(És akkor elmúlt a forró nyár, és most épp a hideg miatt aggódhatunk. Az írást csak most találtunk meg a postaládánkban, de a hőmérő aktuális állása ellenére aktuális. Lesz. Megint. - a szerk. )
Még 10 óra sincs, amikor elindulunk a játszótérről. Érzem, ahogy a tűző nap égeti a bőrömet, látom, ahogy a lányom naptejjel fehérre mázolt homlokán is megjelennek az első izzadságcseppek – ideje hazamennünk, mielőtt mindketten napszúrást kapunk.
A procedúra a szokásos, kimegyünk a parkolóba, beindítom az autót, feltekerem a klímát a maximumra és várunk. Most 39 fok van az autóban, nem is vészes, rosszabbat vártam.
Tegnap délután elszámítottam magam miközben parkolóhelyet kerestem az egyetlen árnyékos játszótér mellett. Az előre kalkulált árnyék mégsem vetült rá a kiszúrt helyre, így a tűző napon perzselődött a kocsi végig, amíg mi a fákkal gazdagon körbevett parkban bohóckodtunk. Akkor 47 fok volt az utastérben.
Az utolsó pillanatban gurulunk be a házunk parkolójába, odakint már perzsel a nap, a nénik is szedelőzködnek a padról, sehol egy teremtett lélek. Kiürítjük a postaládát és szinte menekülünk be az épület hűvösébe és a klímával felszerelt lakásba. Egyetlen levél érkezett. Megengedem a lányomnak, hogy ő fogja, szinte biztos vagyok benne, hogy csak számla lehet, a hónapnak ebben az időszakában tartják a szolgáltatók a markukat.
A lakásba belépve barter megállapodást kötünk (a sárga vontatós kisautó a levélért), megszerzem a postaláda tartalmát és egy pillantás elég a fehér ablakos borítékra, hogy lássam, az áramszolgáltatótól érkezett a szerelmeslevél. Fel is bontom rögtön, felesleges halogatni, még a végén elfeledkezem róla. Kisimítom a háromba hajtott papírlapot, aminek az alján ott a csekk – JESSZUS – ez több, mint kétszer annyi, mint a júniusi végösszeg!
Mire belelovallnám magam a gondolatba, hogy ez csakis valamiféle hiba lehet, eszembe jut, hogy júniusban rakattuk be a második klímát a lakásba, azért nőttek meg exponenciálisan a költségeink.
Évekig halogattunk, környezetvédelmi okok miatt is, de a babát nem akartuk kitenni azoknak nyaraknak, amilyeneket mi túléltünk az elmúlt 2-3 évben. Májustól októberig csak a ruháinkért jártunk be a hálószobába, fizikai képtelenség volt ott tölteni az éjszakát, így a klímás nappaliban, a kihúzható kanapén vészeltük át a legnagyobb hőséget. Ez a fajta beltéri kemping pont olyan, mint amilyennek azt sokan elképzelik: minden egyes reggel összeszedni az ágyneműt, a fedőmatracot, összezárni a kanapét; majd esténként újra végigmenni a menetrenden, csak fordított sorrendben.
Mindannyian nagyon rosszul tűrjük a hőséget, amikor megérkezett az igazi kánikula, a baba is egyre nyugtalanabbul aludt; átmenetileg egy állóventilátorral tudtunk enyhíteni a problémáján, amíg be nem építették az új klímát a folyosóra, a hálószobák közé. Azóta valóban nagyon kellemes a hőmérséklet a lakásban, mindannyian élvezzük, hogy végre tudjuk a szobáinkat is használni – de ennek a kényelemnek ára van.
A villanyszámla miatt megint a felszínre buktak azok a gondolataim, amik folyamatosan fortyognak a felszín alatt, de a mindennapokban igyekszem elnyomni őket.
Még nincsen vége a 2021. évi nyárnak, de már minden létező melegrekord megdőlt a Földön. Ez önmagában nem olyan nagy hír, halljuk eleget minden évben, viszont elgondolkodtató, hogy idén nem a kietlen sivatagi pusztaságban vagy a Grand Canyonban mérték a csúcsdöntő értékeket, hanem hozzánk sokkal közelebb, emberek által lakott területen – Szicíliában.
48,8 fok. Ez melegebb, mint az autónk utastere aznap, a tűző napon, a kánikulában, 2 óra játszóterezés után. Elképesztő. Elképesztően félelmetes. Hogyan lehet ilyen hőmérséklet mellett létezni? Mikor van lehetőség kimenni a lakásból? Mennyi időt lehet az utcán tartózkodni, mielőtt égési sérülést, hőgutát kockáztat az ember?
De főként – ez most már minden évben így lesz? Egyre növekszik majd a hőmérséklet, amíg már soha senki nem megy ki a szabadba?
Ennek a hírnek a kapcsán beszélgettünk a férjemmel a klímaváltozásról és elborzadva állapítottuk meg, hogy sokkal gyorsabban zajlik a globális felmelegedés, mint ahogy azt elképzeltük. Sajnos nem csak minket, átlagembereket, de a kutatókat is meglepi a felgyorsult tempó, napjainkban már magabiztosan kijelenthető: a katasztrófa elkerülhetetlen, innen már nincs visszaút.
A húszas-harmincas éveinket éljük - remélhetőleg fogunk még egyszer ennyi évet élni - így előreláthatólag már a mi életünket is fenekestől fogja felforgatni a felmelegedés.
Még emlékszem a felhőtlen gyerekkori nyarakra, amikor reggeltől estig az udvaron játszottunk 50 faktoros naptej és tarkót takaró sapka nélkül. Amikor az esti híradó után izgatottan vártuk az időjárásjelentést, hiszen ha a hőmérő higanyszála eléri a 30 fokot, akkor már igazán meleg van és anya megígérte, hogy kimegyünk a strandra. Amikor szánkóval mentünk az öcsémért az óvodába szinte minden egyes téli napon.
Mindez kevesebb, mint 20 éve volt. Mi várható a következő két évtized elteltével, ha már most közel 50 fokokat mérnek Európa déli részein? Hogyan fogjuk élni az életünket ekkora hőségben?
Ha már egy emberöltő alatt is ennyit romlott a helyzet, akkor mi vár a következő generációra, a gyerekeinkre?
Elszomorít és nyomaszt a gondolat, hogy a mi korcsoportunknak nem elég számot vetni azzal, hogy fizikailag, mentálisan és persze anyagilag hány gyereket tudunk az elvárásainknak megfelelően felnevelni; gondolnunk kell arra is, hogy milyen élet vár a következő nemzedékre és vajon akarjuk-e ezt a csemetéinknek.
Felelőtlenség-e gyereket szülni egy olyan világra, aminek előre meg vannak számlálva a napjai? Önzőség-e, hogy szeretnénk még egy hurkás kisbabát, aki a szemünk előtt cseperedik, minden egyes nap valami újat tanul, hogy évek múltán magabiztos, csodálatos fiatal felnőtt legyen belőle – úgy, hogy tudjuk milyen élet vár rá 30-50 év múlva?
Amikor arra gondolunk, hogy bármi is legyen, legalább ott lesznek egymásnak a testvérek, azzal vajon csak a saját lelkiismertünket nyugtatjuk?
Igen, tudom, hogy lehangoló a téma és elkeserítő, hogy egyáltalán ilyen depresszív gondolatok fordulnak meg a fejemben a kistesó kapcsán.
A környezetemben mindenki törekszik a minél környezetbarátabb életmódra, szemetet szelektálunk, újrahasználható termékeket vásárlunk, igyekszünk csökkenteni az ökológiai lábnyomunkat - de ez csak csepp a tengerben.
A globális felmelegésben az a legrosszabb, hogy a pozitív hozzáállás és a tenni akarás már kevés, azon az időszakon már túl vagyunk. Az elődeink, a korábbi generációk még tehettek volna a változásért, de a hatalom, a pénz és az önnön érdekek fontosabbak voltak, mint a gyerekeik és az unokáik jövője.
A földön jelenleg élő és a következő néhány évtizedben megszülető emberek már csak beletörődni tudnak az elkerülhetetlenbe. Együtt élni a tehetetlen dühvel, hogy ilyen helyzetbe hoztak minket és elfogadni, hogy teljes gázzal robogunk a katasztrófa felé.
Salty
