Nagyon ritkán tudok találkozni a barátnőimmel. Egyrészt a gyerekek miatt, másrészt pedig nehezen hozzuk össze a találkozót, mert mindenki máshol él, máshogyan. Vagy három hónap után sikerült egyeztetni, és szombat este egy bevásárlóközpont éttermében kötöttünk ki. Furcsa volt, hogy alig voltak. Rajtunk kívül két asztaltársaság tartózkodott csak ott, mindkettő igen érdekes volt. Ruhásszekrény méretű széttetovált kopasz, színizom pasik és a macáik voltak az egyik asztalnál, körülbelül harmincan, a másiknál hasonló kaliberű férfiak, úgy hatan. Nem voltak túl bizalomgerjesztőek.
De végül is nem érdekelt minket túlzottan, remekül elbeszélgettünk, a személyzet készséges és kedves volt, a vacsora finom. Úgy tizenegy körül kiment a barátnőm pisilni, és elég különös arckifejezéssel jött vissza.
A női vécében – mesélte – a nagyobb társaság öt férfitagja és barátnőik tömörültek, és éppen kokainfogyasztáshoz készülődtek. Amikor benyitott, udvariasan megkérdezték kér-e? Visszautasította és megpróbált pisilni, miközben egy aligajtó mögött tízen szippantották a port az agyukig. Közben a pincérnő is megjelent, és kedvesen megérdeklődte, hogy szükségük van-e valamire, ami kell a csík kihúzásához.
Hamarosan fizettünk és eljöttünk. Elég sok gondolat és érzés kavargott bennem, bennünk. Kinek kellett volna szólni (az étterem valószínűleg kapcsolatban állt ezekkel az emberekkel), és kellett volna egyáltalán? Miért éreztem félelmet, miért gondolom azt, hogy soha többé be nem teszem a lábamat ide? Hogy lehet az, hogy szombat este tizenegykor a női vécében alvilági szétgyúrt, szétvarrt izomkolosszusok és csajaik szabadon kokainnal kínálgatnak, mint valami klisés amerikai filmben?
Vagy ezt így lehet?
Rézi
