Harminc múltam, orvos csak a pajzsmirigy betegségem miatt látott, szóval miután pozitívat teszteltem, a magánorvos mellett döntöttünk. Olyat kerestem, akinek van endokrin végzettsége. Találtam is, szimpi is volt. Nem volt olcsó, de első terhesség, szétaggódtam magam mindenen már jó előre.

Teljesen problémamentes volt az első húsz hét (a második is), leszámítva, hogy a „hogy van?” kérdés, majd a válasz után is ki kellett fizetnem a vizitdíjat, és hát na, öt percért (nem túlzok) 12 ezer forint szerintem egy kicsit sok. Ultrahang, vérvétel ebben nincs benne, az másik doki/nővér és másik díj. A huszadik héten én már tudtam, hogy neki mennyi betege van, és hogy milyen túlterhelt a szakma és hogy külföldön jobb az orvoslét, de ő nem tudta, hogy kisfiút hordok a pocakomban, valamint a hatodik hét óta nem vizsgált meg. Egyszerűen nem kérdezte meg, nem érdekelte semmi más, csak a lóvé. Úgyhogy úgy döntöttem, orvost váltok.

Hozzátartozik a történethez, hogy hát sajnos alapvetően bizalmatlan emberke vagyok, főleg hogy nem az én életem lett a legfontosabb a világon. Az, hogy mindenki mást mond és mindenhol más az igaz, a huszadik hét környékére már mondhatni megszoktam, de az fontos (lett volna), hogy bízzak abban, aki figyeli a magzatom fejlődését.

A másik magánorvos, aki ilyen lett volna (emberileg, szakmailag), mert jóbarát ajánlotta, elhajtott a 24. héten, ő már nem vállal el ilyenkor. Nos, irány a rendelőintézet. Erről csak röviden: tiszta volt, klimatizált, kedves volt mindenki, és lehetőségeikhez képest korrekt is. Ha megnyerem a lottó ötöst, veszek nekik még egy pár ctg-zésre alkalmas, modern gépet, hogy ne egy (1!) darab legyen egy egész kerületnyi kismamára.

Szülésznőt fogadtam a kórházban. Az orvos „csak varr”, jó lesz nekem az ügyeletes is. Találkoztunk, tájékozódtunk, feltettük a kérdéseinket – mindenre kaptunk választ, megnyugtató volt. Csupa jót olvastam róluk, barátnőm is a nyáron szült ott, és rendben volt minden. A 37. héttől oda jártam ctg-re, mindig elsőbbséggel kezelt, bár sokat nem beszélgettünk (ez utóbb tűnt csak fel), szimpatikus volt, azt sugározta, hogy minden rendben lesz, hogy a szülés gyerekjáték, nem kell túlgondolni.

A 40. hét +4. napon (még szerencse, három nap múlva indították volna ballonos megoldással, befektetéssel) az ötperces fájásokat méricskéltem délután fél kettőtől, semmi extra, csak éreztem úgy fél percre, hogy valami történik. Megvártam, míg hazaér a férjem munkából, és befeküdtem egy kád meleg vízbe (a pohár sört kihagytam, amit a szülésznő javasolt), amitől nem múltak el a fájások, így este fél nyolckor megérkeztünk a kórházba.

Megvizsgált egy szülésznő, a vizsgálat során 1+1 ujjnyira tágított, aztán rákötöttek ctg-re. A második vizsgálat során, kábé egy óra múlva, eltávolította a nyákdugót, és megkaptuk az egyik szülőszobát, valamint értesítette a szülésznőmet. Ekkor kábé este tíz volt, és már fájtak a fájások, sűrűbbek is voltak, mint öt perc.

Éjfél körül kezdődött a móka. Nem tágultam rendesen, és kétpercesre sűrűsödött a görcsölés. Kihánytam mindent, amit aznap ettem, a vizet, amit a férjem adagolt, a homeo bogyókat, a két kocka csokit. Izzadtam, fáztam egyszerre. Lezuhanyoztam, aztán bekötötték az infúziót és kaptam oxitocint, ami baromi lassan hatott. Labdán „dolgoztunk”, lélegeztünk, a férjem a világ legjobb dúlája, masszírozott, folyamatosan beszélt, de a kétperceseket nem tudta csillapítani szegény. Ez így ment reggel kilencig, kábé óránként rám nézett a szülésznő, megvizsgált, közölte, hogy alig tágulok, majd kiment. Kaptam egy görcsoldó injekciót valamikor, az arra volt jó, hogy kábé egy órán keresztül az egyperces fájásmentes időszakokban tudtam – szerintem aludni… vagy elájulni? Aztán elmúlt a hatása.

Nyolc órán keresztül vajúdtam kétperces fájásokkal. Valamikor volt egy burokrepesztés is. Kértem fájdalomcsillapítást, nem kaptam az injekción kívül semmit. A babám rendben volt, hálistennek, én nagyon fáradt voltam, 24 órája ébren, üres gyomorral.

Nyolc körül megnézett az ügyeletes, azt mondta, időnként rám néz, utána egy másik orvos ugyanezt mondta. Kábé 45 percenként jött be valaki, egyébként „békén hagytak”. Kilenc körül megérkeztek a tolófájások. Már nem tudtam a labdán lenni, felfektettek a szülőágyra (semmi függőleges helyzet, szigorúan vízszintes, sőt, kitolás közben magasabbra emelték a fenekem, mint ahogy a többi testrészem volt), három fájás jobb oldalon, három a bal oldalon, három háton fekve, a szülésznő javaslatára.

Sírni vagy kiabálni nem volt erőm, nem is akartam volna ilyeneket csinálni, nyögni tudtam mindössze. Nem gondoltam volna, de könyörögőre fogtam a dokinak az egyik vizsgálat után (amit ugye fájás alatt végeznek, broáf), kértem, hogy segítsen rajtam. Tizenegy körül felmerült a császár lehetősége is, de mivel a baba teljesen jól volt – csak éppen nem haladt lefele, milyen érdekes... –, ezt elvetették.

12.16 perckor megszületett Peti, háromórányi tolófájás eredményeképp. Két orvos és a szülésznő segédkezett, a hasamat szerencsére csak egyikük nyomta. Egyszer volt Peti nyakán a köldökzsinór, 3920 gramm, 56 centi, egészséges.

Vagy a pajzsmirigy betegségem miatt, vagy amiatt, hogy édesanyám sem tudott szoptatni sem engem, sem a húgomat, nem indult meg a tejem. Nagyon bababarátok vagyunk ugye, tegyük mellre, ha sír. Tettem én (az is mókás szerintem, hogy hagyják bénázni a sok szerencsétlen újdonsült anyukát, engem például 36 órás ébrenlét, éhgyomor és 12 órás kőkemény vajúdás után, ja és az sem érdekel senkit, hogy mocsokul fáj a melled – egy együttérző mosolyt dobhatna valamelyik csecsemős ilyenkor), de hát ha nincs benne semmi, szívhatja az a kis szerencsétlen. Tehát kétóránként mentem a csecsemősökhöz, hogy segítsenek. Segítettek. Mellre tenni.

Egyik alkalommal másfél óra alatt 15 millit sikerült kifejnem. Ezt kis pohárból odaadták Petinek, aki kiköpte. A csecsemős szerint azért tette ezt, mert jól volt lakva (francokat volt jóllakva, hideg volt a tej, de hát én honnan tudjam, hogy mi van?). Jeleztem, hogy szerintem nincs tejem, mondták, vigyem este, megmérik, hogy rendben legyen minden, mire megyünk haza. Vittem is, röhögve közölte a csecsemős, hogy kifogyott az elem a mérlegből, de csak tegyem mellre, rendben lesz minden. Megkérdeztem, hogy haza fognak engedni minket? Nem tudja megígérni, azt mondta.

Mellre tettem, gyakorlatilag folyamatosan mellen volt a harmadik napon, vagy aludt szegénykém. Persze, hogy nem akartak minket hazaengedni.

Az orvos közölte, hogy szerinte maradnunk kéne még egy napot. Közölte továbbá, hogy ilyen súlyvesztésnél már hozzá szoktak táplálni. Mellette állt a csecsemős. Meg se szólalt, pedig igen gyakran látott a csecsemőosztályon segítséget kérni, jelezni, hogy valami nincs rendben. Sírva válaszoltam, hogy márpedig mi megyünk haza. Kérdeztem, hogy minek maradjak, otthon nem indulhat meg a tejem? Nem válaszolt senki, mi meg mentünk haza.

Három hónapig szoptattam (?), tápszert is kapott. Ő rendben van, én kevésbé. Nem akarok több gyereket szülni.

sogo

               További szüléstörténeteket olvashatsz a Szüléstörténet.hu oldalon.

A Szüléstörténet.hu már a Facebookon is megtalálható. Tetszik?