A Brontë nővérek már gyermekkorukban sajátos fantáziavilágot álmodtak maguk köré, nem csoda, ha felnőttként a nemzetközi irodalomban is kiemelkedő alkotásokat hoztak létre. A három nővér közül Emily Jane rövid élete során csupán egyetlen regényt írt, az Üvöltő szeleket, mégis a hírességek közé emelkedhetett. Kevesen tudják róla, hogy csodálatos, melankolikus verseket hagyott maga után.

Édesapjuk, Patrick Brontë az ír Down megyében született, később költözött át Angliába. Bár paraszti sorból származott, az egyetemig küzdötte fel magát. Kedvelte a költészetet és helyi lapokban is publikált. Feleségével, Maria Branwellel a yorkshire-i Thorntonban éltek. Emily 1818. július 30-án született. 1820-ban Haworthba költözött a család, mert édesapja ott kapott kápláni állást. Összesen hat gyermekük született, öt lány, Maria, Elizabeth, Charlotte, Emily Jane, Anne, és egyetlen fiú, Patrick Branwell. A hely, ahol éltek, elzárva, az Isten háta mögött volt, a vad, hangával borított yorkshire-i táj a nővérek irodalmi munkásságában köszönt vissza. Édesanyjuk 1821-ben halt meg rákban, a gyermekek nevelésében egy nagynéni segédkezett.

A lányok hamar megkedvelték az irodalmat, sokat olvastak. Az öt lányt a Cowan Bridge-i Clergy Daughter's School iskolába íratták, ahol mostoha körülmények között kellett élniük és tanulniuk. A két idősebb nővér, Marie és Elizabeth súlyos beteg lett, s nemsoká meghalt. A többiek sem maradtak tovább az intézmény falai között. Otthon, a négy unatkozó gyermek sajátos játékkal ütötte el az időt: képzeletvilágot teremtettek, szigeteket, országokat, saját néppel, történelemmel, törvényekkel. A Gondal legendák vagy Angria királyságának történetét a gyerekek gondosan lejegyezték, számtalan teleírt füzet őrizte a fantáziabirodalmak emlékét.

A vidéki nővérek egyetlen lehetősége az volt, ha nevelőnőnek álltak. Vágyuk egy saját iskola volt. 1835 és 1845 között a lányok tapasztalatokat gyűjtöttek. 1837 októberétől hat hónapon át Emily nevelőnőként dolgozott Miss Patchett női akadémiáján Law Hill Hallban. Két testvére családoknál helyezkedett el. Keserű tapasztalataikat Charlotte így összegezte: „Világosabban látom, mint valaha, hogy a nevelőnőnek nincs külön léte, s nem tekintik értelmes élőlénynek, csak amennyiben terhes kötelességeinek teljesítéséről van szó ..." Emily és Charlotte Brüsszelbe utazott franciát tanulni, Emily tíz hónap után hazatért, Charlotte még egy ideig tanított az intézetben, s szívében egy tanára iránt érzett életre szóló, be nem teljesült szerelem emlékével tért haza. Branwell, a fiútestvér a család nagy reménysége volt. A remény azonban, hogy sokra viszi, hamar semmivé foszlott, állásából kirúgták, inni kezdett és az ópium rabjává vált. A lányok iskolájába egyetlen tanuló sem jelentkezett, így kénytelenek voltak letenni a tervről. Apjuk látása egyre romlott, semmirekellő fiával gyakorta veszekedett. 1846-ban Manchesterben átesett egy hályogműtéten és majdnem teljesen visszanyerte látását.

A három lányt egy közös szenvedély kapcsolta össze: az irodalom. 1846-ban úgy döntöttek, válogatott költeményeiket egy közös kötetben adják ki. A gyermekkori Gondal-legendák verseikben is visszaköszöntek. Emily költeményeire nővére, Charlotte talált rá:

„1845-ben, egy őszi napon, véletlenül egy kéziratos verseskötetre bukkantam. A kézírás Emily húgomé volt. Természetesen nem lepődtem meg, ismertem Emily tehetségét, s tudtam, hogy ír verseket. Mikor ezeket elolvastam, amit éreztem, több volt meglepetésnél: mélységes meggyőződés, hogy nem közönséges zöngeményekkel van dolgom, egyáltalán nem olyasfajta versekkel, amilyeneket nők szoktak írni. Ügy találtam, ezek a költemények tömörek, elevenek, eredetiek. Zenéjük is sajátos volt: vad, mélabús, felemelő ..." Álnéven, férfiként jelentették meg első kötetüket:  Charlotte Currer Bell, Anne Acton Bell, és Emily Ellis Bell néven. Csupán két példány fogyott belőle. Emily versei egy elszigetelődött, száműzött lélek képét tárják elénk. J. Hillis Miller úgy fogalmaz, hogy ettől a száműzött léttől szenvednek a versek énjei, boldogságukhoz minden esetben egy másik, rajtuk kívüli énre lenne szükségük, de ezt sosem érhetik el. A versek többsége letisztázva maradt fenn, elképzelhető, hogy Emily valamelyik testvére másolta át őket, így pontos korukat nem tudni. A romantikára nagy hatást gyakoroltak a misztikus hagyományok, ez Emily műveiben is nyomot hagyott. Nathalie Sorensen szerint azonban mikor Emily egy másfajta létezésbe való tökéletes beleolvadásról ír – legyen az szerelem, vagy a természet – hogy felnyissa tudata határait és elérje a tökéletes boldogságot, a mű végére a misztikus egyesülés nem következik be, vagy a személyiség elveszítésével jár. A szerelem a magány és a halál összefonódik a műveiben, a földi létben nem valósul meg szerelem, mint ahogy a költőnő életében sem.

„Nem sírok, mert a nyarad glóriája:
komor vég közele:
s bármi boldog történetünk mi várja?
Mindig a sír öle.”

(Nem sírok, bár el akarsz hagyni, látom Fordította: Tandori Dezső)

Charlotte megírta híres Jane Eyre című regényét. A mű a modern női fejlődésregény első példája, a jelentéktelen külsejű, de okos kislány felnőtté válását, szerelmét és révbe érését követi nyomon. A könyv A lowoodi árva címen is megjelent. Rengeteg benne az életrajzi utalás, mint a Brontë nővérek összes regényében. Emily és Anne nem jósolt nagy sikert a műnek, mivel nem egy szép nő a főszereplő, hanem egy jelentéktelen külsejű lány. Charlotte így felelt nekik: „Bebizonyítom, hogy nincs igazatok. Hősnőm éppolyan jelentéktelen és kicsi lesz, amilyen én vagyok, s mégis kelt majd akkora érdeklődést, mint a ti szépségeitek." Közben Anne megírta Agnes Grey, a fiatal nevelőnő történetét, melyet 1847-ben adtak ki Londonban. Emily egyetlen regénye szintén ebben az évben jelent meg, s bár akkor nem aratott komoly sikert, mára a világirodalom kiemelkedő darabjaként tartják számon.

Az Üvöltő szelek (Wuthering Heights) történetének középpontjában egy halhatatlan szerelem áll, mely a mindent elpusztító gyűlöletből és a mindent feláldozó szeretetből fonódott össze. Howard Phillips Lovecraft amerikai író szerint a mű átmenet a rémregény és a romantikus szerelmes regény között.  1801-ben kezdődik a történet, amikor Mr. Lockwood bérbe veszi Thrushcross Grange-t Heathclifftől. Szelesdombon, ahol Heathcliff és családja él, barátságtalan emberek fogadják, s mikor egyik látogatása során kénytelen a házukban tölteni egy éjszakát, egy lidérc látogatja meg éjjel. Mr. Lockwood az „embergyűlölők mennyországának” nevezi a kietlen vidéket, s nem sokat téved. Felkelti érdeklődését a család és a különös birtok, s megkéri Ellen Deant (Nellyt), a cselédet – aki régen ott szolgált – mesélje el szomorú történetüket. Ellen harminc évvel korábban kezdi történetét. Szelesdombon, az Earnshaw család birtokán gyakorta hatalmas szélviharok pusztítanak. Két gyermekük, Hindley és Catherine mellé a ház ura sötét bőrű, Liverpool utcáin kóborló kisfiút hoz, s elsőszülött, elhunyt fia nevét adja neki. A kis Heathcliff vad, mogorva természetű gyermek, csak Catherine-nel köt szoros barátságot, Hindley a kezdetektől gyűlöli a jövevényt, féltékeny apja szeretetére. Heathcliff és Catherine együtt csatangolnak a lápon, barátságuk szerelemmé alakul. Szolgálóik a durva és bigott vallásos Joseph, és Ellen Dean, Hindley tejtestvére. A két gyermek minden idejét együtt tölti. Miután apjuk meghal, Hindley feleséget hoz a házhoz, húgával és a gyűlölt Heathcliffel kegyetlenül bánik. Egy napon Catherine és Heathcliff a szomszédos birtokra téved, a barátságos völgyben fekvő Thrushcross Grange-be, ahol a Linton család él. A kislányra kutyák támadnak, a fiú elmenekül. A sebesült Catherine-t a család néhány hétre otthonába fogadja. Catherine ekkor észreveszi a különbséget a kifinomult, művelt és elegáns Lintonok és barátja, a vad és műveletlen Heathcliff között. A két Linton gyermek, Isabella és Edgar egy másik életet mutat Catherine-nek, aki megváltozva tér vissza Szelesdombra, és úgy dönt, Edgar Linton felesége lesz. Heathcliffet szereti, mégis eltaszítja magától. Így mesél érzéseiről Ellen Deannek:

„De bizonyára te is sejted, mint mindenki, hogy van vagy kell még lennie valakinek rajtad kívül, akiben te is benne vagy még. Mi végre teremtettem volna, ha egész valómat magába foglalná az, amit itt látsz? Nagy fájdalmaim ez életben Heathcliff fájdalmai voltak; figyeltem és átéreztem őket kezdettől fogva. Életem nagy értelme: ő. Ha mindenki más elpusztulna, és csak ő maradna életben: általa tovább élnék én is! De ha mindenki megmaradna, csak ő pusztulna el, az egész világ idegen lenne számomra, nem érezném magam többé részesének. Linton iránti szerelmem olyan, mint a fa lombja. az idő, tudom jól, meg fogja változtatni, amint a tél is megváltoztatja a fákat. Heathcliff iránti szerelmem olyan, mint a sziklakéreg a föld alatt; kevés látható örömet nyújt, de nem lehet mással helyettesíteni. Nelly, én Heathcliff vagyok!” Catherine végzetes hibát vét azzal, hogy elhagyja szerelmét. Életre kelti Heathcliff irtózatos haragját minden teremtett lélek iránt, akit ezért felelőssé tehet, és saját magát is szenvedésbe taszítja, hiszen élete már sosem lesz a régi.

Mikor Heathcliff kihallgatja Catherine terveit, elmenekül Szelesdombról. Hogy hová megy és mi történik vele, sosem derül ki. Catherine belebetegszik elvesztésébe, de évekkel később feleségül megy Edgar Lintonhoz. Talán szereti férjét, de sosem úgy és annyira, amennyire Heathcliffet szerette. A férfi visszatér néhány év elteltével, s bosszút esküszik. Szelesdombon száll meg, ahol Hindley az úr, felesége rég meghalt, kisfiával Haretonnal él a birtokon. Heathcliff kártyán elnyeri Szelesdombot. Látogatást tesz Thrushcross Grange-ben, Edgar és Catherine házában. Hogy bosszút álljon Edgar Lintonon, elcsábítja húgát, Isabellát. Feleségül veszi, s borzalmas körülmények között élnek Szelesdombon. Heathcliff és Edgar összetűzésbe kerül egymással, Catherine belebetegszik a helyzetbe, eszét veszti, hosszú hónapokig betegeskedik. Haldoklik, s Heathcliff megzsarolja Ellen Deant, hogy utoljára engedje Catherine-hez. Ellen kénytelen engedelmeskedni az erőszakos férfinak, s mikor a ház többi lakója misén van, Catherine szobájába bocsájtja.

„Nem szólt egy szót sem, és mintegy öt percig nem engedte el öleléséből; azt hiszem, egész Élete alatt nem adott neki annyi csókot, mint most, ebben az öt percben. Úrnőm adta neki az Elsőt, ő azonban fájdalmában, nem mert az arcába pillantani. Attól a pillanattól, hogy meglátta Cathy-t, éppoly jól tudta, mint én, hogy számára nincs gyógyulás többé, hogy halálra van ítélve.” Ez volt utolsó találkozásuk. Catherine néhány nap múlva leánygyermeknek ad életet, akit róla Cathy-nek neveznek el. A szülés után meghal. Heathcliff szinte beleőrül a fájdalomba, agyonveri Hindley-t és majdnem megöli feleségét, Isabellát, mikor azok kizárják otthonából. Isabella nemsoká megszökik, Londonban szüli meg gyermeküket, Lintont, haláláig ott él. Mielőtt meghal, bátyjára bízza a beteges kisfiút, aki hazaviszi. Cathy és Linton között alig fél év a korkülönbség, gyorsan rokonszenv ébred a két gyermek között. Heathcliff azonban megtudja, hogy Linton Thrushcross Grange-ben van, s Szelesdombra viteti. Azt tervezi, hogy Linton Cathy-t fogja feleségül venni, s mivel beteges, Edgar Linton birtoka – miután Edgar és Linton is meghaltak – reá száll. Linton szerelmes levelekkel ostromolja Cathy-t, leginkább apja fenyegetésének hatására. Beteges, gyáva férfivá érik, aki elmerül az önsajnálatban és a panaszkodásban.

Edgar Linton beteg, haldoklik, Heathcliff úgy intézi, hogy a fiatalok a lápon titokban találkozzanak. Elrabolja Cathy-t és az őt kísérő Ellen Deant, fogva tartja őket, és másnap összeadja a fiatalokat. Ellen napok múlva szabadul, Cathynak is sikerül megszöknie, s még éppen úgy ér haza, hogy apja utolsó perceit vele töltheti. Heathcliff azonban a temetés után érte jön, nincs ellenvetés, már Linton felesége. Magával viszi Szelesdombra. Linton néhány nap múlva meghal, a fiatal lány minden vagyona felett Heathcliff az úr. Szolgálójuk, Zillah elmegy, így Ellen Dean újra Szelesdombra kerül, Cathy mellé. Szemtanúja lesz Cathy és Hareton kibontakozó szerelmének. Heathcliff mostohán bánt a jó képességű fiúval, bosszúja részeként sosem taníttatta. Most Cathy kezdi tanítani a fiút, szoros szövetségükön már nem fog Heathcliff gyűlölete. A férfi lassan beleőrül Catherine iránt érzett szerelmébe, gyanítható, hogy az asszony lidércként látogatja és nem hagyja nyugodni. „…Mégis, ez a körülmény, melyről azt hihetné, hogy a legnagyobb hatással van képzeletemre, valójában a legkevésbé számít; mert mi az, ami nem őrá emlékeztet? Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek erre a padlóra anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Jelentéktelen férfi és női arcok, a saját arcom, mind gúnyosan őrá emlékeztetnek. Az egész világ körülöttem azt bizonyítja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt!”

A férfi – bár erős, egészséges – nem eszik, nem alszik, hamarosan összeroppan és meghal. Életében többször bolygatta Catherine sírját, kivetette a koporsó egyik oldalát, s azt hagyta Ellen Deannek, hogy ha meghal, temessék szerelme mellé, s nyissák egybe a két koporsót. Ellen Dean eleget tesz kérésének, Cathy és Hareton már jegyben járnak, tervük, hogy Thrushcross Grange-be költöznek. Mr. Lockwood  - aki közben visszaköltözött Londonba – újra Szelesdombra látogat. Az emberek azt beszélik, néha a láp felett titokzatos nő és férfi alak jelenik meg. De ez talán csak szóbeszéd, ahogy Mr. Lockwood mondja: „Sokáig időztem a három sír körül, a szelíd ég alatt; elnéztem a hanga és a harangvirág körül röpködő éji lepkéket, a füvet felborzoló könnyű szellőre figyeltem, és eltűnődtem rajta, miért is hiszik az emberek, hogy nyugtalan az álmuk azoknak, akik odalenn alusznak ebben a békés földben.”

Emily alig harminc évesen, kevés élettapasztalattal a háta mögött, a világtól elzárva élt. Mégis képes volt megalkotni egy olyan regényt, mely a maga korában egyedülálló narrációs technikát alkalmaz, és az emberi érzelmek széles skáláját vonultatja fel és elemzi ki a szenvedélyes szerelemtől a forrongó gyűlöletig. Sőtér István, a fordító szerint „Az Üvöltő szelek a XIX. századi angol irodalom legdémonibb műve.” Nyolc narrátor meséli el a történéseket, keretbe foglalva a művet. Mr. Lockwood kezdi és fejezi be a mesét. Erős, határozott nőalakokat formázott Emily, a fiatalok (Cathy és Hareton) Catherine és Heathcliff szerelmét testesítik meg és váltják valóra. „Catherine újra születik lányában, Cathyben, aki ugyanolyan erős, akaratos és ugyanolyan szabad, mint ő.” – írja Taxner-Tóth Ernő A Brontë-nővérek világa című könyvében. A szereplők lélektani ábrázolásához Emily az angol realista iskola tanításait használta fel, a témaválasztás viszont kétségkívül a romantika műfajába sorolja a regényt. A rémtörténetek alakjai, a lidércek, a mágia is megjelenik a műben, a látomások, lázálmok, Ellen Dean az őrület határán álló Heathcliffben vámpírt vagy hullaevőt sejt. Nem tudja, vajon honnan érkezett valójában a Liverpool utcáin kóborló, sátáni tekintetű, sötét hajú utcagyerek. Szelesdomb az elemek harcának, Thrushcross Grange – Rigójárta majorként is fordítják – a lelki békének és nyugalomnak helyszíne.

1847-ben Londonban került kiadásra a kötet, de a kiadó azt gondolta, a Jane Eyre írójának korai próbálkozása. Anne és Charlotte tisztázták a helyzetet, de így fel kellett fedniük női mivoltukat. Az Üvöltő szelek különleges szerkezeti megoldásai miatt vegyes fogadtatásban részesült. 1848 szeptemberében Emily egyetlen fiútestvére, Branwell távozott az élők sorából. Temetésén Emily megfázott, semmilyen orvosi kezelést nem fogadott el. Tuberkulózisban hunyt el 1848. december 19-én. Hawortban temetik el, harminc évet élt. 1950 decemberében Charlotte újra kiadatja az Üvöltő szeleket, Emily Brontë néven.

Emily Brontë: A nyárest szépen elmerül

 

A nyárest szépen elmerül,

puha fénykörben ég szobám,

nincs egy felhő se bús jelül

az ég megszentelt homlokán.

 

A vén torony aranyban áll,

az elnyugvó napon mulat -

az est szelíden éjbe száll,

kétled, hogy véget ért a nap.

 

És épp ez az a kedves óra,

mely a házból kitörni hí:

a munkaáldozat leróva,

gyerünk szabadon játszani.

 

S a kert mért bús és elhagyott?

Gyors léptektől nem zeng a ház -

nincs nevetés - se víg dalok,

sírmélyi csönd, amerre jársz.

 

Bóklászva csak a kert alatt

várom minden út véginél,

hogy szaporább léptek zaját

s hangokat hord az esti szél.

 

Hiába - nem jön senki el,

és reggel lesz, az ég ködös:

mondd - nekik végleg menni kell,

nincs napfény, hol gond függönyöz?

 

Dehogynincs, korhol a Remény,

tűnt öröm emlékét ne bújd,

minden viharban ott a fény

s az égi terv, a visszaút.

(Fordító: Gergely Ágnes)

Juditty

Forrás:

http://sulihalo.hu/diak/911-olvasonaplo/4499-bronte-uvolto-szelek-olvasonaplo-rovid-tartalom-elemzes

http://www.haworth-village.org.uk/brontes/emily/emily.asp

Emily Brontë: Üvöltő szelek

Timár Krisztina: Csend a fényben és beszéd a sötétségben: az én utazásai Emily Brontë költészetében ( doktori értekezés tézisei)

http://kirjasto.sci.fi/ebronte.htm

http://www.literatura.hu/irok/romantik/charlotte_bronte.htm