A 27. hét úgy indult, hogy be kellett pakolni a mindössze ötnapos nyaralásra. Már előre szívtam a fogamat, mert egyébként imádok utazni, és ez általában nem jelent gondot, de annyi minden kihívás most, ami máskor meg se kottyant, hogy nehezen szántam rá magam. Szerencsére a férjem önjáró, minden betesz a közös bőröndbe, az ő dolgaival nem kell foglalkoznom, de így is egy napig tartott, amíg komótosan, szüneteket tartva előszedtem, esetleg ki- és átvasaltam, betettem. Sajnos mindig több ruhát teszek el, mint amennyi valójában szükséges, ez most is így volt…
Bő hat napra mentünk volna, mert amikor a terhességem kiderült, nem mertem hosszabb időre vállalni és későbbre sem igen, illetve tényező volt még természetesen a férjem munkahelyi elfoglaltsága. A babák viszont közbeszóltak, mert a doktornőm visszarendelt a 26. hét után, és eminens diák lévén nem cicóztam ezen a dolgon. Kaptam hétfőn reggelre időpontot, és utána indultunk csak a Balatonhoz. Egy napot kihagytunk, de ez van.
A vizsgálat fontosabb, mint a nyaralás
Tél végén, amikor már én is elhittem, hogy mindkét baba velünk marad, eldöntöttem, hogy mindent alárendelek ennek az égi kegyességnek. (Mondom ezt úgy, hogy nem vagyok hívő.) Nem érdekel senki és semmi, ha a terhességi komfortzónámon kívül esik, akkor sajnos kuka. Ez pedig egy ilyen eset volt. A lánykánk majd egy nappal később lógatja a lábát a vízbe, lesz még elég ideje rá, nekem viszont minden bizonnyal az utolsó terhességem, és a rendszeres orvosi vizsgálat engem is megnyugtat.
A múltkori posztban említett laborértékekre visszautalva, a kontrollon kaptam receptes vastablettát, és a doktornő a kicsivel alacsonyabb cukorértéket azzal magyarázta, hogy a szervezetem jól hasznosítja a cukrot. Ennek örülök, az viszont kihívás volt, hogy kisakkozam; melyik tablettát mikor vegyem be, mert eléggé ütik egymás hatását, ha nem hagyok ki órákat köztük.
Az ultrahang előtt bugyit le, méhszájvizsgálat. Ó, de remek. Pont azért kedvelem a terhesgondozást, mert nem nyúlkálnak állandóan az emberbe, de ezúttal nem úsztam meg. Méhszáj teljesen zárt, szuper, jöhet az ultrahang. Babák ott zizegnek, mindkettő rúgkapál, doktornő méreget, a gép pedig kidobja a találatot, ismét hozzák a formájukat. A jobbaortás „A” babánk már egy kiló körül jár, „B” baba pedig 916 gramm, ő a számított hét szerinti elvárt értékeket produkálja. Ezek után valóban nyugodtan ültem be a kocsiba, és irány a vízpart.
Kismama a strandon - jobb a békesség
Bő két és fél napot a strandon is el lehetett tölteni, de a lányunkat az sem zavarta, amikor a hűvösebb idő miatt kóboroltunk vagy játszótereztünk. Amikor pedig igazán belevetődtek apukájával a habokba, én egyik oldalamról a másikra dőltem az árnyas fák alatt, és felettébb élveztem, hogy kiszakadtunk a pesti flaszterből. A dokim felől mehettem volna vízbe, de valahogy ezt most nem akartam megreszkírozni, jobb a békesség. Voltak még kismamák rajtam kívül, de szemérmesen elnéztünk egymás felett. Érdekes ez, egy más szituációban elképzelhető, hogy váltunk pár szót, de ahogy láttam, mindenkinek volt legalább egy futkározó gyereke, aki lekötötte az energiákat és a figyelmet. A levegőváltozás, vagy hogy végre napokat töltöttünk el együtt hárman, nyugalommal töltött el. Nagyokat aludtunk délidőben a szálláson, és korábbi félelmeim ellenére - bírni fogom-e, nem leszek-e nyűgös liba, stb. - pihentető kis nyaralás volt ez.
A hét végére már itthon is voltunk, ekkor újra úgy éreztem, hogy nőttem, illetve nőttek bennem a legények, így hát a dőlésszögemen nem igen változtatva telt a hét utolsó napja is. Kímélve a kismamát, kedvenc családtagjaim apa-lánya programot csináltak, és volt időm gondolkodni pár dolgon, amivel eddig nem foglalkoztam. Mondjuk az ilyesfajta gondolkodás nálam tutira hormonlökettel is jár, mert nagy általánosságban nem agyalom túl az életet.
Elvesztem a lelki anyatársamat
Kaptam egy hírt, hogy a lelki anyatársam, akivel három éve a terhesgondozáson ismerkedtünk meg, elköltözik a családjával egy vidéki kisvárosba. Visszapörgettem az időt azokra az időkre. A lányomat várva meg sem fordult a fejemben - hogy is fordulhatott volna, gőzöm sem volt semmiről -, hogy mennyire leszek egyedül vagy éppen nem, a születése után. És nem arról van szó, hogy a férj mennyire segít fizikailag és lelkileg egyaránt, vagy hogy néha jönnek-e látogatók, szülők is akár több napra, vannak-e gyerekes barátnők, akiktől tanácsot lehet kérni, meg lehet vitatni dolgokat. A lényeg inkább, hogy a mindennapok kínjai, frusztráltságai, kérdései hogyan csapódnak le a friss anyában, és van-e bárki az FB-csoportok ismeretlen ismerősein kívül, akivel ezt megoszthatná. Személyesen, egymás szemébe nézve, röhögve egymás hülyeségein és kedvesen, ámde néha kíméletlenül tükröt tartva a másiknak.
Nekem megadatott, hogy zsigeri szimpátia alapján egymásra találtunk, a gyerekek négy nap különbséggel születtek, közel is laktunk egymáshoz. Már régen nem a kislányokról trécseltünk, és valószínűleg pont emiatt volt otthonos és kényelmes ez a kapcsolat. Attól függetlenül, hogy egyébként sem ment volna ez így egy az egyben tovább, főleg az ikrek miatt; felzaklatott a dolog. Egyszerre sirattam ezt a kapcsot, ami biztonságot adott a családom mellett; aztán az egygyerekes lét végét, majd ebből átkötve már azt is, hogy ez a balatoni pár nap volt kis hármasunk utolsó közös nyaralása. Elmegyünk még egy hosszú hétvégére a Velencei-tóhoz, de az a miniszabi a szüleimmel kibővülve egy másfajta síkon mozog majd.
Tudom, lerágott csont, de jólesett ezen tépelődni, aztán este a férjemmel is megbeszélni mindent. Azt gondolom, hogy három gyerek mellett nem lesz időm ilyesmivel foglalkozni, de nálam ez bevált, hogy a családtagokon kívül van egy teljesen ugyanabban a mátrixban mozgó társam.
Örök optimista lévén azonban körülbelül ennyit rágódtam rajta, majd lesz valahogy alapon. Ezek után újra felvettem a praktikus hétköznapok szerelésemet, és nagy levegőt véve élesítettem a babakocsi - légzésfigyelő - újszülött kisfiúruhák projektet. Lassan megpróbálom eladni majd a lányom kocsiját is, és ikres kocsiból használtat veszünk. Elképesztő piaca van a használt holmiknak és babakocsiknak, nagyon jó állapotban levő holmikat lehet kifogni, ha szemfüles az ember. Sokat olvastam utána, átgondoltam, hogy jelenlegi életterünknek és ösztöneimnek melyik fajta lenne megfelelő. Nemrégiben találkoztam az utcán egy ikres anyukával, aki éppen kisfiúkat tologatott egy hasonló kocsiban, amit kinéztem magunknak, így szerencsére leszűkült a kör két típusra.
Végezetül nagy újdonság számomra, hogy szinte már sehogy sem tudok odahajolni az asztalnál a tányérhoz. Versenyt csöpögtetünk a lányommal étkezés közben, ő a terítőre, én a hasamra. A következő héten megyek majd újra a kardiológushoz, remélem, ott is jó híreket kapunk majd.
Betti
A terhesnapló előző részeit itt olvashatod:
24. hét: Az egyik ikerbabám szívénél találtak valamit
25. hét: Receptre írnám fel a kismamáknak a munkát
26. hét: Túl alacsony a terhességi vércukor értékem
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
