A minap posztolt szüléstörténet („Nem akarok több gyereket szülni!” címmel) meglehetősen vegyes fogadtatásra talált itt a blogon. Megosztotta a véleményeket, a szerző kapott hideget-meleget, szerencsére biztatást és támogatást is, emellett elindult egyfajta véleménycsere is a történtekre, ok-okozati összefüggésekre vonatkozóan. Foglalkoztatott a téma, többen elég magabiztosan írtak az informálódás és asszertivitás kombinációjával elért sikereikről, míg sokan (köztük én is) azon agyaltak, vajon tényleg velünk van, volt-e baj, ha nekik, az ügyeseknek ez nem így volt, hanem sőt…? Ténylegesen valóban az ő érdemük volt-e a jó élmény, és mi, a többiek tényleg zömében rajtunk kívül álló okok miatt éreztük úgy, hogy ez annyira rémes volt?  Mekkora szerepe van az egészségügy szereplőinek a sztori alakulásában, mekkora a kismamának és mi múlhat a szerencsén?  Tuti recept a sikerhez valószínűleg nincs is, de kérdések, amelyeket körül kell járni hozzá, annál inkább. Nekem itt most több mint 70 (mennyii??) darab jött össze, ami nem kevés, úgyhogy bele is vágnék.  Hátha összejön a végén annyi input, ami mondjuk hasznos kiindulási alap lehet annak, aki a folyamat elején jár, vagy csak szívesen agyal tét nélkül is, mint én.

Abban azt hiszem, egyetértettünk a múltkori poszt alatt, hogy az informálódás kulcsfontosságú, mindenki a saját (és a gyereke) jól felfogott érdekében, lehetőségei és képességei szerint meg is teszi. Ennek módjai elég változatosak, va,n aki hitelesnek tartja vadidegenek beszámolóját például vizsgálatra várva vagy fórumokon, tematikus blogokon. Van, aki közeli barát, ismerős véleménye alapján dönt, esetleg személyes ismeretség útján. Például orvosválasztáskor azon gondolkodik el először, akihez rendszeresen jár, és eddig elégedett volt vele. Van, aki (vezető) szülésznőtől kér infókat, vagy az adott kórház által szervezett szülésfelkészítő tanfolyamán vesz részt  és ott igyekszik minél több használható ismeretre szert tenni, stb.

A lehetőségek szinte korlátlanok, az információk között pedig ennek megfelelően valamilyen módon muszáj szűrni.

Ezek ugyanis vegyesek: hol naprakészek, hol évekkel ezelőttről származnak, egymásnak ellentmondóak, lehet közte objektív vagy elfogult vélemény. Van, aki pont a szerencsés kivétellel találkozik, s ez alapján alkot valamilyen véleményt, van, aki utólag önigazol, saját döntéseinek helyességét igyekezve  alátámasztani. Egy biztos: egyszerűnek semmiképpen nem nevezhető annak a feladata, aki alaposan átgondolt, jó döntést akar hozni. Méghozzá gyorsan.

Az időnek kulcsszerepe van a terhesség és a szülés alatt is, itt sincs ez másként.

Tény, hogy a népszerű orvosok  naptára általában hamar megtelik, van, akihez mondjuk - csak hasraütésszerű az adat - a 16. hét után már esélytelen bejutni. Itt is előnyben a tudatos tervezők, akik már a diplomaosztó után, de az esküvő előtt részletesen kidolgozott tervvel vonulnak családtervezési tanácsadásra – OK, ez irónia akart lenni, de valóban lehet hasonlóan tudatos és precízen tervező nőkről hallani. Ők vannak kevesebben.

Jöjjön a szülési terv. Vagy ne? Mi a helyes koncepció? Előbb legyen meg a szülési terv az előzetesen kimazsolázott, szimpatikusnak talált módszerekkel (pl. gátvédelemmel, vagy vízben; sétálgatva, vagy epidurállal, stb,) s ehhez kell keresni olyan orvost, szülésznőt, bábát, aki támogatja az elképzeléseket, vagy épp fordítva? Azaz először találja meg a kismama azt a személyt (vagy személyeket) aki(k)ben maximálisan megbízik, majd vázolja a szülésre vonatkozó elképzeléseit és reménykedjen benne, hogy támogatják? Ellenkező esetben ki mit cserélne le? Az elképzeléseit vagy az orvost-szülésznőt?

Maradva még a szülési tervnél: ha ezzel kapcsolatban számára lényeges kérdésben akadályba ütközik az ember – és ennek számos oka lehet, hogyan tovább?

Az akadály elég sokrétű lehet: adott módszerhez szükséges szakképzett személyzet vagy esetenként egy szükséges eszköz nem áll rendelkezésre az adott kórházban, nincs hely az eszköz számára vagy a használata esetleg átalakítást igényelne, esetleg az osztály szakmailag kockázatosnak ítéli meg azt a bizonyos módszert, a választott orvos nem támogatja, vagy ő igen, de a kórház nem, és nem tartja szerencsésnek szembemenni az elfogadott szakmai állásponttal, esetleg adott módszerben ő nem jártas, vagy még indoklás sincs, csak egyszerűen nemet mondanak.

Tehát ott az elutasítás: mi a következő lépés?

Van, aki tudomásul veszi a döntést, és ez alapján újratervez azzal kalkulálva, amire az adott helyen lehetősége nyílik. Van olyan is, aki más szülészetet választ. Többnyire azok tehetik ezt meg, akiknek biztonságosan belátható távolságban elérhető más alternatíva. (Szerencsések.) Olyan is van, aki ilyen helyzetben meg sem áll az osztályvezetőig vagy a kórház igazgatójáig. Akad, aki ezzel célt is ér, így rá ezen úttörőmunka vagy protekció alapján egészen más szabályok fognak vonatkozni, mint a többi, ugyanott szülő, nagyon hasonló dolgokat átélő nőre. Ez így oké?

Ha megnézzük az érem másik oldalát, felmerülhetnek további kérdések.

Elvárható-e mindenkitől, hogy ha valamilyen konkrét elképzelése van, menjen el egészen a hierarchia csúcsáig? Mi kellhet ahhoz, hogy sikerrel járjon? (Pénz, fegyver, paripa?) Akinek sikerült, mit tett érte?

Konkrétan: Gyűjtsön adatokat az adott módszerről? Szakmai lapok, konferenciák anyagára hivatkozott?

Vagy fogalmazott egy levelet arról, hogy ő ezt és ezt szeretné ezért meg azért, saját felelősségére? Ki kellett, hogy támogassa? Szülésznő vagy orvos az adott osztályról? Vagy senki? Mit kockáztat, azzal, ha a kérést elutasítják? Kockáztat egyáltalán? Tudni fogják, hogy „ő volt, aki…” ? Van-e reális esélye annak, hogy negatív megkülönböztetésben részesül majd a szülése során? Ha igen, ez miben nyilvánulhat meg?

Mi történik az előre fixált, esetenként „extrákkal”  felturbózott szülési tervvel, ha a szülés váratlanul korábban indul, és a fogadott csapat, akikkel megállapodott a kismama az elképzeléseiről (orvos, szülésznő, anesztes) nincs a közelben/nem mozgósítható  (pl. szabadság/épp leadott 24 órás ügyelet/egyéb kizáró ok: bulizott és épp másnapos vagy „aznapos”, a lista tetszés szerint bővíthető), így az ügyeletesekkel kell együttműködni? Minden ilyen alkalomra van helyettesítés, aki száz százalékban azt nyújtja, mint a választott emberek, vagy dobhatja a terveit a legközelebbi kukába és örüljön, ha …? Készíthető olyan „hivatalos” (előzetesen dokumentált és/vagy a kórház által jóváhagyott) szülési terv, amiben rögzítve van, hogy minek kell történni, ha nincs olyan indikáció, ami miatt el kell tőle térni, vagy ilyenkor bukta van és csak bízni lehet, kérni és érdekérvényesíteni tűzön-vízen át?

Ha már így szóba került, beszéljünk a bizalomról. Meg kell-e, meg szabad-e bízni minden olyan személyben, akivel a szülés (és az utána következő kórházi napok) alatt kapcsolatba kerül az anya és a baba? Vagy „reméld a legjobbat, és készülj a legrosszabbra”- elv alapján igenis legyen résen az ember? Hogyan egyeztethető ez össze a bizalommal?

Többen tapasztaltak elutasító, rendreutasító, goromba vagy basáskodó hangnemet ha kérdeztek, volt, akire oda sem figyeltek - ha egy beavatkozás szükségességét szerették volna tudni. Pedig szintén saját és gyerekük érdekében UDVARIASAN érdeklődtek - ilyen esetben mi a teendő? Mindenki vegye tudomásul, hogy az orvos/ápoló is ember, vannak rossz napjaik, és lépjen túl rajta, vagy ilyenkor a szülő nő érdeke a prioritás ami mindent felülír, lévén az ő helyzete finoman szólva szenzitív ott a szülőszobában?

Kevesen vitatják, hogy a szülés során a nő fokozottan kiszolgáltatott helyzetben van. Vajúdás időtartamától, intenzitásától függően kimerültség, s emellett olyan fájdalmak, amit eszméletvesztés nélkül még éppen ki lehet bírni, aki már átélte, nem kell emlékeztetni rá, mennyire próbára teszi a fizikai és pszichés tűrőképességet. Úgy alakult, hogy az ember annak érdekében, hogy mindezeket képes legyen elviselni, ilyenkor egyfajta módosult tudatállapotban van. Van, aki kommunikálni is csak korlátozottan vagy egyáltalán nem képes. Kevés kivételtől eltekintve a többség fokozott stresszt él át: aggódik többnyire a babája életéért, egészségéért, másodsorban a saját épségéért. Még kevesebb kivételtől eltekintve a döntő többség nem orvos, pláne nem szülész-nőgyógyász. Mint ilyen: nem tekinthető kompetens személynek, „csak” páciensnek. (Nem pedig betegnek: aki „csak” szül, az önmagában ettől nem tekinthető betegnek - zárójel bezárva.) A kiszolgáltatottság érzése tovább fokozódhat, a bizalom igénye ezzel párhuzamosan szintén nő. Különösen azok esetében, akiknek ez az első ilyen élménye.

Tegyük fel, hogy megvan a bizalom, minden jó úton halad (az ember érzései szerint legalábbis). Mégis valamilyen beavatkozás kerül kilátásba. Tegyük fel azt is, hogy erről előzetesen tájékoztatják is a szülő nőt.

Milyen esetben mondhat ellent a kezelőorvosnak, nővérnek? Ki dönti el, hogy valóban indokolt-e a nevezett beavatkozás, vizsgálat, kell-e az állandó monitoring, és mindaz, ami ezzel jár? Ki bírálhatja ezt felül és meddig a pontig? Visszautasíthatja-e a nő mondjuk a fájáserősítést, mert szerinte nem szükséges? (vagy mert retteg a tűtől, vagy akármi.) Kell-e indoklás ahhoz, hogy miért nem járul hozzá adott dologhoz? Elegendő ezt szóban megtennie? Kell, hogy tanú is legyen rá? Vagy csak írásban tett nyilatkozat érvényes? Utóbbi esetben mi történik, ha erre nincs mód, vagy menet közben meggondolja magát? (pl. epidurál)

Hogyan érvényesítse a jogait, az, akit adott esetben nem tájékoztatnak arról, épp milyen beavatkozásra, vizsgálatra készülnek? (Mondjuk mert rutinból dolgoznak, vagy elfelejtkeznek róla, csúcsforgalom és kapkodás van,  vagy fáradt az orvos/nővér és felesleges formaságnak gondolja, vagy egyéb ok miatt - benne van a pakliban, olvashattunk már hasonló esetekről.)

Ilyenkor marad-e az, hogy úszik az ember az árral annak érdekében, hogy ne húzza az időt, majd ha nagy a zűr, utólag reklamál a betegjogi képviselőnél vagy más erre alkalmas helyen, vagy ragaszkodik a meggyőződéséhez és nem működik együtt? 

Nézzünk egy példát ilyen esetre: apuka leállíthatja-e, hogy a felesége hasát kézzel nyomva próbálják a kitolást „segíteni”?  Dönthet-e ő arról, hogy ez indokolt-e és nem veszélyezteteti ezáltal a születendő gyermeke vagy felesége életét és testi épségét?  Mi történhet legrosszabb esetben: kivezettetik biztonsági őrrel?

Egyáltalán: milyen attitűdre készüljön az, aki ma Magyarországon társadalombiztosítás által finanszírozott módon, kórházban kívánja megszülni a gyerekét?

Többen kulcsfontosságú tényezőként említik a bizalmat, ennek töretlen voltát az orvos és a többi ott dolgozó felé. Ugyanakkor van, aki szerint ha az ember túl sokat kérdez, túl tájékozott, túl sok mindent akar tudni (mi a túl sok? ki dönti el?), azt az orvos a bizalmatlanság  jeleként értékeli, és ennek eredményeként nem fog olyan színvonalú ellátást nyújtani, mint egyébként. Meg tud valaki bízni egy olyan személyben, aki nem veszi jó néven, ha kérdez tőle az ember? Jogos-e a nő részéről, ha minden őket (a gyereket és őt magát) érintő kérdésről tudni akar, és szerepet vállalni a döntésben?

Jogos-e, ha az orvos ezt saját szakmai kompetenciájának csorbításaként éli meg? Min múlhat ez és mi múlhat ezen?

A szülés a bizalom tekintetben is speciális helyzet, ugyanis a tét minimum két ember élete. Ezzel mindenki tisztában van, és ilyenformán ki az, aki ebben a szituációban nem igyekszik minden hozzáférhető információt megkapni, ki az, aki teljes mértékben átengedi a gyeplőt az orvosnak, aki hatalmi helyzetben van?

Az előbbi alaptételnek (a bizalom mindenek fölött áll) ellentmondani látszik az a vélemény, miszerint természetes, hogy az előbb említett, maximális bizalommal felruházott eü. személyzet mindig a számára legkényelmesebb, tőle legkisebb erőfeszítést kívánó helyzetet igyekszik megteremteni a szülés során. Az orvosnak pedig nem érdeke – van, aki szerint konkrétan nem is érdekli – hogy a szülés levezetése az anya állapotát ne veszélyeztesse. Mert állítólag nekik csak a baba számít. Ha mégis adódna valamilyen „zűr” (szakadás, repedés, nagymértékű vérzés, hasonlók), az benne van az ő hibaszázalékukban, és különben sem bizonyítható a felelőssége, 99%-ban a gyerek károsodása esetén sem. (Itt a blogon elhangzott vélemény – nem szó szerinti idézet! – alapján.)

Vagyis az ő kalkulált hibaszázalékuk, ami legyen mondjuk  „x”, az annak az anyának és annak a babának  kereken 100 %.  És ők igényt tartanak – mi több, elvárják a bizalmat. Ez tehát a kiindulási helyzet, ami egyes vélemények szerint csak akkor vehet új irányt, ha a szülő nő kifejezetten következetesen mondja, és folyamatosan jelzi az igényeit, abban az állapotban, amilyenben éppen sikerül lennie.

Magától tehát egyetlen egészségügyben dolgozótól sem remélhető, hogy önként ajánl fel segítséget, legyen az más vajúdási testhelyzet kipróbálása, javaslat egy zuhanyra, egy pohár víz, egy takaró vagy bármi egyéb, legfeljebb ha a kismama kéri – vagy akkor sem. Például a bent fekvő, ám szülőszobán bent tartott kismama telefonjának elhozása, hozzátartozó értesítése. (Szintén itteni példák) Vajon mennyire gyakori és mennyire vitatható ez a szemlélet olyan közegben történő munkavégzéskor, ahol az ellátásba bekerülők zöme bizonyos fokú segítségre szorul, valamilyen szempontból kiszolgáltatott és élethelyzetéből adódóan fokozott igénye van empátiára?

Most egy kicsit nézzünk szét magunk körül. Mi a jellemző a szülést különbözőképpen megélő, sokszor gyökeresen más tapasztalatok birtokába került nők közötti párbeszédre? Hol találhat támogató közegre az, akinek kevésbé pozitív vagy egyenesen traumatikus szülésben volt része? Vagy ahol tragédia történt?

Mi a jellemző ma a nők között, szülésről folytatott kommunikációra? Együttérzés, elfogadás, vagy a nő hibáztatása? Utóbbi esetben mik az indokok? Meddig terjed a szülő nő felelőssége a saját szülésének minőségéért és honnantól nincs, nem lehet ráhatása a történetre? Mennyire jellemző a túlzott általánosítás, mondjuk saját példa alapján?  (pl.:   „A lila párt győzelme csak csalás lehet, hiszen a környezetemben szinte mindenki a bordó pártra szavazott.” (A minta nem reprezentatív, és nem is túl nagy.)    „Én ismerek kilencven éves dohányost, tehát nem igaz, hogy a dohányzás ártalmas az egészségre.” (A minta szándékosan úgy kerül kiválasztásra, hogy ellentmondjon egy általános statisztikának.)

Jó-e az, ha az anyák megosztják a tapasztalataikat, a jót is (mik kellettek hozzá), és a rosszat is (mire készülne fel vagy figyelne jobban a tapasztalatai birtokában), vagy ez csak panaszkodás illetve önreklám? Kap-e a traumája mellé még megszégyenítést is az, aki rossz tapasztalatokat szerzett, vagy ilyenkor elmondja más is, hogy az illető nincs egyedül ezzel a problémával, méghozzá ezért vagy azért?

Mit tehet az, aki semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy hagyják őt nyugodtan (háborítatlanul) szülni?
Mi legyen azzal, aki korábbi tapasztalatai alapján nagy ívben elkerülné a kórháznak még a környékét is, legszívesebben otthon szülne, hisz tudja és még mindig hiszi, hogy képes is rá (de úgysem fog, mert itt nem csak róla van szó)? Mit írjon a szülési tervébe: hagyjanak békén, amíg nem szólok és hadd csináljam, ami épp jólesik, és ami épp akkor és ott fog kiderülni. Hol teszik ezt meg?

Végül, de nem utolsósorban: kimondható-e egyértelműen, hogy kinek „jár” a jó szülésélmény, van-e olyan, aki „megérdemli”, és létezik-e az ellentéte is, aki megérdemelte, hogy nem törődtek vele, gorombán viselkedtek vele, a megkérdezése és beleegyezése nélkül végeztek beavatkozásokat rajta, stb.? Jár-e a kellemes fogadtatás és kooperatív hozzáállás annak, aki mindent pontosan, precízen megtervezett, egyeztetett és fizetett? És annak, aki gondosan előkészítette a terepet, felvértezte magát (és kísérőjét) kommunikációs és érdekérvényesítési technikákkal, aztán éles helyzetben is stramm módon ura maradt az eseményeknek, mindvégig?

Kommunikált és érdekérvényesített, kért, ha kellett vitázott, érvelt, ellenállt? Az ő érdeme, ha ezek után jó emlékei maradtak a szülésről, és az ő hibája, ha mindezek ellenére is rosszul működtek a dolgok?

Vagy nincsenek ilyen kritériumok, és az tekintendő evidenciának, hogy minden egyes nő jogosult arra, hogy figyelembe vegyék a személyes fizikai és pszichés szükségleteit - még akkor is, ha vajúdás közben speciel nincs ereje ahhoz, hogy ő kezdeményezzen, de reagálni épp tudna (ha lenne mire)?

Elvárható-e az egészségügyi szolgáltató munkatársaitól a proaktivitás? Ha igen, érvényes ez mindenkire, vagy csak azokra, akiknek ezért külön díjazás is jár? (Vagyis csak a fogadott szakemberek.)

Jogosult lehet-e mindenki arra, hogy támogassák minden lehetséges módon a számára lehető legkomfortosabb körülmények biztosítását, a baba szükségleteit is szem előtt tartva?

Utóbbihoz: számos hazai és külföldi, szüléssel foglalkozó szakember (orvos, dúla, bába) véleménye szerint ha a szülés során az anya jól van, biztonságban érzi magát, ezzel lehet a legtöbbet tenni a szülés közben fellépő esetleges komplikációk elkerüléséért. Vagyis: ha a gyereknek akarnak jót (meg a saját statisztikáiknak), akkor mindenek előtt az anyával kellene (nagyon!) jól bánni. Szerintem ebben semmi meglepő nincs, világos, mint a nap. Szerintetek?

 Levezetésképpen – hogy ne térjünk el nagyon a tárgytól - nézzétek meg ezeket, nem bírtam kihagyni:

ágaz nyom sürgés zsarol

ágaz gyérül romos sansz

agár gésa nyom szor ülsz

agár alom nyüzsgés rozs

agár langy romos szüzsé

Néhány anagramma a „szülés Magyarországon” kifejezésből, mindenki válogathat kedvére.

Négycsillagközt

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?