Szép, egyenletes sugárban csordogál a pohárból a víz a járólapra. A poharat a fiam tartja, arcán vigyor, szemében várakozás: na, mit lépsz erre, mutter? Délelőtt ennek esélye sem lett volna megtörténni, mert még azelőtt elkapom, hogy löttyint egyet rajta. Dél körül angyali mosollyal próbáltam volna neki elmagyarázni, hogy neeem, ez nem jó, csináljunk valami mást. Délután üvöltöztem volna vele. Most viszont már este van, ülök a kanapén és bávatagon zombulok ki a fejemből. Látom, mi történik, de egyszerűen nem tud izgatni a dolog. A gyereknek nem lesz baja, a kőnek nem lesz baja, a pohárnak… hát, az meg már kit érdekel…
Vannak nálunk is határok, persze. Nem túl sok, anyukám már nem egyszer ki is fejtette, hogy ő mit csinált volna velünk, ha az ebédlőasztalon szambázunk annak idején. Azt a keveset viszont megpróbáljuk betartatni.
De hogyan? Egy bizonyos életkorig még működik az a módszer, hogy el-, fel- és lepakolunk minden mozdíthatót a veszélyes helyekről, csúnyán nézünk és kinyilatkoztatjuk, hogy NEM. De mit kezdjünk azzal a kétéves gyerekkel, aki már képes a következő párbeszédet folytatni velünk:
–De! –Nem de! –De de! –Nem de de! –De de de!
(Kb. hatig mentünk el, közben büszke voltam, milyen jól számol, de hát ezt ilyenkor nem mutatja az ember). Vagy mit tegyünk, ha gyermekünk a földön fetrengve és üvöltve rekonstruálja az Ördögűző legemlékezetesebb jeleneteit? Esetleg túszul ejt valami olyan tárgyat, aminek tényleg megárt a falhoz csapódás, pl. pohár kefirt (a hűtőnkön egyébként van gyerekzár, nagyon elegánsan kinyitja). Tehát egy olyan gyerekről van szó, aki már nagyon is jól tudja, hogy amit éppen tesz, az illegális.
És ha már átlépte ezt a bizonyos határt, akkor mit tegyünk? A fizikai fenyítés nálunk ki van zárva a repertoárból, én egy fél napig szégyellem magam, mikor a csuklójánál fogva vonszolom fel a járdára vagy rángatom el valahonnan, egyszerűen nem vagyok hajlandó ennél több erőszakra.
Az okos megbeszélés még egy kicsit korai. Persze lehet vele próbálkozni, nyelvi fejlesztésnek sem utolsó, de nem túl hatékony. Még akkor sem, ha megérti. Mert tett már rossz fát a tűzre úgy is, hogy mondogatta közben: nemjó, nemjó!
Néha egyszerűen szó nélkül hagynám, mert már annyira lefárasztott vagy pedig mert igazából nem nagy ügy. De akkor megint ott tartunk, hogy nem lett következménye a tettének. Szóval muszáj valamilyen érzelmet kifejeznem akkor is, mikor zsigerből már csak a fásultság jönne össze az ismételten összefirkált fal látványától.
Milyen következményekkel érdemes szembesíteni egy ekkora gyereket? Milyen büntetésnek van értelme és helye? És mennyire legyünk következetesek és őszinték?
A pohár közben kiürült, a fiam még vár egy kicsit, hátha mégis reagálok valami vicceset. Mikor ez elmarad, térül-fordul, eltűnik a konyhában. Kisvártatva felbukkan a felmosóvödörrel és egy ronggyal, majd még mindig vigyorgó fejjel és huncut szemekkel elkezdi feltörölni a vizet a földről.
Én meg elmosolyodom és megdicsérem…
madz
