Leállítom a motort, megvárom, amíg felhúzódnak az ablakok, aztán kiszállok. Lezárom az autót, majd öt méterről megismétlem a műveletet, mert nem emlékszem, hogy pittyegett-e. Gondolatban már előrébb járok, a szülői értekezleten. Időben érkezem, nagyon is, én vagyok az első. Néhány tanító néni beszélget a termekben. Az ebédlőben lesz a szülői, de majd csak négytől, mondják. Megkeresem hát az ebédlőt az épület másik oldalán. Erre még nem jártam, csak az előkészítős tantermekben a nyílt napon, ill. az egyik logopédiai „kezelőbe” jártunk fél évig, anno a korai fejlesztés keretében. Az ebédlő kisebb és ugyanolyan jellegtelen, mint amiket eddig általában láttam. Leülök, előveszem a füzeteimet, de nem sokáig dolgozgatok, szállingózni kezdenek a szülők. Jellemzően anyukák. Néhányuk ismerős, több ovistárs folytatja itt a pályafutását. Beszélgetünk. Van, aki most is az óvó néniket szidja, és azzal van elfoglalva, hogy mit tesz majd, ha a Gyuszika is az ő gyereke osztályába fog járni… Én meg diszkréten körbe érdeklődöm, kit és milyen úton-módon értesítettek a szülőiről, illetve hogyan kerültek ebbe a suliba.
Közben megtelik a helyiség, megérkeznek a pedagógusok is. Az igazgatónő észrevesz, oda jön hozzám, érdeklődik, hogy megkaptuk-e már a szakértői véleményt. Még nem – felelem; azért maradjak csak a szülőin – mondja ő, és hozzáteszi, hogy próbáltak értesíteni telefonon, de nem sikerült.
Pár éve még valószínűleg némi éllel szóvá tettem volna, hogy vajon mekkora erőfeszítést tehettek az ügy érdekében, amikor két mobil- és egy irodai vezetékes telefonszámot adtunk meg, plusz ismert a munkahelyem… de mostanra métereket emelkedett az ingerküszöböm (alighanem a sok edzésnek köszönhetően - egyszer talán majd erről is írok - ) és igyekszem csak a lényegi dolgokra koncentrálva előre nézni. Minden szóváltás, ami nem előre visz, klotyón lehúzott energia, és a pazarlás ezen luxusát nem engedhetem meg magamnak.
Mert nekünk majd’ mindenért, ami másoknak természetes, többszörösen meg kell küzdenünk.
Szóval ülök a szülőin, mert működnek a hírforrásaim. Sorban egymás után bemutatkoznak a tanító nénik, logopédusok, pedagógiai asszisztensek. Majd névsorolvasás következik és mindenki követi a „maga” tanító nénijét az osztálytermekbe. Imi nevét az elsőbések közt sorolja fel a leendő osztályfőnöke.
Tizenkét kis asztalnál ülünk, tizenkét szülő: egy gyerek szülei nem jöttek el, egynek pedig mindkét szülője eljött, így foglaljuk el a helyeket, majd kisvártatva megjelenik egy szülőpár egy másik tanító néni kíséretében, hogy ők is ide jönnek, így 13-má alakul az osztálylétszám.
A tanító néni felkészült, gyorsan a lényegre tér és haladunk szépen sorban a tudni- és megbeszélni valókkal. Listát kapunk a beszerezni valókról és praktikus tanácsokat. Nyilatkozatokat írunk alá étkeztetésről, hittanról, meg arról, hogy ki viheti haza a gyereket. Egyeztetjük a családlátogatási időpontokat. Mindenki kérdésére készségesen válaszolnak.
Halad az idő, a teremben fogy a levegő, bennem pedig vegyes érzések kavarognak. Fura dolog úgy beszélni tolltartókról, gyümölcsnapokról és mikulásról, hogy még mindig nem lehetek száz százalékig biztos abban, hogy a gyerekem szeptemberben itt kezdhet. Kilógunk a sorból most is: míg a többiek a bizonyosságból eredő gondtalanságot élvezhetik, azzal a fajta természetességgel, ami nem feltételezi, hogy lehet ez másképp is, addig nekem megint a kispad jut, nem érezhetem magam a csapat teljes jogú tagjának, nem lehetek igazán szívvel-lélekkel jelen.
Pedig pont ezt akartam elkerülni októberben, amikor elkezdtem intézni Imi beiskolázását. Nem akartam itt állni tanév végén, ballagás után a nagy bizonytalanságban és B-terveken dolgozva kezdeni a vakációt.
Elfogynak a kérdések, véget ér a szülői értekezlet. Mindenkinek szép nyarat kívánnak, augusztusban találkozunk… Megszokott léptekkel megyek a kocsihoz, szép komótosan hazavezetek.
- Tibi, a Tisza az nem tó, hanem folyó! – hallom a lakásba lépve Imit, amint okítja a kistesót. – De, az egy tó, és van akváriuma is, ugye, Apa? – vitatkozik a kicsi. Tó is, meg folyó is – felelem köszönés helyett -, jártunk mindkettőnél, nem emlékeztek? – kérdem, és már azon jár az eszem, hogy mikor tudnánk megint lemenni a Tiszához. Mégiscsak vakáció van, élvezzük, a többit majd megoldom.
Mspoppy
Imi története nem itt kezdődik, de talán jó páran nem olvastak előzményeket. A Bezzegen itt lehet még olvasni róla (nem feltétlenül idősorrendben)
http://bezzeganya.postr.hu/iminaplo-ovodakezdes-logopedus-van-uszas-lovaglas-nincs-
http://bezzeganya.postr.hu/iminaplo-lajhar-mondja-la-la-la
http://bezzeganya.postrt.hu/iminaplo-anya-lopodiara-mentem/bezzeganya.postrt.hu
http://bezzeganya.postr.hu/iminaplo-lepek-lepek-megallok
http://bezzeganya.postr.hu/iminaplo-lo-lama-pampanyul-es-nagy-sziberiai-ccicca
http://bezzeganya.postr.hu/iminaplo-kajtar-macskat-gyart-a-csalad
