Mikor kezdődik egy család története? – teszem fel magamnak a kérdést sokadszor.

Karácsony szenteste, egy kád forró vízben, amikor eldöntjük, várunk még, mert engedni kell a kapcsolatnak menni előre a saját dinamikája szerint, és nem szabad siettetni a dolgokat csak azért, mert nem huszonévesen találkoztunk?

A könyvesboltban, amikor nézelődés közben emberem „elzavar” azzal, hogy „Te menjél, nézelődjél a babás könyveknél!”?

Azon a délutánon, amikor hazajön, át sem öltözik, leülünk beszélgetni, majd egyszer csak rám néz, és azt kérdi: „Mikor lesz gyerekünk?”

Nem, a válasz ennél sokkal prózaibb és viccesebb. De kezdjük az elején.

Egyszer, régen, valamikor 14 éve elindultam egy olyan úton, mint sok kortársam. Egyetem, szerelem, komoly kapcsolat, összeköltözés, diplomázás, első munkahely, kicsi lukból takaros, kis lakásba költözés, gyerek téma kerülgetése, félelmek, bizonytalanság.

Aztán eljött a 26. születésnapom, és igen, én aznap úgy éreztem, elmúltak a félelmek, jöhet bármi, állok elébe, gyerek kell.

Elkezdtem olvasni az akkortájt induló Porontyot.

Ekkor már több mint 5 éve voltunk együtt. És a következő 2-2,5 év kellően viszontagságos volt ahhoz, hogy a gyereknek még a lehetőségétől is egyre messzebb kerüljek.

A férfi, akire az életemet alapoztam volna, felhúzta a nyúlcipőt, sorozatban csalt mindenféle nőkkel, de szakítani nem akart, én meg gyenge voltam. Féltem az ismeretlentől. Aztán ez is megoldódott: ő szakított.

Nekem pedig új élet kezdődött. 28 éves szingliként, férj, gyerek, saját lakás és kocsi nélkül, (akkor már két éve) szabadúszóként nagyon-nagyon nem azt az életet éltem, amit szerettem volna, vagy kellett volna, vagy a korosztályom „mintaként” elém rakott. Szenvedtem is, mint a kutya.

Három évvel később találkoztam a mostani párommal. Na, ez is családi legendáriumba illő sztori:

Anyukám 1978-ban megismerkedett egy magas, vékony, szőke, kék szemű, Halak jegyű, elvált férfival, akinek volt egy kislánya, és aki 4 évvel volt idősebb nála.

33 évvel később én megismerkedtem egy magas, vékony, szőke, kék szemű, Halak jegyű, elvált férfival, akinek van egy kislánya, és aki 4 évvel idősebb nálam.

Az első randi után egy héttel már kiadó lakásokat nézegettünk, gyerekről, házasságról beszéltünk. Aztán a fejesugrás elmaradt, és inkább komótos, egyenletes tempóban eveztünk tovább a közös jövő felé.

De mivel benne vagyunk már a korban, senki sem lepődött volna meg, ha nem várunk sokat, hát, hiszen mire várnánk.

Már pedig mi vártunk. Pontosabban, úgy éltünk, mintha még nagyon fiatalok lennénk, akiken nincs nyomás; akik azt érzik, még van idejük, még ráérnek.

Végre össze kell, érjen az, ahol fejben és ahol a valóságban tartunk. Mert fejben már minden megvolt. Hogy milyen autót veszünk; hol lesz a kiságy; milyen esküvői ruha állna jól; hova megyünk nyaralni két év múlva; milyen házat építenénk; milyen vállalkozásba fognánk. Tele vagyunk tervekkel, és ezért néha fájó, ha összehasonlítjuk ezeket azzal, hol is tartunk valójában.

De akkor, ott, Szenteste, a kádban megnyugodtunk. Mondjon bárki bármit, igenis van időnk. Nem kell erőszakot tenni az életünk és a kapcsolatunk dinamikáján. Nem fogunk azon rettegni, hogy lemaradunk. És nem fogunk csak azért meglépni valamit, mert utólag majd – mondják ezt mások – azt fogjuk érezni, hogy „Ó, ezt már megtehettük, bevállalhattuk volna korábban is.” Eddig minden akkor történt, amikor történnie kellett – akár a tervezettnél később, akár korábban jött el.

Visszatekintve az elmúlt 3,5 évre, nagyon szépen kirajzolódik, hogy minden évnek megvan a maga nagy projektje, a lakásviszonyokat tavalyelőtt rendeztük, tavaly autót vettünk, idén jöhet a gyerek. – Na, már csak ezért sem értek egyet azzal, hogy soha nincs tökéletes időpont a gyerekvállalásra.

És, hogy mikor kezdődik egy család története?

Nos, most úgy tűnik akkor, amikor szól a könyvelő, hogy változott a TGYÁS (már CSED) és a GYED kiszámításánál figyelembe vehető, irányadó és számítási időszak. KATA-s vállalkozóként az idei évben végig fizetnem kellett volna a KATA pluszt, és csak jövőre szülni, vagyis várnunk kellett volna még áprilisig.

Most viszont már nem kell. Akár rögtön belevághatunk. És itt jön az a rész, amikor röhögök azon, milyen hülye is vagyok. Nyolc éve vágyom arra, hogy gyerekem legyen, azóta olvasom – elődjeivel együtt – ezt a blogot. A gyerekes sztorikat lelkesen és kíváncsian hallgatom. Semmi nem tudott elriasztani vagy elbizonytalanítani. És aznap, amikor beszéltem a könyvelőmmel (aki egyébként drága barátnőm, és négy hónapja szült), azt éreztem, hogy citerázik a térdem, hogy belém költözött a félsz. Az érzés, hogy én még nem készültem fel, hogy nem fogytam le (nem kéne sokat, csak lapos hasat szeretnék – az irónia csúcsa, tudom), nem erősítettem meg a kar- és hátizmaimat, nem tudok szuper egészséges ételeket tenni minden nap az asztalra, és megtakarításunk is csak annyi van, amit egy 10 éves, de fél távon visszavásárolandó életbiztosítás jelent. (Meg még egyszer annyi kintlévőségben, már behajtónál van az ügy.) Vagyis, hogy ez egy túl nagy feladat, nem tudom, szabad-e rám bízni ilyet. Párom, persze, a nyugalom szobra, ő ezt egyszer már végigcsinálta, sosem volt parázós apuka, nagyon határozott és laza, ideális társam.

És akkor még hol van a kétcsíkos teszt, még hol van az, hogy összejön-e egyáltalán, és ha igen, mennyi idő kell hozzá, még hol van az, hogy ha összejött, egészséges is legyen, még hol van a szülés, vagy az utáni gondok, a valódi gondok.

Piszok szerencsés vagyok, hogy csak azon cidrizek, hogy végre lehet gyerekem, az ideális pasitól, ideális időben, ideális körülmények között. Drukkoljatok!

andiebaby
2015. január

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?