Kezdem az elején. A legelején. Bocs, ha hosszú lesz. Hét éve ismerkedtem meg a férjemmel. Akkor ő már első évét taposta mérnökként egy cégnél, én még javában munkát kerestem, ami a biológus diplomámmal nem könnyű. Egy év múlva sikerült elhelyezkednem egy meddőségi intézetben, ez viszont azzal az áldozattal járt, hogy el kellett költöznöm a páromtól 100 km-nyi távolságra és a hétvégi ingázás nagyon megviselt mindkettőnket. Két évvel később a férjem munkahelyet váltott és összeköltöztünk, de ő még így is 50 km-t tett meg minden munkanap oda-vissza. Az ingázás problémája akkor oldódott meg, amikor gyermeket vállaltunk és a 7. hónapban, a munkát abbahagyva elköltöztünk abba a városba, ahol ő dolgozott. Mondanom sem kell, albérletben laktunk, hiszen ilyen tapasztalatok és kilátások mellett fogalmunk sem volt, meddig tudunk egy városban maradni.

Óvatosságunk nem volt alaptalan, egy évre rá a munkahelye bizonytalan helyzetbe került és karrierépítés szempontjából is zsákutcának bizonyult, így sok átbeszélt éjszaka és hosszas tépelődés után egy nagyvárosba költöztünk. A kislányom ekkor 15 hónapos volt és nagyon féltettem a változástól, de szerencsére rendkívül stramm gyerek, hamar beilleszkedett az új játszótéri közösségbe és én is hamar új barátokra találtam. Ez az újabb lakóhelyváltás viszont azt eredményezte, hogy nagyon távolra kerültünk a régi munkahelyemről, így oda esélyem se volt visszamenni gyes után. Ezzel a gondolattal megbirkóztam, mert az embriológusi munka a bizonytalan és sokszor nagyon hosszú munkaidő miatt nem igazán megfelelő egy kisgyermekes anyának, illetve ha maradok, akkor nekem kellett volna ingáznom a férjem helyett azon a bizonyos napi 100 km-en.

Az urammal nagyon szeretnénk saját ingatlanba, lehetőleg családi házba költözni, második csemetét már nem szeretnénk albérletben nevelni, ezért úgy döntöttünk, hogy állást keresek és visszamegyek dolgozni. Novemberben be is hívtak interjúra egy egészségcentrumba, ahol a végzettségemnél alacsonyabb szintű munkát ajánlottak, de nem vagyok válogatós, a közelgő 28000 Ft-os gyesnél bármi jobb, ha tényleg hitelt akarunk felvenni, így nagyon is lelkes voltam (nem utolsó sorban azért, mert gyalogosan öt perc alatt megközelíthető a cég a jelenlegi albérletünkből). Az elbeszélgetésen persze nagyon hamar előkerült a „gyerek probléma”. Azaz, hogy a nagyszülők tőlünk messze laknak, ki fog vigyázni a lányomra, ha beteg lesz, ugyanis nekik egy megbízható ember kell, akire állandóan lehet számítani. Ez utóbbi náluk azt jelenti, hogy a hét öt napjából egyszer legalább hatig, másik két nap este nyolcig-kilencig dolgozni kell és van két „könnyű” nap. Én itt még mindig lelkes voltam, biztosítottam őket, hogy a nagyik buszra/vonatra tudnak ülni és a férjem is nagyon segítőkész. Bólogattak, hazamentem.

December elején a munka reményében bölcsibe adtam a 21 hónapos kislányomat, ami azt hiszem, nekem nagyobb lelki megpróbáltatás volt, mint neki. Január elején a cég újra behívott, feltették ugyanazokat a kérdéseket a gyermek elhelyezéséről. Ekkor már kicsit bosszankodva kifejtettem nekik, hogy ismerek embereket, akik gyerek nélkül is sokat betegeskednek, és kéthavonta egyszer táppénzen töltenek 1-2 hetet. Emellett beszámoltam nekik a bölcsis lehetőségekről – heti háromszor játszóházi felügyeletet biztosítanak este hétig, illetve beteg gyermekek mellé ki tudnak rendelni házi felügyeletet (persze nem ingyen). Bólogattak, hazamentem.

Január 10-én újra behívtak és két orvos, egy menedzser és egy gazdaságis gratulált nekem az új állásomhoz.

Még aznap megkérdeztem a meddőségi intézetet, mikor tudok közös megegyezéssel felmondani, azt válaszolták, hogy 19-re, így 20-án tudok kezdeni az új helyen. Ezt közöltem is az orvosigazgatóval, illetve önként felajánlottam, hogy huszadikáig minden nap bemegyek gyakorolni, megismerni a munka részleteit. Erre még viccelődtek is velem, hogy ne menjek be, mert előre elijedek a munkától, de én ragaszkodtam a gyakorláshoz. Január 13-án be is mentem, lelkesen jegyzeteltem. Keddre beteg lett a lányom, betelefonáltam, szóltam és még örültem is, hogy még munka előtt letudjuk a betegséget, az orvos is azt mondta, hétfőn már bátran mehet a bölcsibe. Csütörtökön kaptam egy telefont, hogy menjek be a céghez. A gyomrom összeszorult, a híres női megérzésem baljós dolgokat sejtetett. Pénteken bementem és közölték, hogy mivel a lányom beteg lett, újra átgondolták és mégsem kívánnak alkalmazni (és még hozzátették, hogy HA nem betegedett volna le a lányom, akkor ez nem történt volna, tehát egyértelműen a gyermeket nevezték meg az elállás okának).

Ott álltam, két szék közt a pad alatt. Az előző munkahelyen felmondtam, új hely nincs, a gyes után nyugdíj csak akkor jár, ha közben van munkáltatóm. Nesze nekem. Szinte megbénultam a tehetetlenségtől, aztán elbőgtem magam mérgemben. Mikor valamennyire összeszedtem magam, telefonáltam a régi munkáltatómnak, elmeséltem neki mi történt, és szerencsémre, illetve főnököm emberségének hála megígérték, hogy „visszapapíroznak” a céghez (mázli, hogy még minden papír cégen belül volt). Ez a dolog még intéződik.

Amiért ezt leírtam, az a következő:

  1. Felelős beosztásban lévő személyek miért nem tudnak hónapok alatt dönteni arról, hogy alkalmaznak-e valakit, vagy sem?
  2. Ha már eldöntötték, de bizonytalanok, miért nem várják meg, hogy az adott személy a három hónap próbaidő alatt hogyan teljesít?
  3. Miért nem gondolják át, hogy milyen kellemetlenségeket okoznak, milyen lehetetlen helyzetbe hoznak embereket?
  4. Mit ér a GYED EXTRA, ha az ember lánya visszamenne dolgozni, de a munkáltatók köszönik szépen, nem kérnek belőle?
  5. Ha kétdiplomás ilyen nehezen tud boldogulni ebben az országban, akkor hova tartunk?
  6.  Miért akarják, hogy az ember úgy érezze, megnehezíti az életét azzal, ha gyermeket vállal?

Mikor egyetemre mentem tanulni, még az a képzet élt bennem, hogy ha jól tanulok, ha igyekszem, akkor boldogulni fogok az életben, lesz saját házam, autóm, kutyám, megadhatok a gyermekeimnek mindent, amit nekem a szüleim esetleg nem tudtak.

Most ott tartok, hogy nem tudom merre, hogyan tovább. Találok-e munkát ugyanabban a városban, ahol a férjem, le merünk-e valaha telepedni, bízva abban, hogy évtizedekig boldogulunk ugyanott. Szerezzek másik diplomát, hátha azzal könnyebb? Szüljek mégis most egy második gyermeket, hogy addig is „húzzam az időt”?

Próbálok pozitívan nézni az előttünk álló útra, de néha nagyon nehéz. Nektek is?

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?