Az előző posztomban arról írtam, hogy mi a teendő, ha a gyermekünk azt gondolja magáról, hogy szörnyen néz ki. Folytatom a témát. Az én lányom is mondott már ilyet magáról, természetesen. Megdermedt állapotomban egy csomó forgatókönyvön mentem keresztül, visszagondoltam a saját szüleimre is és arra, hogyan kezelték ők ezeket a dolgokat velem. Illetve gondolkodtam más szülőkről, akiket ismerek, és arról, ők hogyan kezelnék ezt. Először a medvemama forgatókönyve kapcsolt be: a bennem lévő düh felülkerekedett bennem, és felfokozott hangon szólalt meg mackó énem: "Mondott neked valaki valamit? Ki volt az? Áruld el a nevét, és én majd jól megmondom neki.....!" De nem. Lássuk be, ez nem helyénvaló szülői viselkedés, hiszen bizonyára az én csemetém is cikizi a többieket, ugyanúgy, mert bizony ő sem egy angyal.
A másik forgatókönyv a védelmező szülő, aki kétségbeesetten akar mindent jobbá tenni, mindent elsimítani: "Nem vagy csúnya. Nem vagy röhejes. Ez nem igaz. Ne törődj azzal, hogy mit mondanak neked az emberek. Ne törődj velük. Valószínűleg csak féltékenyek, mert olyan okos vagy és vicces, és az emberek annyira szeretnek". Nem. Ez sem az igazi, mert talán abban a pillanatban megerősítheti a gyerekünket, azonban az újra bekövetkező éles helyzetig már nem tart ki ez a fajta vigasztalás.
Néhány szülő azt mondaná: "Semmiség. Szóval nem annyira menő a frizurád? Kit érdekel? Ha idősebb leszel, mindez nem is fog számítani. Próbálj meg nem gondolni rá." Nem az igazi. A probléma most áll fent, a gyerekeket soha semmilyen szempontból nem érdekli, hogy mi lesz majd egyszer, mi lesz akkor, ha már felnőttek lesznek, az egy másik dimenzió számukra, egy nem létező idősík, amennyiben érveléshez akarjuk használni, teljesen felesleges.
Mások talán úgy tesznek, mintha nem is hallottak volna semmit, egyszerűen csak legyintenek rá. „Ugyan, ugyan, hagyjuk a butaságokat!” Ezt semmiképp sem tudom elképzelni. Pont hogy nem szeretném semmibe venni az érzéseit, félelmeit.
És persze vannak olyanok is, akik komolyan beleállnak a helyzetbe és minden kritikával illetett pontot helyre akarnak hozni a gyerekükön: "Borotválhatunk, gyantázhatunk vagy lézerezhetünk, de csak akkor, ha már idősebb vagy. Úgyhogy addig csak hosszú inget és nadrágot tudsz viselni, más ötletem nincs". Határozottan nem az a válasz, amire vágytam. De akkor mi a helyes megoldás?
Általánosan beválik, ha szülőként alkatunkhoz képest nyugodtak maradunk és kíváncsian állunk az adott problémához. Így én személy szerint arra jutottam, hogy egyszerűen megkérdeztem:"Mit érzel a testeden lévő szőrszálakkal kapcsolatban?" „Miért zavar az, hogy a te hajad rövidebb, mint a barátnődé? " Ez az első alkalom, hogy bármit is mondasz nekem erről, mióta érzel így?" Satöbbi. Tetszés szerint behelyettesíthető.
Sokat tanultam a lányomtól ebben a beszélgetésben. Beszélt arról, hogy másnak érzi magát, mint a többi gyerek, és azon tűnődött, hogy mi (ha van egyáltalán valami) a baja. Miért volt neki az gond, ami másoknak nem? Fontos kérdések. Nehéz kérdések.
Szülőként néha elfelejtjük, hogy a gyerekeink mennyi mindent is tudnak, átlátnak, milyen mélyen éreznek és mennyire megértik a komolyabb problémákat is. Bár lehet, hogy nem rendelkeznek olyan kiforrott kognitív képességekkel, mint mi felnőttként, mégis rengeteg mindent megosztanak a saját koruknak megfelelő módon.
Szülőként az a feladatunk, hogy teret adjunk a gyerekeinknek, és azon a ponton találkozzunk velük, ahol fejlődésük szempontjából éppen állnak. Ha szeretetteljes, nyitott és biztonságos módon meghallgatjuk őket, minden gondjukat figyelembe véve, akkor segíthetünk nekik abban, hogy megtanuljanak segíteni önmagukon is.
Akác
