Alábbi történet kifejezetten nem javasolt bulizós, intenzív társadalmi életet élő fiatal pároknak vagy azoknak, akik gyűlölik a spontaneitást. Bár utóbbi csoportnak önmagában is kétséges a három gyerek vállalása. De akik mégis három gyereket szeretnének tervmániásan is, azok se keseredjenek el, idővel mindent meg lehet szokni. Megszökni úgysem lehet.
Október 10. Kiveszem a leveleket a postaládából, esküvői meghívót találok benne. Egy kedves baráti házaspárnál a legidősebb fiú nősül. Meghívó a helyére kerül, a hűtő ajtajára, a dátum meg bele a telefonomba. Elvi egyeztetés a nagyszülőkkel, hogy akkor majd náluk alszanak a gyerekek.
November 2. Meghívó előbányászása az időközben rámágnesezett gyerekrajzok alól, időpont és helyszín ellenőrzése, növekvő várakozás, a legtöbb barátunk és a fél város ott lesz, de jó, végre egy esküvő, ahova másfél év kihagyás után mindketten el tudunk menni.
November 6. Telefon a nagyszülőknek: akkor lesz ez az esküvő, vihetem majd délután a gyerekeket? Döbbent csend a másik oldalon, hát nem, aznap estére nekik operajegyük van, ráadásul vendéget is visznek, nem tudják lemondani... nem, nem omlok össze, valami váratlan idegi sokk lép fel, vagy csak kezdek igazán háromgyerekes szülő lenni, rezignáltan vállat vonok, hát akkor elvisszük őket magunkkal, más megoldás nincs. (Mielőtt vadul nekiesne valaki a billentyűknek, nem, a bébiszitter nem volt opció. A legkisebb még alig múlt egyéves, eddig fel sem merült, hogy anyósékon kívül bárkire is rábíznám. Amikor a nagyszülőknél alszanak, akkor is ki szoktuk „lopni” az éjszaka közepén, mert hajnalban még enni kér, néha rosszat álmodik és olyan kis törpike még. De fenti esetben a nagyokhoz sem hívtam volna bébiszittert, mert a meghívás hétre szólt, és olyan bébiszitter nincs, aki úgy elvállalja őket, hogy neki kelljen fektetni is egy öt-, egy négy- és egy egyévest.)
November 7. Megbeszéljük a férjemmel, hogy hat körül érte megyek, visszük a gyerekeket, megpróbáljuk. Gyerekeknek nem szólok, meglepetés lesz.
November 8, a nagy nap, délután negyed öt: Elhoztam az összes gyereket, hátsó ülésen nagy viháncolás, mikor bejelentem, hogy jöhetnek ők is.
Öt óra: Hazaértünk, kipakoltunk, szokásos gyümölcsjoghurt helyett rendesebb uzsonna, a nagyfiú tükörtojást, a kislány húsos szendvicset rendel, nem érdekel, most muszáj enniük, megcsinálom a kétfélét. A legkisebb sztrájkol, se a leves, se a tojás nem kell neki, nagy duzzogva egy fél szelet kenyeret elrágcsál, leginkább csak iszik.
Negyed hat: Kihúzom az áramból a gyantázót, amit hazaérkezéskor dugtam be, erre már nem lesz időm, vadul ruhákat válogatok, közben igyekszem rávenni a kölyköket, hogy kezdjenek átöltözni.
Háromnegyed hat: Kissé emelkedik a vérnyomásom, a kicsi rájött, hogy ő tulajdonképpen előre is hozhatja a kétéves dackorszakot, a lányom meg rájött, hogy ő meg el is tudja tolni. Remegnek a falak, nem állítom, hogy szeretnék a saját szomszédom lenni.
Hat óra: Megtörtént a csoda, mindenki szépen felöltözve, kisimulva kászálódik be a kocsiba, kabátok, takaró, esti tápszer, váltóruha, pelenka, rágcsálnivaló, minden a csomagtartóban lapul. Rohadt büszke vagyok magamra, és még zuhanyozni és hajat mosni is volt időm (elmehetek kommandósnak, öt perc alá vittem a szintidőmet.)
Fél hét: Megőrülök, csak azért nem kezdek el őrjöngeni, mert úgysem segít, és felnőtt nőként ezt már fel bírom fogni. Állunk a legnagyobb dugó kellős közepén, amit az utóbbi években láttam, a két legnagyobb várost összekötő kétszer négysávos út teljes egészében áll, valami baleset vagy mi a franc... Természetesen tájékoztató táblák sehol, az alagút bejáratánál jelezték az erős forgalmat, az utolsó lehajtó UTÁN kétszáz méterrel.
Hét óra: A meghívó szerint most kezdődik a szertartás, mi az egyébként félórás út közepén állunk, férjem rezignáltan közli, hogy a többi vendég is ugyanebben a dugóban ül, ne izguljak. De amikor a kicsinek elege lesz és elkezd üvölteni, akkor azért az ő arcán is megrándul egy-egy ideg.
Negyed nyolc: A kicsi változatlanul üvölt, a lányom elaludt, és ebben a történelmi pillanatban a nagyfiam felkiált, anya, hánynom kell!!! Baszki, azon az oldalon nincs nyitható ablak, zacskó sehol, leállósáv sehol. Hát hányjál édes fiam. De nem, elmúlik neki.
Háromnegyed nyolc: Befutunk a parkolóba, előttünk parkol le a rabbi, olyan nagyon nem késhettünk el, de mi a fenét csinálok most a mélyen alvó kislánnyal? Hát mit, felébresztem.
Nyolc óra: Bent vagyunk. A kislány remeg, fázik, görcsösen kapaszkodik az apjába, és amikor lerakom mászkálni az öccsét (akinek nagyon tetszik a zene, a nyüzsgés), akkor hisztérikus rohamot kap, hogy azonnal vegyük fel, mert el fog veszni... mármint az öccse... egyem a kis szívét, négyévesen már felelősebb anya, mint én vagyok, bár a hisztérikus felhang azért bizonyítja, hogy én vagyok az anyja.
Negyed kilenc: Majd másfél órás késéssel beindulnak a zenészek, a meghívottak kivonulnak a szabadba a hüpéhez. A vőlegény izgul, a menyasszony gyönyörű, tényleg a fél város itt van, régen nem látott ismerősöket is látok, beszélgetünk, jól érezzük magunkat, kitárgyaljuk, hogy mekkora „szívás”, hogy ennyi meghívott van egy kisvárosból, nincs szabad bébiszitter, és még ismerősökhöz sem lehet átvinni a gyerekeket, mert ők is itt vannak.
Fél kilenc: Elfogyott a ropi és a tea, gyülekeznek a sötét felhők a kicsi feje felett. Ő persze nem uzsonnázott rendesen, a vacsoraidő jött és elmúlt, kaja sehol, nyávogás alakul.
Háromnegyed kilenc: A nagyfiú percekkel ezelőtt leült a lábfejemre, szék nincs, ő meg elfáradt. Közben egymás után hívják fel áldást mondani az érintetteket, gyönyörű a helyszín, jó dolog esküvőn lenni.
Pár perccel kilenc előtt: A lábamon ülő csomag felől egyenletes szuszogás hallatszik, hogy az a…! A nagyfiú elaludt. Egymásra nézünk a férjemmel, kitör belőlünk a röhögés, hát akkor talán induljunk haza.
Negyed tíz: A férjem nagyfiút cipelő alakja elvész a parkoló sötétjében, én éppen az idegeimet simítom kifele jógalégzéssel, és közben élvezem a csendet. Mellettem lépeget szorgalmasan a kislányom, aki harminc másodperce még üvöltött, mint egy farkas teliholdkor, hogy ő márpedig maradni akar. Magához tért az én kis drágám, és hát ki is aludta magát idefelé, miért nem maradunk még? Azért... Végül aztán beígértem neki egy hatalmas adag meleg kakaót és egy kocka csokit, ettől lenyugodott.
Fél tíz: Gurulunk hazafele, az utak üresek, a hátsó üléssor felől horkolás és szuszogás száll felénk. Nem jött be a rajtam átfutó parafoszlány, hogy a kiscsaj nem fog elaludni, éppen csak a parkolóból fordultunk ki, és már aludt az egész csapat. Kivéve minket, mi éberek és éhesek voltunk.
Fél tizenegy: A gyerekek az ágyukban, fel sem ébredtek, amikor felcipeltük őket (igen, ruhában aludtak el), a férjemmel csináltunk egy adag finom szendvicset, néztünk egy filmet, és totális nyugalomban megállapodtunk abban, hogy a következő próbálkozással várunk még pár hónapot, de azért nem baj, hogy tettünk egy kísérletet. Akkor még jó ötletnek tűnt.
November 9, hajnali fél kettő: Felsír a nagyfiam, anya, hánynom kell – és most nem ússzuk meg. Miután megkönnyebbült, édes mosollyal az arcán közli velünk, hogy milyen kár, hogy eljöttünk az esküvőről, pont a legjobb részről maradtunk le. Majd kiüti magát, és reggel éhesen és vidáman ébred.
Konklúzióként annyit tudok megjegyezni, hogy egyrészt tényleg jó ötletnek tűnt megpróbálni. Másrészt a dolog szerintem a baleseten és az azt követő dugón csúszott el. Ha nem késünk, akkor nem aludt volna el a lányom, és sokkal jobb hangulatban indult volna az este. Ha a többiek nem késnek, akkor nem csúszik az esküvő másfél órát, és mire megéhezik a kicsi, már az asztal mellett ültünk volna (volt nálam ennivaló neki, de állva a tömegben esélytelen volt odaadni neki). Ha nem tart ennyi ideig, mire belehúzunk a dologba, akkor mire a nagyfiú mélypontra kerül, már túl lettünk volna az unalmas részen, mehetett volna táncolni az apjával. Ha, ha, ha… ha pedig egy kicsit is másmilyen lennék, akkor most nem lennék büszke magamra, hogy nem álltam le parázni, hanem megpróbáltam. De én vagyok, így hát büszke vagyok, legközelebb talán sikerülni is fog szórakozni menni három gyerekkel. Nem adom fel.
Meni
