Ikernapló, 3. rész

Lilla állapota továbbra is aggasztott, ugyanis nem akart hízni. Beszereztünk egy babamérleget is otthonra. Nem tudom ki hogy van vele, de engem ez a mérleg is frusztrált. Egy rettegés volt mindig rátenni a kislányom, hogy na, vajon hízott-e vagy stagnál. Ez a mérlegfóbia sajnos jó sokáig az életünk része volt. A háziorvosunk fülét végre sikerült addig rágnom, amíg adott egy beutalót egy teljes körű kivizsgálásra. Látta ugyanis, hogy tényleg nem hízik semmit hétről hétre a lánykám, és végre talán elhitte, hogy nem csak egyszerű túlaggódás, amiket mondok neki . Azóta is haragszom erre az orvosra hogy nem tette már meg előbb ezt. Mibe került volna neki? Semmibe. Ekkor volt Lilla egy hónapos.

Kaptunk beutalót egy hétfői napra. Azon a hétvégén viszont a bukás, ami inkább már hányás volt, és a hasmenés olyan mértéket öltött, hogy nem várhattam tovább, hiszen mivel semmi nem maradt meg benne, akár ki is száradhatott volna. Így gyorsan berohantunk vele a sürgősségire. Hanna baba is jött velünk, mert nem tudtuk éppen kire hagyni. Nagyon kedvesek voltak velünk a sürgősségin. Gyorsan vettek vizeletmintát, és közölték, hogy mindenképp bent kell maradnia megfigyelésen. Természetesen én is vele maradhattam. Felmentünk a gyerekosztályra. Felvették az adatokat, elmondtam, mi a panasz, hogy mindent kihány és kikakil, és semmi nem marad meg benne. „Jó, jó, rendben” volt a válasz. Elhelyeztek minket egy szobában, és vártunk. Jött a nővérke, kikapta a babát a kezemből, és közölte, hogy most elviszi. De mondom hova, úgy mégis? Ja, hát vért vesznek tőle. Csak hallottam, ahogy a kicsi babám üvölt, miközben veszik le neki a vért. Hozták vissza a fején egy nagy kötéssel.

Aztán úgy négy napig mást sem csináltak a kedves orvosok, mint vizeletmintát vettek tőle, már ha tudtak, mert nemigen pisilt, illetve székletmintát próbáltak venni tőle. Utóbbit sikerült, mivel állandóan fosott, de a vizeletminta nehézkes volt, mert általában sajna a zacskó, amit felhelyeztek, hogy abba pisiljen, tele lett széklettel. De ilyenkor is persze én voltam a hibás, hogy miért nem figyeltem oda. Hát igen, csak én lehetek a hibás, de az itteni kórházban eltöltött egy hét alatt csak anyuka volt mindenért a hibás. A lánykám továbbra sem hízott. Hozták a különböző tápszereket, az elképzelésük az volt, hogy rossz a tápszer, biztos refluxos a babám, aztán utána hogy rosszul etetem.  Mondanom sem kell, hogy kivoltam már idegileg, mert négy napig nem csináltak semmit, a lányomat nem kötötték infúzióra sem. Annak ellenére, hogy mondtam és látták is hogy mindent kihány és milyen mértékű hasmenése van, amit még a pelenka sem tudott felfogni. Látták, hogy napról napra veszít a súlyából. De ez sem hatotta meg őket. A lánykám már 2 kiló volt mikor végre bekötötték neki az infúziót a negyedik napon.

Megjöttek az eredmények is, húgyúti fertőzés és a székletében is találtak vírust. Elkezdték antibiotikummal kezelni. Egyfolytában infúziót kapott innentől már, de hatalmas adagokban, illetve az antibiotikumot. Az étel továbbra sem maradt meg benne, de szegényem olyan éhes volt, hogy egész nap csak sírt. Én próbálkoztam azért persze adni neki, ahogy engedték a kórházban. Egyszer meg is ette a kis 60 ml adagját, de még ivott volna, és akartam még kérni a nővérkétől egy kicsit, de ő közölte, hogy láttam én, mennyi elhízott csecsemő van, nem akarja, hogy az enyém is olyan legyen, ezért nem ad. Azt hittem, menten elájulok, az én 2 kilós csecsemőmről beszél? Akiben semmi nem marad meg, de most végre ez a pici igen, és még kér is, és nem ad?! Hát hogyan teheti ezt meg? Én a bent töltött egy hét alatt teljesen kikészültem, nem is beszélve a picikémről. Mindig csak bántást kaptunk, hogy mit nem csinálok jól, volt, hogy bejött a nővér és megtömte Lillát, hogy majd ő megmutatja, hogyan kell etetni. Mondanom sem kell, hogy szegény picim telibehányta a kedves nővérkét.

Én mindig akartam orvossal beszélni, de valahogy soha nem volt az osztályon, mindig közölték, várjak, majd jön. Kérdeztem: mikor? Egyáltalán jön valaha is? Soha nem kaptam a kérdésemre választ. Illetve ha kaptam is, csak annyit, hogy anyuka minden rendben lesz, kapja a kislány a gyógyszereket, nincsen semmi gond. Csak ez volt a válasz. Közben meg igen nagy gondok voltak, de nekem senki nem adott felvilágosítást. A lányom csont és bőr volt. Szavakat nem találok arra, hogy leírjam, hogy nézett ki. De mivel mondták a dokik, hogy minden oké lesz, el is hittem.

Közben Hanna lányom otthon volt anyukámmal, aki szabadságot vett ki, illetve munkaidő után a  férjemmel. Érte is a szívem szakadt meg, hogy nem lehetek vele. Egy-két percre behozták nekem minden nap, annyit láthattam, megpuszilgattam. Ő iszonyat mértékben hízott, ekkor ő már 4 kilós, nagy baba volt. 

Kicsi lánykám pont a fele volt. Hétvégén egyik nap a férjemmel cseréltünk, én kicsit hazamentem Hannához, ő meg bent maradt Lillával. Aznap éjjel a lányunk nagyon belázasodott. 40 fokos láza volt. Azonnal hűtőfürdőt kezdtek meg nála, ennek köszönhetően illetve a gyógyszerektől, amit kapott, lement a láza. Elkapta a kórházban a rotavírust. Köszönhetően szerintem annak is, hogy higiéniáról nem nagyon beszélhetünk azon az osztályon. A nővérke simán bejött úgy az én babámhoz, hogy előtte más betegnél volt, kesztyűt sem húzott, de még csak nem is fertőtlenítette le a kezét. Ezt tudom, mert szemtanúja voltam.  Ez a vírus, a fertőzés, illetve a másik fajta vírus, és persze az éhezés teljesen legyengítette őt, már semmi ereje nem volt. Csak aludt, és már nem is nagyon sírt, nem is akart enni. Nekem az orvosok még akkor is azt mondták, minden rendben lesz, már javulnak az értékei Lillának. Mondanom sem kell, hogy mindenhol össze-vissza volt böködve, a keze, a feje, a lába, mindene. Amin átment ott a kislányunk, azt nem kívánom senkinek, és ezt végignézni borzasztó volt. Mai napig úgy él bennem, mintha ma történt volna, nem tudom felejteni ezt az időszakot. És ha csak beszélnem kell róla, elfog a sírás.

Az utolsó itt töltött napunk délelőttjén jöttek be a szokásos vizitre az orvosok, és csak azt hallom, hogy azt mondja egyik a másiknak: „ilyen szépen szaturál lélegeztető maszk nélkül?” Mondom mi nélkül? Ugye csak rosszul hallottam, hiszen az én kislányom értékei állítólag javulnak. Akkor most ezt miért mondja?  Fejéhez is vágtam, de a válasz az volt: „anyuka, nincsen semmi gond.” Én ekkora hazudozást még nem láttam, és hogy egy kisbaba életével játszottak, és próbálták elsumákolni, hogy mi van vele, illetve azt, hogy fogalmuk nincs, mit kéne tenni. De ez a véletlenül elejtett mondat mindent elmondott. Tudtam, a lányunk állapota nem fog javulni, bármit is mondanak. Édesanyám és párom megkereste az orvost, orvosokat, akik nem igazán akartak a szemünk elé kerülni. Én a picivel alig hagyhattam el a kórtermet, mert nehogy elkapjon mást is, ez orvosi, nővérke utasítás volt és amint észrevették, hogy kilépek, üvöltöttek. Ha meg a gyereket bent hagytam a kiságyban, azért üvöltöttek, így én csak akkor tudtam orvossal konzultálni, ha végre befáradt a kórterembe. De ugye már említettem a válaszokat. A türelmünk hat nap után fogyott el.

Én azt hittem, belátom, naivan, hogy az orvosok, csak tudják, mit csinálnak, na, de hogy még mindig nem javult az állapota…

 Az ember bízik az orvosokban, hisz nem tud ilyen esetben mást tenni, de egy idő után mikor láttuk, hogy nincs változás és még suttogva egymást között lélegeztetőgépről beszélnek, akkor már az ember tudja, nem kell az orvosokban feltétlenül bízni, és tenni kell valamit. Na, akkor az orvos elárulta, hogy rossz antibiotikumot adtak Lillának, de már felhívtak egy másik kórházat egy másik városban, akik megmondták, mit kell tenni. Így már a jó orvosságot adják. Ekkor közöltük velük, hogy akkor azonnal visszük a másik kórházba, és tegyenek meg mindent, hogy ez meg tudjon történni. Az orvos közölte velünk, hogy jó ötletnek tartja, hogy elvigyük, mert ők nem tudnák megmenteni itt az életét, ha arra kerülne sor, mert nincs semmi olyan felszerelésük. Időközben a kislánynak kezdett összeomlani a vérkeringése is, a bélrendszere romokban hevert. Sürgősen vérátömlesztésre volt szüksége. Még a beszélgetés után rögtön intézkedtek az orvosok a babánk áthelyezéséről.

Mindannyian csak sírtunk, nem tudtuk, mi lesz vele, ott mi várja. Azt az egyet tudtuk, hogy ott jó kezekben leszünk, mert nagyon jól felszerelt kórház nagyon jó szakemberekkel, akik sajnos tisztában vannak vele, hogy az itteni orvosok milyen hozzáállással rendelkeznek. Lilla aznap nem is evett, csak aludt és cumizott, csont és bőr volt, már láttam rajta, hogy ha most nem kerül jó kezekbe, akkor… még leírni is nehéz…de akkor elveszítettem, elveszítettük volna. Rohammentő vitte el a tőlünk egy óra távolságban lévő kórházba. Mi meg férjemmel azonnal utánuk indultunk tele kérdésekkel és félelemmel.

neni

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?