Sötét este volt, mire megérkeztünk a kölyökkel, ami január végén persze nem jelent egyben késői időpontot is. Kicsit izgatottan nyitottunk be a házba, ahol már várt minket a nagyobbik gyermek és a gondjaira bízott Miss Blöki. Utóbbi nem győzött örülni nekünk, mi meg érdeklődve néztük: vajon hányadik típusú találkozásnak leszünk most tanúi? De minden simán zajlott, a mi szuperbékés Miss Blökink (eskü, az a kutya, akivel ő nem jön ki, még nem született meg) pont úgy viselkedett a kölyökkel, ahogy vártuk: egy rövid szimatolás után jóakarattal és kedvesen vette tudomásul, hogy megszaporodtunk, a kicsike meg láthatóan örült neki: hát mégse annyira más ez itt, mint „otthon“, itt is van másik, felnőtt kutya, és boldogan körülugrálta.

Gyors pisi-kaka-kör után mindenesetre mindannyian nyugovóra tértünk, a kicsike a kisebbik fiam szobájában, ahogy el is terveztük. Viszont a fiam ágya mellé beállított pamlagot élből kizsűrizte, és a fiam ágyába mászott be, én meg megveregettem a lelki vállamat, mert éltem én a gyanúperrel, hogy ez pontosan így fog történni, és mikor átrendeztük a gyerek szobáját a kiskutya fogadásához, egyúttal pisiálló alátétet is raktunk a gyerek lepedője alá. Ez utóbbi egyébként csakis az én megnyugtatásomra szolgált, ugyanis a kicsike ugyan mindenhová odapisilt az elkövetkező időben, de a fiam ágyára soha.

Nyugtalan órákra felkészülve kívántunk egymásnak jó éjszakát, de mindannyiunk legnagyobb meglepetésére civilizáltan telt már az első éjszaka is: éjjel kicsivel három elött nyiszogással ébresztette a kiskutya a fiamat, ö felkapta, lerobogott vele a kertbe, a kicsike elintézte a dolgát, utána visszamentek és aludtak reggelig. Akkor meg én mentem fel ébreszteni őket, gyorsan lehoztam a kicsit, míg a fiam összeszedelőzködött, és kivittem a kertbe, pisire-kakira. Második éjjel már egyszer se kellett lemenni vele, este kilenctől reggel fél hétig aludt a kiskutya a kisgazdája karjában, és ez így is maradt ezután.

Sétafronton még hetekig csak kevés szerencsében volt részünk. Felénk a február általában sötét, hűvös, kicsit esös, de sem a kirívóan sok csapadék, sem a túl nagy hideg nem jellemző erre a hónapra – na, a 2021-es év februárja minden eddigi időjárásra rácáfolt. Először vagy két hétig ömlött az eső, megállás nélkül, hogy a kiskutyát csak percekre tudtuk kivinni, és még a legkisebb körről is bőrig ázva jött vissza, hiába vettünk neki rögtön kisdzsekit, mert az csak a hátát védte, a feje meg a tappancsai úsztak a hideg vízben.

Hazaérve minden alkalommal alvázmosás következett a kádban jó meleg vízzel – csak egyszer voltam figyelmetlen, és eresztettem rá a kis tappancsára a hideg zuhanyt, amitől rögtön heves csuklásba kezdett, én meg azt sem tudtam hirtelen, hogy sajnáljam szegénykét, vagy nevessek, annyira komikus látvány volt, én még soha nem láttam kutyát, aki csuklik. Ugyanezzel a lendülettel állapítottam meg azt is, hogy milyen találó a német nyelv, amely a különlegesen szánandóan, szerencsétlenül, elveszetten kinéző emberre azt mondja, hogy „úgy néz ki, mint a nyakon öntött uszkár“, mindig rám jött a röhögés, ha ránéztem a vizes kutyára és eszembe jutott ez a mondás.

És nem úsztuk meg az esővel, mert egyszer csak elkezdett hűlni az idő, és az esőből vagy harminc centis hó lett, mire most már nemcsak átázott a kiskutya, hanem át is fázott a séták alatt, akármennyire rövid időkre vittük is ki. Visszafele már így is ölben hoztuk sokszor, mert reszketett szegényke, a kis dzsekijében is. És még mindig nem értünk végére a viszontagságoknak: a harminc centi hóra pár nap múlva rájött a mínusz tíz-tizenöt fok, vagy tíz napig. Igaz, ez már nem zavarta úgy a kicsikét, valószínűleg azért mert ez már száraz, napsütéses hideg volt, így őt láthatólag már nem is zavarta, csak nekünk kellett vigyázni arra, ki ne hűljön a nagy hidegben.

Ezekben a napokban vittük ki először a közeli erdőcskébe a kölyköt, lásson már mást is, mint a városi parkot, és ott is boldogan futkosott, mindent felfedezett, és látható megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy az erdőben el is lehet húzódni a susnyásba kakilni, diszkréten, amit nagy boldogan meg is tett.

Utólag azt hiszem, hogy ez a kellemetlen időjárás volt részben a ludas abban, hogy ez a kiskutya bizony extra lassan szokott szobatisztaságra. Kereken négy hónapos lett, mikor abbahagyta a házban pisilést, két teljes hónapig kellett utána törölgetni a tócsákat, ilyet más kiskutyánál még nem éltem meg. Első pillantásra nehezen érhető volt a dolog: hát hiszen „otthon”, a tenyésztőnél már szobatiszták voltak a kölykök, napközben óránként vitte őket ki a tenyésztö, és csak kint csináltak, és mi se sétáltattuk ritkábban, hát akkor miért pisilt be folyton? Pedig figyeltük, árgus szemekkel, az óránkénti pisiltetések közötti időkben is, és azonnal dobtunk el kapát-kaszát, és ugrottunk, ha bármilyen apró jelét is adta annak, hogy csurrantani kell.

Uszkárfiú azonban szemmel láthatóan nem mindig kívánt kifáradni a házból a dolgát intézni, talán mert tartott az elemektől. A tenyésztő kölyökkori videóit visszanézve rájöttünk ugyanis valamire: az ottani udvarban volt egy esővédett füves-kövezett rész is, és mikor esett, akkor a kicsikék oda is csinálhattak, nem kellett nekik kiszaladni a szabad ég alá, ha éppen esett. Kiskutyánk lehet, ennek a védett pisilési lehetőségnek a hiányát vette zokon, és ezért nem szokott olyan hamar szobatisztaságra. A másik lehetséges tényező a házunk mérete: sok-sok nagy méretű szoba, földszint + két emeleten, és akárhogy vigyáztunk, mindig el tudott lógni a kicsike a felvigyázás alól valami jó kis zavartalan helyre, ahol le lehetett kuporodni. Négy hónapos korára viszont ez is megoldódott végre, és kiskutyánk megbízhatóan szobatiszta lett.

Ami remekül működött kezdetektől fogva, az az együttséta volt Miss Blökivel. Már az elhozás utáni másnapon lecsatoltuk a pórázt a kölyökről, és ő lelkesen futott a nagy kutya után, mindenben utánozta, és pontosan látszott, hogy kétes esetekben hogy figyeli a másik reakcióit, tájékoztatást várva. Alapesetben nem lettem volna maradéktalanul boldog ettől a felállástól, mert attól tartottam volna, hogy a kölyök kvázi majd Miss Blökihez csatlakozik, mint gazdához, mi meg majd nézhetünk. De hálaistennek ez azért nem lett probléma, mert a mi Miss Blökink ugyan jóindulattal, viszont maximális közönnyel viseltetett a kölyök iránt, rá tekintettel nem volt, nem kereste, nem foglalkozott vele, vagyis csak kedvesen eltűrte – amitől a kölyök hamar rájött, hogy ki is itt az igazi, szerető gazdi, és hozzánk csatlakozott. Azt viszont megtanulta Miss Blökitöl, hogy füttyszóra visszaszaladunk a gazdikhoz, meg hogy nem kell félni a szomszéd nagy, kövér, lusta kandúrjától, aki néha ott heverészik az udvarban, meg hogy a parkban jönnek-mennek a kutyák, mind haver, és a gazdiknál majdnem mindig van jutifali, csak szépen kell rájuk nézni.

Az utóbbi könnyen ment: elbűvölve vettük tudomásul, hogy a kiskutyánk úgy néz ki, mint akit csak fel kell tenni a játékboltban a polcra, mert szakasztott úgy néz ki, mint egy plüssjáték, különösen a kis kék dzsekijében. A parki kutyások – abban a rossz időben alig-alig találkoztunk másokkal – sorra olvadtak tőle, máshova sajnos nem tudtuk vinni, minden le volt zárva. Talán ezért is tartott tovább, mire elvesztette az idegenek iránti bizalmatlanságát – de erről már majd a következő részben írok.

teljesenmindegy

A sorozat előző részét itt találod:

Akasztják a hóhért, avagy kölyköt nevel a kutyasorozat-szerző