Egy floridai kismama, Melissa Antenucci, egy Facebook-csoportnak volt a tagja, ahol kismamák használt gyerekruhákat cserélgettek egymás között. A csoport, mint sok más ilyen, nagyon népszerű volt. Az, hogy a Facebookon volt található, a véletlen szüleménye, ilyen csoportok mindenütt vannak, szép számmal. Viszont pár hete valami egészen sokkoló történt. A csoportban valaki posztolt egy képet egy 2-3 éves kisgyerekről, amire egy tag ezt válaszolta: „Most akkor ez kisfiú, vagy kislány? A csúnyaságon mondjuk nem lehet segíteni. Ez egy istenadta példája ennek.” A beszélgetés hamarosan elharapódzott, és a ruhákról átment a mások „ronda gyerekeinek” megvitatásába.  Az egyik kommentelő ezt írta: „Ah, végre egy beszélgetés a csúnya gyerekekről. Mintha a mennyországban lennék! Milyen kár, hogy ilyen messze lakunk egymástól, és nem koktélok mellett beszélgethetünk erről!”

A csoportot hamarosan titkosították (a Facebookon ez lehetséges), hogy mások ne lássák, miket írnak... de minden kommentjüket saját, teljes nevük alatt jelentették meg a tagok. Ezek a tagok egymás után mentették le saját ismerőseik és barátaik gyerekeinek fényképeit, majd azokat jól kibeszélték egymás között. A kicsi gyerekek között több láthatóan fogyatékos is volt.

Melissa valahogyan ott rekedt, feltételezték, hogy ő is élvezi a diskurzust, ami egyre gonoszabb hangvételbe ment át.

„Amiket ezek a nők egymás között mondtak, a legszörnyűbb dolgok voltak, amiket én pici gyerekekről valaha hallottam, anyák által kiejtve”, mesélte.

Elkezdte lementeni a posztokat és a kommenteket, majd megalapította a saját kis csoportját, ahol a gyerekek képeit kipixelezve a „gonosz anyák” gúnynevű csapat tagjaira próbált szégyent hozni. Szégyent ugyan nem sikerült kiváltani senkiből, viszont az egyik tagtól ezt a választ kapta: „Ugyan már, ez a Facebook, nem valami boszorkányüldözés! Ez egy szabad ország, és mindenki nevetett, mert az egész nagyon vicces. Köszi a kommentedet, jöhet a következő.”

Valaki, aki felismerte saját gyereke képét, ezt írta: „Tessék, itt van egy kép az én saját lányomról, ami újszülött korában készült a koraszülött intenzív osztályon. Most éppen őt gúnyolják, mert fogyatékos. Kurva vicces, ugye, ti beteges picsák?!”

Melissa nem adja fel, és továbbra is azt mondja azért küzd, hogy a gúnyolódók személyét felfedje és megszégyenítse. „Kisbabákon nevetnek! Még csak nem is felnőtteken, hanem KISBABÁKON! Nehogymár!”

Reklamált a Facebooknak is, ahonnan azt a választ kapta, hogy ki fogják vizsgálni a történteket.  A titkos klub tagjai azóta törölték regisztrációjukat.

Biztosan csak elmentek máshova – úgy tűnik, az ilyen csoportokra az igény megvan, és ez az igény nem is fog manapság elmúlni. Elgondolkodtató, hogy vajon miért. És az is elgondolkodtató, hogy sajnos nem, nem igazán tudjuk kivédeni az ilyen helyzeteket jelen korunkban, amikor mindenki zsebében fényképek készítésére alkalmas párdekás mobiltelefon van, és szinte mindannyian (a nem Facebook-tagok is!) szabadon küldözgetjük gyerekeink képeit ismerősöknek,  rokonainknak, és olyan embereknek, akiket barátoknak HISZÜNK.

Az is elgondolkodtató, hogy mások gyerekeinek valamilyen szintű kibeszélése nem valami szörnyszülöttje az internet-korszaknak, és nem is csak a fiatal generációra jellemző. Anno megosztottam itt a Bezzeganyán egy vicces történetet, ami velem esett meg a New York-i metrón, amikor kisebbik lányom kb. egy-másfél éves volt. A metró liftjében utaztam a babakocsis gyerekkel, és két nercbundás, nagyikorú nővel, akik nem realizálták, hogy magyar vagyok.

„Milyen csúnya ez a szerencsétlen gyerek!” – mondta az egyik, amint lesajnálóan nézte lányom mosolygó arcát.

„Szerencsétlen! Hát, a te unokáid nyomdokaiba sem léphet!” – vágta rá a másik.

Nem szóltam semmit, csak vigyorogtam, amit ők nyilván nemértésem jelének vettek, pedig éppen azon gondolkodtam, hogyan fogom ezt megválaszolni.

„Hát, nekem tetszik így is!”, válaszoltam, amikor kifelé léptem a liftből. Azt még megvártam, hogy a bundából kilátszó testrészeik vérvörösek lettek, mielőtt kisétáltam a tömegbe.

Mi a két történet közötti különbség? A metrós epizódnál jelen voltam én is, és minden szóban történt. Ami viszont a Facebookon, az írásban, és minden résztvevő, elkövető ÉS áldozat számára kitörölhetetlen... mert az internet soha nem felejt, és ezt bizony mindannyian hajlamosak vagyunk elfelejteni, amikor internetezünk, jóhiszeműen, vagy nem.

Másutt

Kérjük, töltsd ki olvasói felmérésünket itt.

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?