Négy év után kiemeltem a fejem a cukrostakonyból. Váratlanul, gyorsan, és végérvényesen. Engem tényleg semmi nem érdekelt éveken keresztül a gyerekeken kívül, se a politika, se a gazdaság, se a szűkebb, vagy tágabb környezetem.
Negligáltam a családom nagy részét, csak a legmerészebbek tartottak ki mellettem.
Eltűntek a régi barátok, még a kisgyerekesekkel is erősen lazult a kapcsolat.
Redukálódott a napi szintű sportigényem kéthavi gyakoriságúvá.
Elfogytak a hobbijaim.
Lemorzsolódott heti 60 óra szellemi munka.
Megszűnt a régi életem.
Eltűnt az énem.

És engem ez egy cseppet sem zavart, sőt észre sem vettem. Nem voltam hajlandó tudomást venni róla, tisztább pillanataimban önironikusan megállapítottam, hogy szatyorban élek, vagy ahogy ti emlegetitek: cukrostakonyban. Nem vonták el az időmet a gyerekeim más fontos dologtól, mert semmi más nem volt fontos. Eleinte próbálkoztam megtartani legalább egyes elemeit a régi életemnek, de valahol az első és második gyerek között feladtam.

Aztán a terhességek, szoptatások elmúltával, az éjszakázások befejeztével, bekúszott az álmaimba Antik Pasi. Antik Pasi olyan férfi, akin elsőre talán nem látszik, hogy tökéletes, de az idő múlásával egyre értékesebbé válik. Antik Pasi a régi életemben is fel-feltűnt, de soha nem volt egészen az enyém. Így nem a személyén lepődtem meg, hanem azon, hogy engem bármi megmozgathat, igaz csak a tudatalatti szintjén, de akkor is. Évekig biztos voltam benne, hogy férfira nem vágyom többet, jó nekem társtalanul, sőt sehogy máshogy nem jó. Három nap alatt jutottam el a tudatalatti szintről a tudatosig, már nap közben is be-bevillant Antik Pasi arca, egy gyakran használt kifejezése, egy jellemző mozdulata.

Este a gardedám szerepét kellett betöltenem, bántam is én, örültem, hogy kimozdulhatok, még akkor is, ha az este ígérete annyiból állt, hogy felesleges harmadikként üldögélhetek, míg a legközelebbi barátnőm és egy távoli haverom tétova lépéseket tesznek egymás felé egy kricsmiben.

Ahogy távolodtam a gyerekeimtől, s közeledtem az abszurd randira, egyre vadabb ötleteket hoztam össze gondolatban, hogyan futhatnék össze Antik Pasival, mintegy véletlenül, egy kétmilliós nagyvárosban, anélkül, hogy ismerném Antik Pasi péntek esti rutinját. Végül kötelességszerűen a kocsmában kötöttem ki, ahelyett hogy Antik Pasi utcájában korzóztam volna, amihez igazán kedvet éreztem. Jó döntés volt, ugyanis Antik Pasi megjelent ebben a lebujban. Amikor megláttam, az első gondolatom az volt, hogy vizionálok, így önkéntelenül megfogtam a karját, mikor elment mellettem, megkezdve ezzel a magam totális lejáratását, amit az este végére tökélyre fejlesztettem.

Kárörömmel konstatáltam, hogy ő is zavarban van, először 10 másodpercet, majd egyre hosszabb és hosszabb időket mert eltölteni mellettem, kb. hatodik nekifutásra már fél órát dumáltunk. Engem annyira vonzott, hogy mikor épp nem mellettem üldögélt, utánamentem, megálltam tőle pár lépésre, s csak bámultam őt.

A Happy end nem szokványos, azóta sem beszéltünk, nem is fogunk, nem találkoztunk, és nem is fogunk. Ellenben az elmúlt két hétben visszatért a régi énem, kiugrottam a cukrostakonyból, összekaptam magam, s a már elveszettnek hitt lendületelemmel több, gyerekek napi rutinján túlmutató feladatot pipáltam ki, mint az elmúlt négy évben összesen. Elvállaltam egy szakmailag érdekes feladatot, aktualizáltam az önéletrajzomat, felhívtam néhány munkakapcsolatomat, jártam állásinterjún, beírattam bölcsibe a Kicsit, alávetettem magam egy régóta halogatott ambuláns műtétnek, életükben először másfél napra elengedtem a Kincseimet, így teljes figyelmet tudtam szentelni más családtagjaimra.

Hónapok még, mire beindul az ovi-bölcsi-munka körforgás, de kiléptem az előző életszakaszomból, s megkezdtem egy újat, és ez jó. Nincsenek már kínzó álmaim sem, ha meg visszatérnek, még mindig sétálgathatok fel-alá Antik Pasi utcájában.

Kisztihand