Micii elégedetlen volt nagy, lógós melleivel, ezért úgy döntött, hogy kés alá fekszik és kicsinyítteti, felvarratja kebleit. A mai posztban a műtétről számol be.
Hajnalban keltem, indulok. Csomagom összekészítve, remélem, nem felejtek itthon semmit. Furcsa, de nem izgulok igazan. Álmos vagyok, hiányzik a reggeli kávém. Tegnap délután 3 óta nem ettem semmit.
Ferenciek tere, hetes busz, Szt. Imre kórház. Még csak 6 óra van, a főbejárat nincs nyitva, a mentőállomáson keresztül kell menni, a legelső ajtó jobbra. Lift, hatos gomb, plasztika. Eltelik jó 20 perc, mire rájövök, hogy be kell menni jobbra, az üvegtéglás keretű duplaajtón, ott van a folyosó közepén a nővérpult, ahol jelentkezni kell, hiába van az kiírva, hogy az a fül-orr-gége.
Egy hasplasztikás hölggyel kerülök össze, kedves. Még jó kedvünk van, egymást biztatjuk.
Fertőtlenítős fürdés, 1/2 8-kor vizit. Én a harmadik leszek, 11 után kerül rám a sor. Vettem a kötözőben melltartót, megbeszéltük a dokival, hogy elsőnek jó lesz az itt kapható, ne használjam azokat, amiket hoztam, azt trutyizzam inkább össze. Berajzol, alkudozunk, ismét megkérdezi, hogy biztos akarom én ezt, próbál lebeszélni, nem hagyom magam. 26,5 centire van lent a mellem, 20-ra tervezi felrakni.
Próbálok addig aludni, de mindig be-benéz valaki. 3/4 12-kor jön értem a kocsi. Vetkőzés meztelenre, fel az ágyra, egy csomót megyünk a műtőig. Leparkolnak valahol kint, nézelődöm vagy 10 percet, jönnek-mennek körülöttem. A műtőben szól a zene, meglepően nyugodt vagyok. A csuklómba branült tesznek, nagyon fáj. Infúziót kapok, szól az anesztes, hogy ad valamit, de ez még nem az altató, de én onnantól nem emlékszem semmire.
Talán úgy 4 körül térek először magamhoz az ágyamban. Fel sem fogom először, hogy újcicis lettem, fáj, megbántam, mégsem akarom, vissza az egész, hányni fogok, kapok valamit ellene az infúzióba, és fájdalomcsillapítót is, alvás. Magamhoz térek, hívom a páromat, hogy ne jöjjön be, nagyon aggódik, de én úgy is csak alszom, fölösleges, jól vagyok, a nővérek figyelnek rám, alszom megint. Estére magamhoz térek, váltuk pár szót a szobatársammal, ő nagyon szenved. Az mondta, szép vagyok, látott, mert az ágyban adták rám a melltartót. Pisilni kell, fel akarok kelni, hogy kimenjek, szó sem lehet róla. Ágytál. Nem megy. Hogy én a paplan alatt az ágyban pisiljek? Muszáj, szétdurranok.
Az éjszakás nővér nagyon kedves, megigazít, mert már leszakad a hátam és a derekam. Lúzer módon csomagoláskor a kilyukadt nyakpárnát tettem be, felfújtam, de tisza lapos az egész. Hajnal 5-kor kelt, fel kell ülni. Szédülök, hánynom kell, visszafekszek inkább. Két perc, újabb próbálkozás, most már megy. Ki a mosdóba, vissza, eszem egy banánt. Kapok még egy adag fájdalomcsillapítót, gyönyörűen alszom 7-ig. Kimegyek fürödni, legalábbis próbálkozom, szappannal, vizes törölközővel áttörlöm magam. Fogat mosok, sokkal jobb. Pakolászom, nemsokára mennem kell, jön egy újabb páciens.
Vizit, doki vár a kötözőbe 1/4 9-re. Mosolyog, kérdezi, hogy tetszik, várja a lelkesedést, látszik, hogy elégedett, megcsinálta, amit megbeszéltünk. Nem vett ki sokat, 177 és 200 grammot, és feljebb rakta, amennyire lehetett. Nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz végül.
Reggel 9-kor elhagyom a kórházat.
Micii
