Idén augusztusban született meg a kislányom 28. hétre. Nem így képzeltem el, nagyon nem. A 25. hétig minden rendben volt, leleteim negatívak és tökéletes eredményűek, én ragyogtam, mert imádtam kismamának lenni. Már látszott a pocakom, és büszkén ki is nyomtam. Aztán elromlott valami.
Először magzatvízszivárgás gyanújával töltöttem 4 napot a terhespathológián. Aztán felvágódtam a betonon, aztán gyomorgörcsöm lett, aztán elkezdtem vizesedni. Ez utóbbi aggasztotta az édesanyámat, de engem nem. 30+ fok volt, és úgy gondoltam kismamaként ez simán előfordul. Majd a fejem is elkezdett fájdogálni, de mivel ilyesmire nem szoktam figyelni, hát most sem érdekelt. Mindenesetre kértem egy időpontot a nőgyógyászomhoz, mert folyásom lett.
Amikor a rendelőben megmérték a vérnyomásom, nem akarták elhinni. Így három műszerrel is megmérték, de mindig ugyanaz jött ki: 190+/110. Na, elkezdtek kapkodni, elküldtek, hogy adjak vizeletmintát. Adtam. A fehérjék között volt egy kis vizelet is. Mint utóbb kiderült, a nőgyógyászom még nem nagyon látott ilyet. Azonnal előrevett a sorban, és küldött a Klinikára. Diganózis: terhességi toxémia. Hívtam a férjemet, akinek pedig megígértem, hogy már nem lesz több bonyodalom a szülésig. Bekísért a Klinikára a szülészetre. Odaült a vajúdóban az ágyam mellé és vártuk, hogy a gyógyszertől lejjebb menjen a vérnyomásom. Nem ment, sőt felkúszott 201/110-re.
Akkor azt mondták, nincs mese, ennek a babának ma meg kell érkeznie. Valahogy nem ijedtem meg. Jött egy ügyeletes nőgyógyász, aki elmondta, hogy mi is van velem, velünk most, nagyon együttérző volt, legalábbis nekem úgy tűnt. Aztán jött egy kedves doktornő a PIC-ről és tájékoztatott az ő munkájukról, és hogy mi várható a babával. Még ekkor sem ijedtem meg, szerintem nem is fogtam fel, azóta sem tudom, hogy nekem akkor mit mondtak. Csak annyi járt az eszemben, hogy ma meglesz a kislányom, és még igazán maradhatott volna egy kicsit benn. Persze nem az ő döntése volt, nem ő indult el. Mégis úgy éreztem, hogy biztos kezekben vagyunk, és nem történhet baj.
A rendelési ideje után befutott a nőgyógyászom is. Eddigre már csak az érdekelt, hogy legyünk túl a műtéten és ihassak. Iszonyúan szomjas voltam, és mivel szerencsére pont nem ittam már pár órája, így meg tudtak műteni egyből. Közben a férjem hazament összekészíteni a kórházi csomagot. Mert persze nem volt összekészítve. Minek is? Ráérünk azzal még. Így aztán telefonon mondtam be, hogy mit hozzon, és azt hol találja. Érdekes csomagom gyűlt össze, de nem igazán érdekelt, ami kellett, az megvolt.
Amikor felfektettek az ágyra és toltak be a műtőbe, először azt gondoltam, hogy jaj, most félnem kellene a műtéttől, de rögtön a következő gondolatom az volt: hülye vagy, nem lesz semmi gond. A másik a fejem felett elhúzó lámpacsíkok voltak. Tisztára mint a vészhelyzetben. Ezen még majdnem nevettem is. A műtőben nem volt könnyű dolga az altatóorvosnak velem. Ugyanis iszonyú csikis vagyok, főleg gerinctájékon, így elég nehezen adta be az injekciót. Nem szúrt többször, csak egyszer, de nehéz eset voltam. Aztán már csak a műtét motoszkálását éreztem, ami nem volt kellemes, de ki lehetett bírni. És egyszer csak meghallottam a kisbabám hangját. Felsírt, jó erősen, legalábbis én annak hallottam. És sikerült megpillantanom, ahogy mellettem elvitték a vizsgálóba. Emlékszem, örültem neki, hogy milyen kis formás, megvan mindene és nem is olyan pici. Nekem nem tűnt annak. Továbbra is hallottam, amint vizsgálják, és ő teljes erejéből küzd ellenük. Még a nővérke is mondta, hogy nahát hogy kapálózik, tiltakozik. Én ekkor megnyugodtam, tudtam, hogy életerős a picinyem. Ezután elvitték, de előtte még bekukkantott a PIC-es doktornő, a szemembe nézett, és azt mondta: minden rendben, anyuka.
Na, ezután jöttek az utómunkálatok, amit nagyon rosszul viseltem. Türelmetlen vagyok ilyen helyzetekben: a „feladat” megoldva, most már mehetünk is. De még el kellett viselnem, hogy kitakarítottak és összevarrtak. Ha nem lettem volna lebénítva deréktól lefelé, szerintem felkeltem volna a műtőasztalról és hazamegyek. De így csak teljes felsőtestemmel remegtem, és próbáltam az alsótestemet arrébb rakni, mert kényelmetlennek éreztem a fekvést. Műtét végén feltoltak az őrzőbe, ahol 2,5 napot töltöttem. Csak képeim vannak ebből az időből: éjjel betolnak a helyemre és alszom, reggel elküldenek fürödni és alszom. Arra emlékszem, hogy sokat aludtam. És délelőtt fel kellett hívnom a családomat, tudatni a hírt. Nem akartam, de tudtam, hogy nagyon megbántódnának, ha nem mondom el. Pedig nem akartam, hogy anyukám és a testvéremék előző nap megkezdett balatoni nyaralásukat megszakítsák. Nem akartam az unokaöcséimnek csalódást okozni, és nem akartam az anyukámat újabb gonddal terhelni. Így aztán a testvéremet hívtam fel, aki elmondta anyunak. Persze azonnal jöttek vissza. Hiába mondtam, hogy nem kell. Azért jól esett, hogy mégis meglátogattak. A bátyám kikészült a látványomtól és anyu is megrendült. Mindenféle csövek lógtak ki belőlem, több gép volt rám kötve. Utólag mondta anyu, akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor én teljes biztonsággal kijelentettem, hogy ne aggódjon, sem nekem, sem a babának nem lesz baja. És így is éreztem.
Ennek ellenére, amikor második nap letoltak a babámhoz a PIC-re, és benéztem az inkubátorba, elsírtam magam. Tehetetlenséget éreztem és nem értettem, hogy miért kellett ennek megtörténnie. Nem elég, hogy elment az édesapám, amikor 3 hónapos terhes voltam? De összeszedtem magam, valahogy összekapartam magam a mélyből. Nekem meg kell gyógyulnom mihamarabb, lábra kell állnom, hogy el tudjam látni a babámat. Aki csak 82 deka és 32 centis kisbéka. De az enyém, és a legtökéletesebb formával rendelkezik. „A legszebb, a legokosabb, és a legkívánatosabb… természetesen.” Másnap is elsírtam magam az inkubátor mellett. Nem tudom, miért, csak úgy. Mert tudtam, hogy baja nem lehet. Szerencsém volt, hogy csak a harmadik hét végén tudtam meg, hogy az első három nap a legkritikusabb és utána az első három hét. Amelyik baba ezeket átvészeli, az már túl van a nehezén. Szóval én ezt nem tudtam, és töretlen optimizmussal néztem a jövő elé.
Egyre erősebb vagyok, már megállás nélkül el tudok menni vécére, tudok sétálni, megy ez, mint a karikacsapás. Erős vagyok. Aha, meg ahogy azt elképzeltem. Intermezzóként sikerült elájulnom az egyik babanézés előtt, a lehető legrosszabb helyen, a PIC bejárati ajtajánál. 3 nappal a császár után lekerültem az őrzőből a terhespatológiára. Úgy éreztem magam, mint aki a Nyugatból visszacsöppen a Balkánba. Az ágy kényelmetlen, a vécé-zuhanyzó lehasznált, a kaja ehetetlen, látogatókat fogadni nincs nagyon hely. De háromóránként mentem és vittem a tejet a kicsimnek. A 4. nap indult be, de akkor úgy, hogy tejcsárdát nyitottam. A kislányom eleinte 2 ml-t evett meg egy alkalommal, én meg fejtem 100-at. Emlékszem, milyen örömmel töltött el, amikor jelezték a nővérek, hogy a babám már 4 ml-t eszik alkalmanként. Sok ismerősünk és a család is, alig akarta felfogni, hogy mekkorák az adagok, szinte mindig fél decire gondoltak, amikor mondtam a 4 ml-t. És határtalan boldogság töltött el, amikor először hízott 15 grammot. Igen grammot, vagyis másfél dekát, de ez óriási mérföldkő volt.
Egy hét után saját felelősségemre hazamentem a kórházból és kintről jártam be tejet adni, és simogatni a kislányom. Ismét azt hittem, hogy mennyire erős vagyok már. Igaz, hogy a villamoson le kell ülnöm három megállóra is, és utána a metrón is egy megállóra, de azért egész jól bírom nem?! Ja, persze. Én aki, amúgy simán gyalogol 8 kilométert úgy, hogy meg sem érzi, és simán áll cirka 40 percet egyhelyben bármilyen zokszó nélkül. De mentem és erősnek éreztem magam. Csak utólag jöttem rá, hogy mennyire gyenge is lehettem. Az első nap, amikor hazamentem a kórházból és „otthagytam” a babám, iszonyú lelkiismeret-furdalásom volt. Hogy nem igaz, hogy nem tudok egy kis kellemetlenséget kibírni (terhespatológia), amikor a kicsimnek szüksége van rám. Ugyanakkor az is ott volt a fejemben, hogy ha ott vagyok, ha nem, a dolgok akkor is megtörténnek, max. felhívnak a kórházból. És a lányomnak egy kipihent és erős anyukára van szüksége, aki el tudja őt látni. Végül az utóbbi győzött. Így aztán 40 napra napközbenre betáboroztam anyósomhoz.
Minden nap hajnal 4-kor keltem, hogy beérjünk a kórházba a frissen fejt tejjel. Aztán a férjem ment dolgozni, én pedig elkezdtem ingázni anyós és a kórház között, közben fejtem. Este 8-9-re hazaértünk és aludtunk. Az első 40 napban ez történt. Minden nap. Hétvégén is és ünnepnap is. Változatosság nem volt.
Zizik
A poszt második része a jövő héten olvasható.
