Mikor a legkisebb asztalt kapjátok az étteremben, de nem bánod. Mert annyira közel vagytok, hogy szinte összeér az arcotok. Pont ilyen volt. A gyerekek odahaza. A nagynéni már bizonyára befejezte az esti mesét és eloltotta a villanyt, talán még küzd a csibészekkel, hogy ne csináljanak extra műsort a rendkívüli helyzet örömére. De ez most nem érdekel. Ez benne a szép. Csak mi ketten vagyunk, a világ megszűnt körülöttünk.

Koccintunk. És ebben a pillanatban valahol a közelemben felhangzik a gyereksírás. Összerándul a gyomrom, szinte levágom a poharat. Automatikusan mozdulok, ez az úgynevezett "elestem és középrondán beütöttem magam, mentő nem kell, puszi igen" kód. Már emelkedek fel a székből, mikor kattan a fejemben: "ez nem a te gyereked, hé!" Visszaülök. Oké, nincs semmi baj, hol is tartottunk?

Beszélgetünk. Mindenféléről. Nézem a szemét. Hallgatom a szavait. El vagyok tőle bűvölve! Tizenegy éve vagyunk együtt, de ezt az embert képtelenség megunni. Szerencsés vagyok. Vagy jól választottam. Vagy szerencsés vagyok és jól választottam.

Kihozzák az ételeinket. Hú, de jól bír esni a vacsora, ha nem én főzöm! No meg amúgy is finom. És ebben a pillanatban felhangzik két asztallal arrébbról a nyűgös sírás. "Unatkozom, fáradok" kód. A villám megáll a levegőben, gyomrom befeszül, a falatot visszateszem a tányérra. Odanézek lopva: körülbelül hatfős család lehet, csupa felnőtt, csak egy kicsi fiú. Olyan másfél-kétéves körüli. Mellette egy copfos huszonéves próbál műsort rögtönözni valami kütyüvel. Nem akarom őket nyíltan bámulni, nem látom pontosan, mi az, talán egy nagyméretű telefon. Sikere van, abbamarad a sírás. Vissza a vacsorámhoz.

Pár perc múlva újból kezdődik a nyűgös sírás, hangosabban, kitartóbban. A kezem megremeg. Belém van égetve a kötelességtudat: nekem ilyenkor fel kell állnom, oda kell mennem és meg kell oldanom a problémát. De ez most nem az én dolgom, nem szabad. Nem is kell vele törődni, majd megoldják. Gyerünk, enni, mert kihűl ez a fantasztikus költemény! A gyereket már nagyon nehezen tudják csitítani. Tudatosan az ételre figyelve pakolom a számba a falatokat. Már nem érzem az ízt, állandósul bennem a feszültség. Idegesen kérdezem a páromat, hány óra van. Kilenc óra tíz perc!

Csend van végre. A tányérom üres. Ezen most meglepődöm. Annyira ideges vagyok, hogy észre se vettem, hogyan lapátoltam be az étel utolsó harmadát. Odapillantok a szomszédékhoz. Az anya áll az asztal mellett és rázza a gyereket, a pár másodpercnyi csendben tisztán hallom a szavakat: "...nagyon álmos szegény." Ebben a pillanatban felhangzik a hosszú, kétségbeesett, elnyújtott ordító sírás. Az a fajta, amit olyan pontosan ismerek: "mindenki hagyjon békén, elegem van az egész világból, fáradt vagyok, kimerült vagyok, túl sok a hang, túl sok a fény, túl sok az ember, aludni akarok, most, most, most!" Remeg a kezem és ökölbe szorul. Most már nagyon dühös vagyok. A gyereket most már képtelenség megnyugtatni, ismerem ezt az állapotot. Már képtelen vagyok bármi másra figyelni, nem hallom a páromat, alig érzékelem a körülöttem levő világot, az egész lényemet betölti a kétségbeesett zokogás, felhangosítva visszhangzik a fejemben.

Körülbelül tíz perc múlva távoznak. Nekem még időre van szükségem, hogy leeresszek. Ez sokkal rosszabb volt, mintha a sajátjaim lettek volna itt velem: akkor legalább akcióba tudok lendülni és tenni valamit. Így kénytelen voltam tehetetlenül hallgatni az egészet, miközben minden sejtem az kiabálta bennem, hogy tegyek valamit.

Furcsa egyébként. Sehol máshol, máskor nem zavar más gyerek sírása Nem érdekel, ha a boltban a földön fetrengve követeli a csokit az anyjától. Se az, ha a játszótéren sírva követeli a labdát. Nem zavar az utcán, az oviban, családi ünnepségen, anyák napján, sehol de sehol. A szemem se rebben, hiszen hozzátartozik az élethez, mindenkinek van gondja, a gyerek meg sírással és hisztivel jár. De ma este körülbelül kilenc és fél tíz között, itt az étteremben, teljesen kikészített. Közben nem tudok haragudni erre az anyára: honnan is tudhatnám, hogyan került ebbe a helyzetbe, miért kényszerült arra, hogy a halálosan fáradt gyerekével vegyen részt az éttermi összejövetelen?

Petra37