Néha nagyon szeretnék elmenekülni. Elköltözni egy olyan helyre, ahol nem csak abban dönthetek szabadon, hogy melyik multinál veszem meg a tejet vagy az akciós zoknit, hanem abban is, hogy  kire bízom a gyermekem fejlesztését, mert egyáltalán van választási lehetőségem. Olyan egyszerű ez a kérdés, máskor.

Adott mondjuk egy átlagos gyerek, szeretném valamilyen különórára/sportra/iskolába járatni, megnézem, ki is foglalkozik ilyesmivel a közelben, mint a szolgáltatást igénybe venni szándékozó szülő "megversenyeztetem" a lehetséges szolgáltatókat és a legjobbnak ítélt helyre beíratom a gyereket.

Természetesen lesznek konfliktusok, amelyeket megpróbálok objektíven megoldani. Hangsúlyozom, ez első sorban a piaci alapon működő oktatási rendszerre igaz, hiszen ha már én fizetek azért, hogy a gyerek mondjuk ne csak egy nyelvet tanuljon az iskolában, hanem esetleg egy másikat is, akkor olyan helyre viszem, ahol tisztességesen dolgoznak vele, felmérik a képességeit és azoknak megfelelően követelnek is tőle, és ha lehet, mindezt úgy, hogy a gyerek szeressen oda járni. Amennyiben ez a gyerek miatt nem következik be, akkor először a  gyerek hozzáállását próbálom megváltoztatni, de ha nagyon nem tetszik, ami és ahogyan ott történik, akkor  egész egyszerűen kiveszem a gyereket az adott közegből és keresek neki egy másikat. És akkor adott a másik oldal, vannak ugyebár az ilyen-olyan sérülésekre specializálódott szakemberek.

Érdeklődésük, értékrendjük, lehetőségeik és ki tudja mennyi minden más függvényében ők is választottak maguknak egy szakterületet, majd abban felvértezték magukat egy speciális tudással, amely alkalmassá teszi őket arra, hogy segítsenek a rászoruló gyerekeken. 

Lelkesek, hatékonyak és szívvel-lélekkel csinálják gyerekeinkkel alkalomról alkalomra ugyanazokat a fejlesztő gyakorlatokat, és velünk együtt örülnek minden pici sikernek. Fellengzősen hangzik, de tényleg olyanok, mintha családtagok lennének. Hozzájuk igazítjuk családunk életét, a gyerek számára olyan természetes a jelenlétük a mindennapokban, mint az, hogy este fogat kell mosni.

Észre sem veszik, de még a legjobb esetben is teljesen ki vagyunk szolgáltatva nekik, hisz olyat tudnak adni gyermekeinknek, amire mi képtelenek vagyunk, mert nem ezt tanultuk, nem értünk hozzá. Minél inkább speciális az, amit a gyereknek nyújtani tudnak, annál inkább.

Amikor a gyerek először megkérdezi, hogy xy néninek/bácsinak miért is kell fizetni azért, hogy vele foglalkozzon, egy pillanatra elátkozza az ember azt a meggondolatlan megjegyzését, amikor a gyereket azzal próbálta motiválni egy-egy nemszeretem kezelés vagy torna előtt, hogy ne lógj édes fiam, mert anyának akkor is ki kell fizetnie a 3-5000Ft-ot az épp aktuális szakembernek, ha te semmit sem dolgozol, és a gyerek számára érthető módon magyarázza el, hogy ugyebár mindenért fizetni kell a boltban is, a néni-bácsi ideje is drága, veled foglalkozott, ne adj'Isten házhoz is jött, neki is élnie kell valamiből.

A komolyabb baj ott kezdődik, ha a szülőnek nem a gyerek hozzáállása fáj.

Amikor a szülő azzal szembesül, hogy a másik oldalnak ez "csak" munka. Amikor éppen az nem bízik a fejlődés lehetőségében, aki kifejezetten a fejlesztő munkájáért kapja a pénzét.

Amennyiben ez egy finanszírozott, nem piaci alapon működő fejlesztés, és a szakember nem tőlem teszi zsebre a 3-5000Ft-os "órabérét" az átlagosan 30-45 perces foglalkozásokért, akkor is rosszul tudok lenni az ilyen alulmotivált pedagógustól, de amikor mindezt én finanszírozom, akkor jönne ugye az a rész, hogy keresek egy másik szolgáltatót, és egyszerűen átviszem a gyereket.

Ma, egy  átlagos magyar városban vagy faluban ilyen nincs. Olyan kevés a fejlesztéssel foglalkozó szakember, hogy a gyakorlatban egyszerűen nincsen választási lehetőség.

Örül a szülő, ha egyáltalán talál egy a gyereke számára szükséges fejlesztést nyújtó szakembert a közelben, még jobban örül, ha az olyan árat mond, amit esetleg ki is tud fizetni, és hálás, nagyon hálás, hogy egyáltalán van időpont a gyereke számára. Mert az a baj, hogy a fejlesztés nagy része ugyan addig, hogy én fizetek - te szolgáltatsz, nagyon is piaci alapon működik, de a versenynek, amely kiszűrné a gyengébb minőségben dolgozókat, nyoma sincs. Olyan szakemberhiány van, olyan ellátási gondok vannak, hogy mindenki vígan megél ebben a műfajban.

Mit tehet a szülő? Vannak, akik beiratkoznak egy főiskolára, és igyekeznek a gyermekük sérülésének megfelelő szakterületet kitanulni – ez akkor működik, ha a gyereknek nincs szüksége sokfajta fejlesztésre. A szerencsések, akiknek a problémájára éppen van kapacitás, megelégedhetnek az állami, nevelési tanácsadós rendszeren belül elérhető fejlesztésekkel, és mivel ebben az esetben nem ők finanszírozzák az ellátást, csak legyintenek egyet.

Vagyunk páran, elfogult, és talán naiv álmodozók, akik még hisszük, hogy egyszer tényleg meg lehet reformálni a jelenlegi rendszert. Alapjaiban. És talán azzal kellene kezdeni, hogy tisztázzuk már végre: az a nagy különbség az érintett  szülők és a fejlesztő szakemberek között, hogy nekünk nem volt választási lehetőségünk. Nagy viszont a felelősségünk: meg kell találnunk azokat az embereket, akik bíznak a tudásukban, a gyerekeinkben, a módszereikben. Ezeket az embereket pedig igenis meg kell fizetni, tisztességesen. Az egy másik kérdés, hogy véleményem szerint ez nem a szülőnek, egyesével kellene megtennie. 

Szeretnék egy olyan helyen élni, ahol a fejlesztőkkel szemben lehetnének elvárásaim. Na, nem mintha én "valaki" lennék, hanem azért, mert a legdrágább kincsemet bízom rájuk. Nem a csodát várnám el, nem remélnék olyat, amire a gyerek állapotából-betegségéből vagy sérüléséből kifolyólag nem képes, de azt igen, hogy a fejlesztő szakember higgye, van értelme annak, amit csinál, hogy ne az órák száma, hanem minősége számítson.

Barbara