Kétéves a nagyobbik lányom. Pár hónapos korában felmerült (csak bennem, paramamiként), hogy esetleg kancsal, mert bizonyos helyzetekben kicsit bandzsított. Anyukám nyugtatott, nekem is pontosan így állt a szemem ennyi idősen, és hurcolt is orvostól orvosig, végül kiderült, hogy minden rendben, a széles orrnyergem a ludas a furcsa nézésért.
Gimnáziumban szemüveges lettem, a férjem is szemüveges, így többet foglalkoztam azért a szemvizsgálat témakörével, mint az ismerős gyerekesek. Barátok, rokonok csak legyintettek a korai szemvizsgálatra, mondván, hogy teljesen felesleges 3-4 éves kor előtt macerálni a gyereket.
A háziorvos az unszolásomra végül azt javasolta, hogy a lányomat egyéves kora körül vigyem el a kerületi szemorvoshoz. Bejelentkeztem, mire időpontot kaptunk, addigra a lányom furcsa nézése is megszűnt tulajdonképpen, de úgy voltam vele, hogy egy vizsgálat azért rosszat nem tesz.
A kancsalságot teljesen kizárta a doktornő, viszont kb. 1-1 dioptriás eltérést állapított meg mindkét szemére, mindezt pupillatágítás nélkül. Visszarendeltek fél évvel későbbre, mondván addigra majd csak beszél a gyerek, és pontosabb diagnózist tudnak mondani, továbbra is pupillatágítás nélkül. Gondoltam oké, ez sem árt, mentünk, a diagnózis ugyanaz. Mivel többet az adott helyzetből nem tudtak kihozni, ezért egy pupillatágító kenőcs receptjével küldtek el, amit 5 napon keresztül kell használni, a végére éri el a kívánt pupillatágító hatást, akkor kell újra jelentkezni újabb vizsgálatra.
Nekem az egésszel kapcsolatban az az érzésem, hogy ha már bekerültünk a rendszerbe, akkor vizsgálódnak tovább, miközben hasonló korú gyerekek sokszor nem is jutnak el még szemorvoshoz. Őszintén szólva a pupillatágítás gondolatától kiver a víz, feleslegesen nem akarom, hogy kétévesen ebben legyen része a gyerekemnek. Ugyebár én a kancsalság kizárásért ugráltam, egyébként a kislányom szerintem nagyon értelmes, jól fejlődik, közeli, távoli tárgyakat is szuperül felismer, lekötik a könyvek, nem tudok mondani semmilyen viselkedésbeli problémát, ami esetleg a rossz látásra vezethető vissza. Ettől persze lehet eltérés (sőt, nem meglepetés két szemüveges szülővel), csak én – tudom, nem vagyok orvos – úgy gondolkodom, hogy egy ekkora gyerekre nem adunk még szemüveget. Főleg nem egy 1 dioptria körüli problémára, tehát bármit is pontosítanak pupillatágítással, tovább úgysem lépünk még. Akkor viszont lehetne 1-2 év múlva is szekálni a beavatkozással, amikor már talán kicsit jobban el tudom neki magyarázni, hogy ez miről is szól, és ne féljen tőle.
Beszéltem a háziorvossal is, aki persze szerintem szakmai szolidaritásból rögtön a szemorvossal értett egyet, hogy igen, pontosítani kell a diagnózist, és állítólag akár féléves gyereknek is írnak elő szemüveget, ha olyan a probléma jellege. Mindez azért furcsa a szájából, mert ha én nem ugrálok többször egymás után amiatt, hogy furcsállom a gyerek nézését, akkor ő magától el sem küld szemorvoshoz minket.
Szerintetek kiderülhet, hogy amit 1-1 dioptriás eltérésnek látnak tágítás nélkül, az valójában sokkal több? Hiába tapasztaljuk azt, hogy nagyon is szemfüles a kiscsaj, és közeli, távoli tárgyakat, ábrákat is jól felismer? Adnak ilyen pici korban szemüveget? Ha igen, akkor eléri a célját, nem maszatolja össze állandóan játék közben a gyerek, van értelme? (Rokon gyerek hatévesen kapott szemüveget, amit még ennyi idősen is nehezen viselt, pedig az iskola miatt nyilván nagyon muszáj volt.) Egyáltalán megtűri magán? A pupillatágításról mi a véleményetek? (Én átestem rajta többször is, műtötték a szememet, tudom milyen, szerintem nem kellemes még felnőttként sem, ezért "harcolok ellene". Viszont ne gondoljatok felelőtlen szülőnek, természetes, ha muszáj, akkor muszáj, csak egyelőre nem győztek meg.)
A következő lépés a történetünkben az lesz, hogy keresek egy magánorvost is az ünnepek után. Ha a második orvosi javaslat is egybevág az elsővel, akkor "ez van", kibírjuk azt a kb. egy hetet. Viszont addig is nagyon kíváncsi vagyok személyes tapasztalatokra, tanácsokra!
timic
