Hogy is, hol is kezdjem… nem is tudom. Talán ott, hogy kiteljesedni vágyunk. Babát szeretnénk. Az elején, tehát tavaly szeptember, október környékén vágtunk bele, de részemről úgy fest, nagyon görcsös akarás lett nagyon hamar a vágyból. A 4. hónapra már teljesen ki is készültem az ismét jelentkező menzesz láttán: „Nekem bezzeg ez sem sikerül”. Hogy miii??? – kérdezem így utólag magamtól. Mi nem sikerül? Nem szúrt szemet a már itt lappangó kontrollmániám. Már akkor ostoba módon azt gondoltam, hogy ha én akarom, akkor össze kell jönnie. És lám, akkor jött össze, amikor minden tervezés-szervezés-görcsölés nélkül együtt voltunk. Hmmm… még itt sem szólt a vészharang, hogy „Te, nem veszed észre, hogy az életben vajmi kevés dolgot irányíthatsz? Ezt meg aztán végképp nem!”

Örültem, hogy összejött a baba, és bár szóban elfogadtam a lehetséges veszteséget, a szívem mélyén úgy gondoltam, hogy „én aztán mindent megteszek, hogy babánk legyen, akkor aztán baj nem történhet”. Talán ezért is alakult így, hogy egy hónapig nem is sejtettem (bár utólag nehéz kideríteni, de lehet, hogy csak elhallgattattam a vészcsengőket), hogy baj van, hogy a kisbabám már nem él. Keményen szembesített az élet azzal, hogy az akarat, a vágy, de még a legtisztább szeretet sem óvhat meg minket a veszteségektől. Így egy hónap mély önismereti, veszteség- és fájdalom-feldolgozási tréninget tartott nekem az élet. Merthogy képtelen voltam azelőtt elviselni a második helyet, a kudarcot, a veszteséget, az irányíthatatlanság érzését. Inkább elkerültem a veszélyes helyzeteket. Ekkor azonban nem volt menekvés. Tudtam, hogy vagy most szembenézek mindazzal, ami a kisbabánk elvesztésével járt, vagy egy életen át (egy újabb) beforratlan sebet kell hordoznom. Úgy éreztem nincs választási lehetőségem. Most az egyszer szembe kell néznem a fájdalommal. Azzal, hogy egy kis életet elveszítettünk, azzal, hogy amit (akit) szerettünk volna, nem teljesült, azzal, hogy a fájdalom túlélhető, azzal, hogy a veszteség után is van élet, azzal, hogy mennyivel könnyebb nem azt hinni, hogy minden irányítható, azzal, hogy tudnunk kell elengedni, és azzal, hogy meg kell tanulnunk önmagunkat tisztelni, szeretni, nem csak elvárni.

Egy végtelennek tűnő hónap után, kissé mintha tompulni látszott volna a fájdalom. Persze, részben kényszerített volt (a munkahelyen nem lehet órákon át magam elé bámulni, és senkihez se szólni), de talán egy következő fázis kezdődött. Ritkábban sírtam, már nem voltak miértek, csupán a gyász fájdalma, a tiszta fájdalma. Ez azért fontos, mert miután az ember lehámozza magát a tragédiáról, tehát a saját (részben indokolt) dühét, keserűségét különválasztja a ténytől, hogy egy kis emberi élet fejezte be földi pályafutását, egy olyan élet, akit két ember szerelme teremtett, de rajtuk kívül álló okokból el is búcsúzott, onnantól kezdve az elfogadó fájdalom veszi át a helyét a kétségbeesett kínlódásnak.

Ezután, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva, (vagy legalábbis az orvosok így jósolták) a műtét utáni 5. hétre jött az első menzesz. Mivel kikötés volt, hogy addig nincs házasélet (mármint szex, egyebet nem tiltottak), amíg az első menzesz meg nem jön, így nagyon vártuk, hogy túl legyek rajta. Egy darabig legalább is valóban vártam, aztán már csak hittem, hogy várom. Mert, ahogy közeledett a megjósolt nap, úgy nőtt bennem a feszültség. Nem tudom, nőtársaim miként birkóznak meg ezzel, de öt hét nélkülözés (persze másfajta örömszerzés volt) bizony a libidóra nálam negatívan hatott, ehhez társult az, hogy a menzesz szinte a képembe vágta, azt, hogy „nincs baba!”, illetve valami megmagyarázhatatlan belső kényszer volt bennem, hogy ha már lehet, akkor kell is szeretkezni. Emellett azt is leszögezték, hogy óvszerrel kell majd védekezni, ami meg kell hagyni, nem a legbensőségesebb védekezés volt számunkra, ezzel is nyirbálva az amúgy is csorbult libidómat. Hozzáteszem az óvszer miatt úgy éreztem (főleg lelkileg, de fizikálisan is), hogy nem is „valódi” az együttlét.

És hogy tetézzem, a baba elvesztése miatt a nőiségembe vetett (korábban sem túl erős) hitem, a női méltóságom a béka popója alatt tíz méterrel hevert összetörve. Ekkor jöttem rá igazán, hogy ha az ember egyáltalán nem érzi magát vonzónak, akkor nem is tudja átadni magát az együttléteknek. Hát ezeket mind helyre kellett tennem magamban ahhoz, hogy a házaséletünk helyrejöjjön. Mit ne mondjak, nem ment könnyen. A férjem őszinte megértésről és türelemről tett tanúbizonyságot. Támogatott mindenben. Ennek köszönhetjük, hogy viszonylag rövid idő alatt sikerült visszatalálnunk egymáshoz. Még, ha kicsit döcögősen is ment. Egy-másfél hónapig bírtuk (főleg én) az ügyetlenkedést az új védekezési módszerrel, az esküvőnk előtti napon azonban úgy döntöttünk, nem keserítjük meg ezt a néhány napot az óvszerrel bénázással… és nem védekeztünk. Csak szerettük egymást… Gátak nélkül. Szerelmeskedés tiszta szívvel, szerelemmel és boldogsággal, hogy újra együtt vagyunk testben és lélekben, mindenféle lelki kolonc nélkül. Arra gondoltunk utólag, hogy az esély elég csekély, de ha megfogan a baba, hát akkor boldogan várjuk majd. De nem izgultam, nem vártam semmit, csak örültem kettőnknek, annak, hogy újra igazi párként éltünk.

Az esküvő után egyik éjjel álmomban láttam magam kerekedő hassal. Reggel úgy éreztem, ez egy üzenet. Persze a racionális énem azt mondta „azért álmodtál ilyet, mert már ezen jár az eszed”. El is hessegettem a gondolatot. Azon a héten, mivel otthon voltunk szabin, többször iszogattunk, de mindig ott motoszkált „de hát már nem szabad”. A lelkiismeretem piszkált. Így hát, egy héttel a menzesz napja előtt úgy döntöttem, tesztelek. Inkább mutassa azt, hogy csak vaklárma, meg csak beképzeltem. Titokban vettem meg a tesztet, mert úgy éreztem, semmi értelme olyan lehetőséggel kecsegtetnem a férjemet, amit egyelőre csak én álmodtam meg. Reggel álltam a szekrény előtt, néztem a tesztet: „Áááá, ez hülyeség! Csak pénzpazarlás! Hagyd a fenébe!” Aztán pár másodperc múlva „ha már megvettem, ez tényleg jó teszt, (előzőnél lepróbált) úgyis igazat mutat”. Hát jó…. meggyőztem magam. Jött a mártogatás, majd a várakozás. Ez tíz perc után értékelhető, úgyhogy volt időm közben jól lehülyézni magam. Ránéztem. Semmi. Felvettem a kád széléről. Óóóó, hát ez valami! Ez halvány alig látható csík, de csík. Magammal beszélgetve: „Áhh. És ha nem is marad meg? Mi van, ha a menzesszel el is megy? Normális vagy? Minek keltesz magadban hiú reményt?” Csak délután, félszegen mondtam el a férjemnek, halvány csíkosak vagyunk. Tudta, mit jelent. Ez volt szerdán, szombaton hajnalban (merthogy kihajtott a pisilőkém) csináltam egy újabb tesztet. Másodpercek alatt határozott kétcsíkos lett. Ekkor fogtam egy papírt, és ráírtam, hogy „jó reggelt J”, a felirat alá tettem a tesztet, és visszafeküdtem aludni. Mondanom sem kell, hogy sok csókkal ébredtem újra. A férjem visszabújt mellém, miután látta a kis üzenetet.

Azóta már egy héttel is túl vagyunk a menzesz napján. És csendben örülünk, bizakodunk. Az első babavárásnál izgatottság és türelmetlenség volt jellemző, most mindketten kicsit óvatosabbak vagyunk, de talán egy bölcsebb nyugalom is, ami most átjár. Leépültek az elvárások. Már csak szeretnénk, és nem akarunk. Már csak bízunk, és nem tudunk. Hogy is mondjam, csordogál az életünk tovább, és nem hajtjuk. Köszönöm az első meg nem született kisbabámnak, hogy bölcsebbé tett. És köszönöm a férjemnek, hogy mindvégig támogatott és mellettem állt. Hogy fogott, mikor zuhantam, hogy ölelt, mikor elrohantam volna, hogy tiszta szívvel nyitottsággal mellettem állt, amikor számomra csak én és a fájdalmam létezett. Köszönöm azt az őszinte, mély, és felemelő szeretet, amit tőle kaptam. Szeretem a férjemet nagyon!

Gabi

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?