A szülésem egyértelműen jó élmény volt, azonban az azt követő napok a gyermekágyas osztályon már sokkal vegyesebb képet mutattak. A nővérek velem kedvesek és megértők voltak, de láttam olyat, aki valóban elesett volt, és segítségre szorult, mégis türelmetlenül és kissé lekezelően bántak vele. A mai napig hálás vagyok a csecsemős nővéreknek, amiért olyan sokat segítettek a szoptatással kapcsolatban. Az utolsó óráim a kórházban mégis nagyon megkeseredtek. Pedig senki nem hibázott. Vagy mégis?
2013. július 12. 16.05 után
Miután Ábelt rátették a hasamra és picit simogathattam, meg szeretgethettem, elvitték rendbe tenni és felöltöztetni, M. pedig ment vele, fotózott és videózott. Már nem emlékszem pontosan, hogy mi milyen sorrendben követte egymást, de közben valamikor megszületett a méhlepény is, nem fájt különösebben, csak egy kicsit kellemetlen volt, ahogy Zsuzsa megnyomkodta a hasam. A lepény már kicsit meszesedett, valószínűleg ezért is indult mintegy két héttel korábban a szülés a kiírt időpontnál.
Az orvos összevarrt, ez egyáltalán nem fájt, majd jött egy nővér, aki meleg vízzel lemosdatott és tiszta fehérneműt adott rám, ami rettenetesen jólesett. A szülőszobán elvileg két órát lehettünk volna, de mint említettem korábban, nagyüzem volt, így kb. egy-másfél óra után hoztak egy tolószéket, M-et megkérték, hogy pakolja össze a cuccaimat, és elindultunk a gyermekágyas osztályra.
Útközben megálltunk egy mosdónál, ahol meg kellett próbálnom pisilni, és ez gond nélkül ment is, ugyanis a szülés után szinte egy húzásra megittam másfél liter vizet. Egyébként simán tudtam volna menni és sétálni is, csak azért volt klassz, hogy toltak, mert még életemben nem éreztem magam annyira kimerültnek és fáradtnak.
Az osztályon ugyanolyan nyüzsi volt, mint a szülészeten, így a folyosón várakoztunk, hogy találjanak nekem egy szobát. Kértünk ugyan alapítványit, de abban a pillanatban mindegyik foglalt volt, csupán egy ígéretet kaptunk arra, hogy felkerülünk a várólistára. Nem tudom, mennyit ücsörögtünk a folyosón, én lebegtem a boldogságtól, úgyhogy nem igazán izgattak ilyen földi dolgok, de egyszer csak megjelent az orvosom, és elég határozottan számonkérte a nővérkén, hogy miért nem találtak még nekem helyet, majd kb. azonnal szerzett nekem egy ágyat.
Egy háromágyas szobába kerültem a folyosó végén, az ajtó melletti ágyat kaptam, ahol a legszűkebb volt a hely. A „fürdőszoba” egy konténerszerű valami, egy szűk kis levegőtlen doboz, amiben vécé, zuhanyzó és egy mosdókagyló volt, a cuccaidat nem volt hova letenni, nem zárhattad magadra, viszont ha véletlenül hozzáértél az ajtóhoz, az kinyílt, a villanykapcsoló pedig időnként leesett. Mindezt természetesen érzékeltem, de bármilyen furcsa, nem igazán érdekelt, mert még mindig abban a bizonyos lebegő állapotban voltam.
Elfoglaltam az ágyam, kipakoltuk a holmijaimat, berendezkedtem, majd amíg M. elrohant a mekibe kajáért (a vacsoráról lecsúsztam és reggel ettünk utoljára), addig lezuhanyoztam és átöltöztem. Lassan szóba elegyedtem a másik két kismamával is, mindkettőnek elég traumatikus szülése volt, a fiatalabb közölte, hogy ő soha többé nem fog szülni, a másik lány pedig, akivel egész jól összebarátkoztunk, a szülése óta nem tudott lábra állni, mert állandóan elájult a fájdalomtól és a vérveszteségtől. Szóval elneveztek „fitness kismamának”, mert azt mondták úgy néztem ki, mint aki az utcáról vagy a fodrásztól sétál be épp, és nem a szülőszobáról jön.
Én mondjuk nem épp ezt láttam a tükörben, eléggé megrémültem, amikor belenézve láttam, hogy kicsit bevérzett a szemem és apró, piros pöttyök lettek a homlokomon és az arcomon, főleg a szemem körül. Szerintem fel is volt puffadva az arcom, bár ezt mindenki tagadta. Időközben meghozták a kismukit is, kimerülten aludt, én pedig nem győztem gyönyörködni benne. M-nek 8-kor el kellett mennie, nehéz szívvel váltunk el egymástól, de megígérte, hogy másnap jön, ahogy tud és hoz nekem finom reggelit.
Az este és az éjszaka további részében meghallgattam a mellettem fekvő lány, D. történetét (Azért jött vidékről a fővárosba szülni, hogy természetes úton szülhesse meg a babáját, ugyanis az első császárral jött a világra, és a férje iszonyú lekezelően bánt vele, amiért nem „képes” a hüvelyi szülésre. A 3200 grammos babáját tehát császárral szülte, most pedig a 4 és fél kilósat természetes úton, választott orvos nélkül. Szegény teljesen szétrepedt, rengeteg vért vesztett és nem bírt lábra állni.), majd megpróbáltam aludni, de nem igazán sikerült, mert még mindig dolgozott bennem az adrenalin, úgyhogy csodáltam a mi pici fiunkat, és időnként elmentem nővért keríteni D-nek, vagy ha nem sikerült, akkor én vittem neki az ágytálat.
Rettenetesen meleg volt a szobánkban, csak nyitott ajtó mellett lehetett kibírni a hőmérsékletet, ennek következtében behallatszott minden zaj. Néhány kismama kint sétált a folyosón az ordító babájával, hogy ne zavarja a szobatársait, így persze mindenki hallotta, szóval pihenésről nem nagyon lehetett szó. Ábel édesen aludt egész éjjel, semmi nem tudta kibillenteni a nyugalmából, egészen másnap estig csak néhány percre volt ébren. Hajnalban tisztába tettem életemben először, és nem is volt olyan nehéz, pedig jó nagy adag magzatszurok volt a pelenkájában. A csecsemős nővérek időnként megjelentek, biztattak, hogy kezdjem el szoptatni a picit, segítettek mellre tenni, de a ő inkább aludt a cicimen is, amit meg is értettem, mert nem túl sok minden csordogált belőle.
Másnap délután felszabadult egy alapítványi szoba, így átköltöztem. Azért a különbséget zongorázni lehetett: tágas, jól felszerelt fürdőszoba, a szobában pelenkázó, ágy, kanapé, hűtő és még tévé is volt, bár utóbbi teljesen feleslegesen. Itt már kényelmesen tudtam fogadni a látogatókat, és nem frusztrált, hogy zavarunk másokat, ha a kicsi felsírt és nem tudtam azonnal megnyugtatni. Ráadásul közvetlenül mellettünk volt a csecsemő osztály, ha bármi gondom volt, gyorsan és egyszerűen tudtam segítséget kérni.
2013. július 13-15.
Kismama, keljen fel, azonnal el kell hagynia a szobát!
A kisfiunk születésének másnapján M. késő délelőtt ért be a kórházba, és a reggelin kívül egy apró dobozkát is kaptam tőle: egy vékony ezüstlánc volt benne, rajta apró medál, egy pár kék pici cipőcske. (Ezt azóta sem vettem le, állandóan rajtam van.) Délután megérkeztek anyukámék, a boldog nagymama teljesen odáig volt az első unokájáért, épp ott voltak nálam, amikor átcuccolhattam az alapítványi szobába, segítettek költözködni, és a hazai kajákat meg a liternyi madártejet már kényelmes körülmények között fogyasztottam el. Anyuék telepakolták a hűtőt, így innentől kezdve nem voltam a kórházi kosztra kényszerítve, ami, hát valljuk be, nem volt valami fényes.
Ábel még mindig sokat aludt és nyugodtan viselkedett, de a nővérek rendületlenül biztattak, hogy tegyem a mellemre háromóránként és próbáljam szoptatni. Minden egyes ilyen alkalommal segítséget is kaptam, megmutatták, hogyan kell helyesen tartani, hogy kell(ene) a szájába tenni a mellbimbót, és azt is tanácsolták, hogy kezdjek el fejni (a csecsemősosztályon voltak elektromos mellszívók), az ingerléstől ugyanis előbb megindul a tej. Én szinte semmit nem tudtam a szoptatásról, így elkeseredve nézegettem azt a pár csepp tejet, amit sikerült kifacsarnom egy-egy ilyen alkalommal, de ők minden millilitert kitörő örömmel fogadtak, és rengeteget biztattak.
M. végül nem aludt ott velünk a második éjszaka, pedig a magánszobában már lett volna rá lehetőség, de pár dolgot még el kellett intézni, mire hazamegyünk (pl. összeszerelni a bölcsőt, meg ilyenek), és én is azt tanácsoltam neki, hogy pihenjen, amíg tud, ki tudja mi lesz, ha otthon leszünk. Így kettesben maradtunk kismukival, aki már jóval többet nyekergett, mint addig, és én egyre jobban féltem, hogy éhes lesz, és nem tudok neki elég tejet adni. Az éjjel nagy részét a kanapén fekve töltöttem, mellkasomon a picivel, egyszer megpróbáltam visszatenni a "kiságyába", de azonnal sírni kezdett. Így tovább hallgattunk együtt, ő a szívdobogásomat, én a szuszogását.
A következő nap látogatókat fogadtam, próbáltam szoptatni, jártam a csecsemős nővérekhez tanulni, és fejni, meg kellett néznünk egy oktatófilmet a szoptatásról (akkor már olyan fáradt voltam, hogy kismukival együtt majdnem én is elaludtam a képernyő előtt), tisztába tettem, fürdetni vittem, aztán egyszer csak este lett, majd éjszaka, és eszembe jutott, hogy nem ettem és nem zuhanyoztam, és elmaradt az esti fogmosás is.
Hajnali fél 2-kor épp az ügyeletes csecsemősnővér próbált tejet kipréselni a melleimből, amik akkorára kőkeménnyé váltak és fájdalmasan feszültek. Iszonyúan fájt, az egyik mellbimbóm már kisebesedett, és a másik is nagyon érzékeny volt, hiába kenegettem szorgalmasan az erre a célra vásárolt kencével. De még így is kis híján hangosan felröhögtem, amikor a nővérke megkérdezte, hogy implantátumok vannak-e a cicimben, hiszen én, akit világéletében frusztráltak a kis mellei, soha nem gondoltam, hogy valaha is hallani fogom ezt a kérdést. Szóval tisztáztam, hogy bár tényleg úgy néz ki, mintha két betonfánk lenne oda betömködve, azok mind a sajátjaim és én sem értem, mitől lett ekkora.
A nővér hozott nekem két meleg vízzel töltött gumikesztyűt, hogy tegyem a melltartómba, a meleg kicsit fellazítja majd a bedurrant mirigyeket, és kevésbé fog fájni. A babának pedig adott egy kicsi tejet, hogy el tudjon aludni, és azt mondta, most pedig pihenjek végre én is, három óra múlva újra találkozunk. Visszamentünk hát a szobába, Ábel aludt, mint a tej, én végre zuhanyoztam és fogat mostam, és ettem is valamit, betettem a kesztyűket a melltartómba befeküdtem az ágyba és egy nagy sóhajjal magamra húztam a takarót...
Tíz másodperc múlva kivágódott az ajtó (az alapítványi szobákat sem szabad belülről bezárni, így itt is állandóan jöttek-mentek a nővérek és az orvosok), és én hunyorogva néztem az izgatottan kiabáló nővérre, aki mintha azt mondta volna, hogy pakoljak össze és azonnal hagyjam el a szobát. Ezt nem igazán tudtam felfogni, ezért csak néztem rá bambán, de ő megismételte: "Kismama, most azonnal szedje össze az összes holmiját, innen ki kell költöznie!" Kábán ültem föl, és néztem, ahogy a bútorokat elkezdik kitolni a folyosóra, és behoznak egy ilyen tálalókocsi féleséget a személyes cuccaimnak.
Közben valahogy eljutottak a tudatomig a mondatok, amiket az idegesen hadaró nővérke szajkózott: a szomszédos kórház fertőző osztályán az egyik kismamánál megindult a szülés, és szükségük van egy szeparált szülőszobára. Mivel telt ház van, ezt az egyetlen szobát tudják csak a célnak megfelelően átalakítani. A nő bármelyik pillanatban megérkezhet és már hatujjnyira ki van tágulva, úgyhogy öt percem van, hogy mindent összeszedjek.
Tiltakoztam volna, de beláttam, hogy ez nem az a szitu, ha vészhelyzet van, akkor reklamálhatok, meg hisztizhetek itt, de nyilván semmi értelme, nem azért tesznek ki az éjszaka közepén, mert így diktálta az úri kedvük. Mindezek ellenére torkomban egy hatalmas görccsel, szinte sokkos állapotban kezdtem pakolni, mindenem szanaszét volt, az én ruháim, a gyereké, a fürdőszoba tele mindenfélével, a hűtő kajával, hirtelen azt sem tudtam, hova kapjak. A csecsemős nővér megint nagyon emberségesen viselkedett, azt mondta, elviszi a picit a csecsemőosztályra, amíg pakolok, hogy fel ne ébredjen, majd visszajött, és segített nekem. Közben a gyerekágyas részről is odajött egy nővér, és ő is a dolgaimat csomagolta.
Tíz perc múlva a tálalókocsival és a gyerek görgős ágyával, két nővér kíséretében vártam a liftre a kihalt folyosón, mivel sehol nem volt már hely, az osztályt is el kellett hagynom, a nőgyógyászatra költöztettek. Mielőtt bezáródott a lift ajtaja, épp kinyílt a másiké, és még láthattam, ahogy kitolják a ki tudja milyen fertőzéstől szenvedő kismamát, aki pillanatokon belül szülni fog. Elszorult a szívem értük is.
Az egyik nővér bátorítóan odasúgta, hogy jó helyünk lesz, ne aggódjak. Reméltem, hogy egy kisebb, üres szobába visznek, de amikor bezötyögtünk a szobába, és felkapcsolták a villanyt, két nő pislogott ijedten a négyágyas kórteremben. Iszonyú kellemetlenül éreztem magam, hogy felébresztettük őket és beköltözök egy kisbabával két olyan beteg mellé, akik ki tudja, miért vannak itt, mi van, ha pont nem lehet gyerekük, vagy vetélés után vannak.
A nővérek kipakolni is segítettek, igaz, hogy mindent összevissza, a ruháim mellé kerültek a kaják, ráadásul közben észrevettem, hogy valami folyni is kezdett az egyik zacskóból. Miután otthagytak minket, gyorsan és halkan elnézést kértem az új szobatársaimtól, és a sötétben folyni kezdtek a könnyeim. Azzal vigasztaltam magam, hogy reggel jön értünk M. és megyünk haza. Kismuki kisvártatva nyöszörögni kezdett, úgyhogy magam mellé vettem az ágyba, próbáltam csitítgatni, hogy ne ébresszen fel mindenkit, ott maradt mellettem, így szundikáltunk kb. másfél órát.
Reggel aztán kezdődött egy újabb hercehurca: meg kellett szereznem a zárójelentéseket, hivatalos papírokat kellett intézni az önkormányzattal, megvizsgáltatni kismukit a gyerekorvossal, vért vetetni a sarkából, beszélni az orvosommal, és természetesen valahogy megetetni a bébit és fejni. Közben jó lett volna valamikor felöltözni és a babát is előkészíteni az utazáshoz.
Végül valahogy minden megoldódott, a kezünkben volt az összes papír, a dokimmal megbeszéltük, mik a további teendők, újra megdicsért, hogy milyen nagyszerűen helyt álltam, azt mondta, nem szokott ilyet mondani, de ez tankönyvi szülés volt. Azt nem tudom, hogy az milyen, mindenesetre nekem nem volt rossz élmény, és mondjuk két év múlva akár jöhet a kistesó. A pénzt mosolyogva elvette és megköszönte, megpusziltuk egymást és emlékeztetett, hogy hat hét múlva vár egy vizsgálatra.
Aztán ott álltunk a liftnél, majd már az autónál voltunk, betettük Ábelt, mi is beültünk, és elindultunk haza. Először, hárman a saját otthonunkba. Kigördültünk a kórház kapuján, és kitört belőlem a zokogás.
Sensitive
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
