Egy évvel ezelőtt sürgősségi császárral született meg a kislányom. A 11 kórházban töltött hét után végre hazavihettük és nekiláthattunk a „nevelésének”. Úgy voltam vele, hogyha haza merték adni, akkor lehet vele úgy foglalkozni, mint egy „rendes” csecsemővel. Vagyis mindenhol tisztaság volt, de sehol sem volt fertőtlenítő-áradat, antibakteriális kézmosót is csak addig használtunk, amíg az első flakon ki nem fogyott.
A gyerekorvosunk kijött az elő nap megnézni, elmondta a szokásos dolgokat, de nem éreztem úgy, hogy nagyon tisztában lenne a koraszülöttséggel járó extra dolgokkal. Kijelentette, hogy havonta szeretné látni a lányomat, én meg mondtam, hogy jó. Csak azt felejtettük el tisztázni, hogy én nem viszem be a rendelőbe, ő meg nem jön ki. Még akkor sem, ha 3 házzal arrébb lakik.
Sebaj, jött hetente a védőnőnk, aki egy angyal. Tőle tudtam meg, hogy mikor kell vinnem oltásra a babámat. A következő 3 hónapban látta a doki néni az oltások miatt a gyereket, de utána megint jó sokáig nem. Nem láttam értelmét. A gyerek nem volt beteg, extra vagy hasznos infót nem kaptam (de nem is kértem). Az oltások idején gondolkodtam, hogy na jó, minden hónapban bevállaljuk ezt a jó kis oda-vissza 1 órás utat + várakozást, de az utolsó alkalom miatt másképp döntöttem. A lányomnak akkor már kezdett akarata lenni (koraszülöttsége miatt később kapta az oltásokat) és egyszerűen nem akarta, hogy a lábát a csípővizsgálathoz szétfeszítsék. De a mi doktor nénink olyan, hogy akkor is megcsinálja, mert ő az erősebb. Eredmény persze üvöltés a gyerek részéről, doki nénitől pedig egy verdikt, hogy a gyerek kötött. Addig nem volt vele gond, havonta nézték a fejlődés-neurológián, de a 7. hónapra „bekötött”. Valahogy nem tudtam komolyan venni, a gyógytornászunk is mondta, hogy nem az.
Szóval doki azóta egyszer látta, amikor megbetegedett. Amúgy is van egy kis fenntartásom az orvosokkal szemben, csak akkor megyek, ha már haldoklom. A gyereket azért egy kicsivel hamarabb viszem. A védőnőnk viszont az első 4-5 hónapban hetente járt ki hozzánk, és azóta is havonta meglátogat. Mondjuk tőle sem érzem azt, hogy nagyon felkészült lenne koraszülöttekből, de sebaj, mert nagyon kedves, folyamatosan biztatott és dicsérte a lányomat, hogy milyen szépen fejlődik. Kell ennél több egy büszke anyának? Néha azért jól jött volna.
Például a hozzátáplálásnál. Mikor kezdjem? Valós kora szerint, vagy a korrigált kora szerint? Végül a valós korát vettem alapul az elején, mert azt hittem, hogy elfogy a tejem, és tudjon mást is enni. Remélem, nem ártottam túl sokat. Aztán áttértem a korrigált kora szerinti hozzátáplálásra, maradva a biztonság oldalán. Itt viszont egy idő után azon kezdtem el gondolkodni, hogy nem mégis a valós kora szerintit kellene-e venni, nem kellene neki már valami táplálóbb? Gondolok itt a hús-tejtermék-tojás háromszögre. Ha már eszik húst, mennyi kell belőle neki? A szokásos adag, oké, de jött az örök kérdés: a korrigált kora szerint vagy a naptári kora szerint? Még most is folyamatosan tapogatózok, bár most már kezd enyhülni a dilemma. Elért abba a korba, hogy szinte mindegy, hogy 10 vagy 12 hónaposnak veszem.
Másik furcsaság az etetés körül az adagok voltak. Engem mondjuk nem érdekelt, de tudtam, hogy nem szabad elmondanom, hogy valójában mennyit eszik, mert akkor rögtön felírnak neki valami „nyomatót”. Amikor hazahoztuk a kórházból, 30-50 ml-t evett meg egyszerre. Két hete voltunk otthon, amikor be kellett feküdnünk egy hétre fejlődés-neurológiára, kivizsgálásra. Addigra elértük, hogy alkalmanként 50-70 ml-t is megegyen. Nekem senki nem mondta, hogy órához igazítsam az etetést, nem is igazítottam. Amikor a lányom megéhezett, megetettem. Ez az elején amúgy is 3 óránként volt, este volt, hogy 5 órát is aludt egyben. Örültem neki. A fejlődés-neurológiáról hazajövet teljesen felborult a menetrend, volt, hogy óránként szopott nappal, éjjel 5-6 óránként. Nem aggódtam, mert szépen hízott a kisasszony, havonta 1 kilót. Nekem senki sem mondta, hogy ébresszem fel, mert kómába eshet. Mióta ez az infó eljutott hozzám, azóta is gondolkodom, hogy szerencsés voltam, vagy azért nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy az orvosok mondják? A doktor nénink előírta, hogy mérjem, mennyit eszik egyszerre. Bevallom őszintén, erre az első 2 hétben voltam képes. A napi mérés megmaradt 4 hónapon keresztül, de az, hogy azért abajgassam a jóllakott és esetleg alvó gyerekemet, hogy megnézem, mennyit evett, arra nem voltam kapható. Négy hónap után a napi mérés is elmaradt, vissza kellett vinni a mérleget, és nem láttam értelmét, hogy még x hónapra kifizessem a bérleti díjat. Most már csak hetente mérem a fürdőszobai mérlegen.
Nagyon sokáig egyszerre csak keveset tudott enni, de azt viszont kétóránként. Most, hogy betöltötte az egy évet, jutottunk el oda, hogy egy egész üvegnyi bébiételt meg tud enni. És én még mindig csodálkozom, hogy hogyan fér bele ilyen sok. Így már olyan „nagylányos”. Igaz, hogy az ismerős-egyidős babák, már fél éve megettek egy üveggel vacsorára, de nem akartam megtömni a gyerekemet, csak, hogy le ne maradjak a képzeletbeli versenyben. Amúgy se tartom versenylónak a gyerekem. Mindent csinált eddig, amit kellett a korrigált korához képest. Mozgásilag úgy 1 hónappal le van maradva a nagykönyvtől, agyilag előrébb jár. Amikor az egyidős tejtestvére már javában mászott négykézláb, ő akkor kezdett el forgolódni. Most egy évesen már mászik és próbálkozik a négykézlábra állással. Járunk Dévény-tornára vele, nincs komoly baja, de egy kicsit segíteni kell neki. Vagy csak magamat nyugtatom, ezt sem fogom sose megtudni.
Amikor még a PIC-en volt, próbáltunk tájékozódni, milyen nehézségek várnak ránk. Főleg a férjem kutakodott, és őt aztán mindenfélével rémisztették. Hogy „ó borzalom, 26 millió helyre kell vinni az első évben, orvostól-orvosig kell járni vele”. Nekünk szerencsére nem kell. Iszonyú mázlisták vagyunk, hogy minden tökéletesen rendben van vele. Havonta kell kontrollra vinni a fejlődés-neurológiára, amit nagyon utálok, de mindig jó onnan úgy eljönni, hogy kijelentik, hogy a gyerek egészséges, nincs semmi baja, nem kell vele kötelező ilyen-olyan gyakorlatokat végezni. Amúgy mindenben éljük a „hagyományos” kisbabás lét örömeit és nyűgjeit.
Nézem az ismerőseim babás képeit és olyan koravénnek néznek ki a gyerekek. Az enyém úgy néz ki mellettük, mint egy játékbaba. Próbálom nem túlfejleszteni, szerencsére tényleg nincs szükség nála, hogy mindenféle foglalkozásra vigyem. De folyamatosan ott van a kérdés bennem és a férjemben, hogy mi van, ha koraszülöttségéből adódóan, egyszer csak megáll a fejlődésben? Szerintem addig egyikünk sem lesz igazán nyugodt, amíg nem lesz legalább 5-6 éves. Addig is örülünk, hogy egyelőre ekkora szerencsénk volt. Hogy a kezdeti nehézségek ellenére, egy egészséges, minden iránt érdeklődő, igazi huncut kislányunk van, és bízunk a jövőben, hogy továbbra sem lesz semmi baj.
Zizik
