Nem lesz könnyű úgy összefoglalnom a történetemet, hogy minden fontos dolog benne legyen, amit szeretnék, de ne tűnjön folytatásos regénynek. Anyám nem akart, ezt több alkalommal is közölte velem, nem indulatból, csak a történelmi hűség kedvéért. Ha csak rajta múlt volna, elvetet. Néha arra gondolok, az tán jobb lett volna nekem. Később nagyszüleim neveltek egy ideig, majd visszakerültem a szüleimhez.
Ha cinikus akarnék lenni, és néha szeretek az lenni, azt mondanám, pszichoszexuális fejlődésem korán elkezdődött, apám féltestvére révén, aki apámnál jóval fiatalabb volt. Ha emlékeim nem csalnak, kiskamasz lehetett, amikor én 5-6 éves voltam. A molesztálása évekig tartott, noha tényleges szexuális aktus nem volt köztünk. Ez nem rajta múlott, igazából az én kétségbeesett küzdelmeim akadályozták meg ebben. Hogy miért nem beszéltem erről senkivel? Hát mert nem volt kivel. A szüleimmel soha nem volt igazán olyan nyílt a kapcsolatom, hogy ezt megtehettem volna, nagyszüleimmel még annyira sem. Valójában azt hiszem, nem bíztam egyetlen felnőtt rokonomban sem annyira, hogy el akartam volna nekik ezt mondani. És hát valójában klasszikus eset voltam: egyrészt féltem, másrészt magamat hibáztattam. Apám öccse pedig ezt használta ki.
A férfiakkal ezek után elég érdekesen alakult a kapcsolatom. Elég sok szexuális partnerem volt, noha igazából nekem nem volt szükségem a szexre. Elég sokáig frigid voltam. Persze emiatt is magamat okoltam sokáig. Majd lassan oldódott bennem a görcs, és eljutottam oda, hogy képes voltam élvezni is a szexet, de csakis akkor, ha szerelmes voltam. Amikor nem volt komolyabb kapcsolatom, néha belementem alkalmi szexbe. Magam se tudom, miért. Ma már nem mennék bele ilyesmibe a másnapok miatt. A másnap mindig borzalmas, amikor felébred az ember, és semmi mást nem érez, csak undort. Soha nem voltam képes olyan férfivel kapcsolatot kialakítani, akivel alkalmi szexeltem.
Aztán férjhez mentem egy rendes sráchoz. Nem akarok nagy szavakat használni, de úgy éreztem, ő mindazt megtestesíti, amilyennek egy normális férfit képzelek. Kedves volt, gyengéd, figyelmes. Igaz, kicsit zárkózott, és meglepően anyacentrikus. Az édesanyjához való ragaszkodása azonban akkor még nem tűnt olyan nagy problémának.
A házasságunk után aztán szinte varázsütésre megváltozott. Mintha nem is az az ember lenne, akivel megismerkedtem. Az addigi odafigyelésnek, kedvességnek nyoma se volt. A szex, ami előtte nagyon jó volt, bár minőségileg továbbra se hagyott maga után kívánnivalót, mennyiségileg nagyságrendekkel kevesebb lett. Egész pontosan a korábbi szinte napi szex előbb heti egy, majd rövidesen kéthetente, később havi egy alkalomra csökkent. Ma már szinte alig élünk szexuális életet, noha még nem vagyunk olyan öregek, ami ezt indokolná. Kb. évi 4-5 alkalommal, ezt is legfeljebb, ha én kezdeményezem. Ezzel párhuzamosan egyre gyakrabban akarta a kevés szabadidejét a haverokkal tölteni. Legtöbbször dolgozott, de ha otthon volt, akkor se foglalkozott velem.
Eleinte voltak mentségeim a számára, valahol úgy éreztem, az anyja, a haveri kör, rokonok hangolják ellenem. Közben megszületett az első gyerek, és a helyzet tovább romlott. Kérdés, hogy miért is mentem bele ilyen körülmények között a gyerekvállalásba. Igazából szerettem, és amikor leültünk a problémáinkról beszélni, biztosított arról, hogy ő is szeret. Nem voltak nagy gondjaink, sem veszekedéseink. Többször kérdeztem tőle, hogy megbánta-e, hogy elvett, és hogy esetleg el akar-e válni, de mindig azt válaszolta, hogy szeret, és nem akar elválni. A gyereket egyébként ő akarta jobban. Nem mondom, hogy én nem szerettem volna, csak úgy gondoltam, ráérünk még. Ugyanakkor belegondoltam abba is, hogy mi van, ha nem jön össze, csak évek múlva. Így aztán beleegyeztem. Persze hogy egyből sikerült teherbe esnem.
A terhesség, szülés azt gondolom, teljesen átlagos volt, szerettem otthon lenni a babával. Csak az nem volt jó, hogy az első időben anyósomék konkrétan ránk telepedtek. Szinte minden nap ott voltak, néha késő estig, és én a férjemre való tekintettel nem akartam összeveszni velük. Ugye a megfelelési kényszer, mikre nem képes. Később aztán ritkábban jöttek, viszont elvárták, hogy hétvégén meglátogassuk őket, ahogy azt is, hogy a gyereket elvigyük hozzájuk, és otthagyjuk. Hiába próbáltam kétségbeesetten küzdeni azért, hogy megértessem mind velük, mind a férjemmel, hogy egy pár hónapos babának nem tesz jót, hogy ennyit van távol otthonról. A férjemet igazából nem zavarta, hogy a fia jobban kötődött az apjához, mint hozzá. Bár szerette a gyerekét, vigyázott is rá, gondozta, pelenkázta, fürdette, de úgy vélem, nem mert ellentmondani a szüleinek. Évekig küszködtünk emiatt.
Később aztán a sarkára állt, és szembeszállt az apjával, de addigra a mi kettőnk kapcsolata is nagyon megtépázódott.
Jöhettek volna jobb idők ezek után, csakhogy a férjem, bár a szüleitől végül elszakadt, tőlem is eltávolodott. Elválni továbbra sem akart, és voltak jobb időszakaink is, de az a szoros kapcsolat, ami korábban volt köztünk, nem állt helyre. Mivel azonban élhetőnek tűnt az életünk, úgy gondoltam, ez vele jár. Apám mondta azt az esküvői vacsorán, hogy a szerelem átalakul egy idő után, és szeretet lesz belőle. Anyám pedig azt szerette hangoztatni, hogy a mi családunkban nem divat a válás. Én pedig ehhez tartottam magam. Valójában szerettem a férjemet, és nem is akartam elválni tőle. Viszont közben született még egy gyerekünk, így megvolt a szép család, vegyespáros, kisfiú, kislány, lakás, autó, szerető, gondoskodó férj, aki nem nőzik, nem kocsmázik, hazaadja a fizetését, szereti a családját, mi kell még?
Csakhogy nekem kellett volna még más is. Egy valódi társ. Olyan, aki meghallgat, akivel össze lehet bújni, aki megért, és aki megosztja velem az életét, akivel jókat lehet szeretkezni. De a férjem a munkájába temetkezett, és bár igyekezett megfelelni a férji elvárásoknak, de nem éreztem, hogy valódi társam lenne. Sokszor kezdeményeztem beszélgetést vele, de soha nem jutottunk semmire.
Korábban próbálkoztam mással is. Igyekeztem meglepetést szerezni neki, gyertyafényes vacsorával vártam, csinosan felöltözve, vagy felhívtam telefonon, hogy nincs-e kedve találkozni velem, esetleg elvittem sétálni a gyerekeket, és a munkahelye felé vettük az irányt, és megvártuk őt. De sem ezek, sem a beszélgetések nem vezettek tartós eredményre. Átmenetileg talán használtak, de a kapcsolatunk megfeneklett. Mintha az embert húzná lefelé a mocsár.
Egyre kétségbeesettebben próbáltam küzdeni, míg végül oda jutottam, hogy minden beszélgetési kísérletem csúfos kudarcba fulladt. Amikor elkezdtem a problémákról beszélni, a férjemnek kétféle tipikus reakciója volt: vagy meg se szólalt, vagy elaludt. Nyilván eleve nem jó este az ágyban ilyesmiről beszélgetni, főleg ha az ember fáradt, de mivel elég későn járt haza a munkából, nem nagyon volt választási lehetőségem. Amikor elaludt, jellemző módon nem ismerte ezt el, csak amikor felemeltem a hangomat. Utóbb ezek a beszélgetési kísérletek részemről egyre hamarabb jutottak el oda, hogy veszekedni kezdtem vele, amiért nem képes legalább azt megmondani, hogy fáradt, és napoljuk el a megbeszélést. Megalázónak éreztem, hogy csak úgy elalszik. Egyszer azt olvastam, ez a férfiak tipikus védekezése, ha olyasmiről akar velük beszélgetni a feleségük, amiről ők nem akarnak.
Évek teltek el így, és én eljutottam egy olyan lelkiállapotba, ahol az ember józan ítélőképessége véget ér. A szerelem mellett egyre nagyobb harag, neheztelés, gyűlölet növekedett a szívemben. A tipikus se vele, se nélküle állapot. Sok álmatlan éjszaka, kiborulás, veszekedés, és igen, verekedés is volt. Bár nagyon szégyellem még önmagam előtt is, de le kell írnom, mert elhatároztam, hogy őszinte leszek. Különben nincs értelme a dolognak. Olyan mértékben torzult a személyiségem, hogy nem voltam képes józanul gondolkozni. Amikor megpróbáltam a férjemmel megbeszélni a problémákat, és nem sikerült, egy idő után olyan állapotba kerültem, amire nincs jobb szó, mint hogy elborultam, és csíptem, karmoltam, haraptam, ütöttem. Amikor aztán lehiggadtam, borzasztóan szégyelltem magam. Nem tudom, mennyi ideig tartott ez az időszakunk. A végén már magamat legalább annyira gyűlöltem, mint a férjemet. Magamat azért, amit tettem, őt azért, amivé lettem mellette. Szörnyeteggé tett.
Egy tavaszi napon aztán odaálltam elé, és ultimátumot adtam neki. Vagy normalizáljuk a kapcsolatunkat, vagy elválok tőle. Kapott két hónapot. Igazából minden veszekedés alkalmával megígérte, hogy azontúl jobban odafigyel rám, és megváltozik, de soha nem tett semmit. Ugyanakkor elválni sem akart, mert azt állította, hogy szeret.
Aztán letelt a két hónap ultimátum, és a helyzet nem változott semmit. Illetve egyvalami igen: bennem. Soha többé nem hagytam magam olyan állapotba kerülni, hogy nekimenjek.
Ma már egyre kevesebbet veszekszünk. De nincs happy end. Nem váltunk el, állítólag szeret és megbocsátott, én néha közeledek hozzá, és élünk egymás mellett, Ady szavaival „két lankadt szárnyú héja madár”.
Gréti
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
