dolgoztam, így abban is biztos voltam, hogy fix munkahely kell a következő babánál. Összejött minden, a melóhely, a ledolgozott 2 év, már csak az a kérdés, mikor érkezzen. Szívem legmélyén nyári gyermeket szerettem volna. Számolgattunk és mivel a fiam nagyon nehezen jött össze így mondtam, vágjunk bele, hogy júniusra szülessen, de ha nem is sikerül, ott a július, augusztus még. Álmomban sem gondoltam, hogy sikerül elsőre.
Sikerült! Terhes voltam, 3 hónapig nem szóltam a munkahelyen sem, csak a férjem tudott róla meg a barátnőm. Kicsit megkínzott a gyermek, hányinger, falhatnék, persze csak olyan ételek után, ami nehezen beszerezhető, és nincs otthon. Titkon éreztem, hogy kislány lesz, bár bele sem gondoltam, hogy milyen lenne két fiús anyukának lenni.
Mondhatni, problémamentes terhességem volt. Leszámítva a visszereket. Sajnos a szeméremtáji visszérről szinte semmit nem lehet olvasni bár több nőnek le kéne írni a tapasztalatait. Szóval nekem sikerült ilyet "szerezni". Eleinte egy borsószem volt majd egyre több és több. Féltem, nem tudtam el fog-e múlni, természetes úton szülhetek-e vele. Fájni csak felálláskor fájtak mikor rájuk nehezedett a súly. A 18 hetes ultrahangon megijesztettek, hogy rossz helyen tapadt a lepény. Így kerültünk 5D babamozira, ahol megnyugtattak, és elmondták azt is, hogy kislányom lesz.
A munkahelyemen félig ülő-, félig fizikai munkát végeztem. Nagyon cukik voltak, mindannyian segítettek, hogy könnyebb legyen. De a babavárás idejére esett a költözésünk családi házba. Jött a tavasz, a "betonozós" időszak. És igen nem egy ücsörgős típus vagyok, főleg nem egy 3 éves örökmozgó fiúcskával. Szóval ott segítettem a házimunkákban is, ahol tudtam, és amit persze a pocak engedett. Majdnem végig tudtam dolgozni a terhességemet.
Egyik nap a munkahelyemen kegyetlen hányingerre lettem figyelmes, szaladtam, épp, hogy kiértem. Majd hasmenés, hányás. Ez váltakozott. Hazakéredzkedtem pihenni. De csak nem múlt, és mellé hasi görcsök is jöttek. Megijedtünk, mert ez áprilisban volt, és én június 3.-ra voltam kiírva. Így mérlegeltünk, és megoldottuk a nagyobbik gyermekünk felügyeletét, és bementünk az egyetlen kórházba Miskolcon. Utólag már most tudom, hogy teljesen felesleges volt, hogy bementem, bár a későbbi döntésemet megerősítette.
Az ottani személyzet nagyon lekezelő volt. A férjemet nem engedték fel. Mikor megvizsgáltak, folyamatosan éreztették, minek most jöttem, miért nem hamarabb. Úristen ilyen csúnya visszereket nem láttak még. Kaptam infúziót, NST-re kötöttek, bár papír nem volt benne. Nagyon sokat sírtam ott fent. Kérdezték, mi bajom van. Azt bánom, hogy akkor nem hagytam el a kórházat saját felelősségre.
Befektettek a terhespatológiai részlegre. Ott enni nem kaptam, és mivel nem úgy készültem, hogy ott tartanak, én sem vittem étel. Se étkészlet, se csoki, semmi. Reggel ettem aznap utoljára. Nagyon rossz éjszakám volt, folyamatosan vízért jártam a csaphoz, hogy ne éhezzek annyira.
Reggel jöttek, hogy egyek, menjek NST-re.
Kérdeztem a nővért, hogy van már reggeli? Mondta: „nincs”. Én megkérdeztem, hogy mit egyek akkor?
„Nincs magánál semmi?”
Mondtam, nem ide készültem így semmi nincs. Akkor járjon egyet. Túrtam a táskámat. Előkerült egy életmentő verbena cukorka. Megettem. Az NST-n nem tudom, mit láttak, megkaptam az utasítást, zongorázni kell a hasam oldalán. Csináltam mindent, amit mondtak. Majd valami olyan érték lehetett, hogy értékelhetetlen, túl magas a szívhang, meg kell ismételni a vizsgálatot, de menjek vissza, kötnek be infúziót.
Kötöttek, megjött a reggeli közben. Én nem ehettem meg, mert ultrahangra vagyok beírva. Csöpögött az infúzió, a nővérke nem tudta nekem megmondani, mi van benne, ráírva nem volt. Lekapcsolták, elmentem ultrahangra. Egy tündér volt az ultrahangos hölgy, ő válaszolt a kérdéseimre megnyugtatott, hogy a babával az égegyadta világon semmi probléma. Visszakötötték az infúziót.
Megkérdeztem, hogy megehetem-e már a reggelit, még mindig „nem” volt a válasz. Az ultrahang miatt. Mondtam, hogy már voltam. De azt mondták, hogy ez másik vizsgálat, üresnek kell a gyomromnak lenni. Éheztem továbbra is.
Majd egyszercsak jöttek, levették az üres infúziós palackot majd közölték, ehetek nem most lesz az ultrahangvizsgálat. 29 óra éhezés után nagyon jól esett a kórházi reggeli. Elment így egy nap. Másnap reggel bíztam abban, hogy aznap hazamehetek már. Hajnalban hallottam, hogy kint a folyosón hangosan beszélgetnek hogy "nem is értem minek jött ide hányás- hasmenéssel", majd bejött egy hölgy szólni, menjek NST-re. Hiába mondták, zongorázni kell a hasamon, dehogy csináltam. Így kaptam egy teljesen jó értéket.
Minden nap a viziten azt mondták, hogy mehetek másnap haza. Már nagyon vártam, hogy mehessek. Ebben a 3 napban volt a nagyobbik gyerekem ovis beiratkozása, amiről persze lemaradtam. Jött a vizit. Mivel előtte nap nem mehettem ultrahangra, mondták, hogy majd csak holnap mehetek. Ekkor nagyon berágtam. Hívtam az otthoniakat, majd mérlegeltem, és úgy döntöttem, hogy kimegyek a nővérkéhez és szóltam hogy készítsék a zárójelentésemet, összepakolok, és én megvárom az ultrahangot a folyosón, aztán bizony ma hazamegyek.
Ebből az lett, hogy aláírattak egy papírt, hogy saját felelősségre távozom a kórházból, kaptam egy csomó papírt, azt hittem ott van minden. UH persze nem volt. Gondoltam ez egy jel volt, hogy ne dolgozzak tovább, legyek inkább otthon. Így táppénzre vetettem magam.
Viszont otthon vettem észre, hogy se záró se semmilyen igazolás, hogy ott feküdtem. Visszamentem ugyanoda, hogy kiadják az igazolást. A portán nem akartak beengedni. Mondtam nekik, hogy 2 órája jöttem el innen, engedjenek be, kell egy papír. Ott a nővérekhez mentem, és szépen megkértem, kell egy igazolás az ott tartózkodásomról. Le akartak rázni egy telefonszámmal, hogy hívogatni kell, és majd talán egyszer ott lesz az igazolás. Ekkor rágtam be végleg.
Ott mindenki szeme és füle hallatára már idegesen elkezdtem emeli a hangomat és határozottan kijelentettem, hogy ennek a papírnak ma a kezembe kell lenni! Mindenki minket nézett akkor. Jó, jó, nyugtattak, akkor, ha gondolom, megvárhatom a doktor urat, hátha kiadja. Mondtam, hogy köszönöm, megvárom. Még 2.5 órát várakoztam ott egy olyan orvosra, akinek senki nem szólt, hogy bárki várja. Kiadta a papírt.
Ekkor már biztos voltam benne, hogy ide vissza soha többé nem akarok menni. Szülni meg végképp nem. Elkezdtem keresni a lehetőségeimet, hol szülhetek. Miskolcon egy kórház látja el az összes miskolci kismamát, plusz a környékbeli falvak kismamáit. Úgy döntöttem, hogy Kazincbarcikán szeretnék szülni.
Annak az volt a feltétele, hogy az NST vizsgálatokra oda kell járni. Eltelt az a szűk hónap. NST-re eljártunk, itthon készre csináltuk a babaszobát. Az NST-s hölgyek nagyon türelmesek, aranyosak. Volt egy orvosi vizsgálatom, rettegtem a visszerek miatt, mit fognak rá mondani, hogy a másik kórházban megaláztak miatta. Itt a doktor úr arcán semmi meglepődés nem látszott, nem éreztem magam kellemetlenül vizsgálat közben, sőt nem is fájt, ami szerintem nagy szó. Rákérdeztem lehet-e így szülni természetes úton. Azt mondta, igen, és írt fel vérhígítót, hogy szülés előtt egy héttel kezdjem szúrni magam vele. Ami viszont meglepett, hogy mikor másztam le a vizsgálóról, lelöktem a papírt, ami a fenekem alatt volt. Automatikusan hajoltam érte, hogy kidobjam, erre az orvos rámszólt, hogy kismama, ne hajoljon! Mondtam, felveszem én, nem megterhelő a hajolás. Erre ő azt mondta, nem kell lehajolnom, felveszi kidobja ő. Ilyet sosem tapasztaltam még.
Jósló fájásaim voltak néha, de elmúltak. 06.01 -én felmentünk Pestre "ikeázni". Harmadikára voltam kiírva, mondom, ha beindul megszülhetek ott is :) így vittem a nagy táskát magammal. Másnap mentünk NST-re, kérdezték, van fájás? Mondtam, hogy nem fáj, inkább csak nyom kicsit, de nem vészes, így hazamehettünk.
Itthon szedtem finom ropogós cseresznyét, padlásra másztam, pakolásztam. Délre már fájdogált a derekam. Lefeküdtem kicsit, de nem múlt. Szóltam a férjemnek, hogy beülök egy kád vízbe, de lehet, ebből baba lesz ma. Megfürödtem, a hátfájás nem múlt el. Ekkor voltam biztos benne, hogy készülődik a lánykám. Férjem is hazajött, lefeküdtün filmet nézni, apósom is itt volt aznap. Aztán egyszer csak egy pukkanást hallottam. De már ugrottam is, hogy ne kenjek össze semmit. Elfolyt a magzatvizem. Fél három volt ekkor.
Lezuhanyoztam a víz fájások alkalmával tovább jött. Sajnos zöld volt ezért aggódtam, hogy minden rendben legyen. Elmentünk háromkor a fiamért a bölcsibe, elköszöntem tőle és ő ment papával. A kocsiba jöttek a fájások hol erősebben hol gyengébben. 4 óra körül már a kórházban voltam. Megvizsgáltak a bugyit csak a vizsgálón vettem le nehogy összekenjek valamit, de így is sikerült. Nagy elnézést kértem, de kedvesen mondták semmi baj, ez ilyen. 2 ujjnyira voltam tág 4 órakor.
Bekerültem a szülőszobára, szinte egyből beengedték a férjem is. Kicsi maga a szülőszoba, ablak nincs rajta. Nem volt szellőzés vagy klíma. Nagyon meleg volt bent. CTG-re raktak, majd ottmaradtam. Sajnos felállni nem állhattam fel, de felültem, így könnyebb volt a fájdalmat elviselni. A férjem fájásokkor megkértem, nyomja ellen a derekamat. Nyomási inger elég hamar jött, de szóltak, ne nyomjak, mert nem tűnt el a méhszáj.
Közben volt egy műszakváltás. Pont az a szülésznő jött, akinél a fiamat is szültem egy másik kórházban. Egyből jobban éreztem magam biztonságosabbnak éreztem a terepet. Itt nem kellett felrakott lábakkal szülni. Megágyaztak lepedőkből a gyermeknek. Olyan erős és intenzív fájások jöttek, hogy nem tudtam csendben maradni pedig a csendben szülés híve vagyok. 18:10 percre pedig megszületett a lánykám 3750g-al 52 cm-rel. A doki bent volt a végénél, de csak megtartotta a pocakomon a baba fenekét, hogy ne csússzon vissza. Egy öltéssel megúsztam az egészet. A babát nem vitték el, ott öltöztette, mérte a csecsemős. Apának sem kellett kimenni. Magát az arany órát megkaptuk a babával. Gyorsan jött a lányom mert 6 óra volt a vajúdás, az intenzív fájdalom pedig 3, de ez a 3 óra erősebb volt, mint a fiammal a 24 órás vajúdás.
Egy áldás az itteni személyzet. A csecsemős nővérek angyalok, van, aki katonás, és ráparancsolt az anyukákra, de egytől egyig segíteni akarnak. Jönnek, ringatnak, mérnek, segítenek a szoptatásban. Császáros anyukáknak átpelusozták az első napokban a babájukat. Akinek nincs teje, becsülettel pótolják nekik.
A felnőtt ápolók is mind segítőkészek, kedvesek. És nem lehet arra fogni, hogy vannak elegen mert egy db szülésznő van műszakonként és egy csecsemős nővér. Azaz egy csecsemős volt az egész újszülött osztályra és ő szaladt fel a szülőszobára megmérni az újszülöttet. Szóval minden elismerésem a Kazincbarcikai kórház minden egyes ott dolgozó emberének.
A szeméremtáji visszerekre visszatérve: még szúrnom kellett magam még egy doboz vérhígítóval de teljesen eltűnt az összes dudor. És így lettem egyik öthónapos csupamosoly lányka és egy 3.5 éves örökmozgó fiúcska anyukája.
Reni
