Ott kezdeném, hogy én sosem akartam gyermeket. Abszolút alkalmatlannak tartottam magamat a gyermekvállalásra. És mit ad az élet? Kétszer is ikerterhességet. Az első nem volt tudatos, viszont megfelelő ébresztő volt az anyai énemnek, amit addig sosem éreztem. Az első ikerterhesség sajnos nem sikerült, kivették mindkét petevezetékemet. Akkor és ott nem volt olyan nagy trauma, mert mindig pozitív gondolkodású voltam, és csak előre akartam nézni. Csak az zsibongott a fejemben, hogy lombikkal akár 5 gyermeket is szülhetek, és soha többet nem lesz gondom a fogamzásgátlással. (Az orvosok ezzel viccelődtek) A trauma most, öt év után ért utol. Most érzem a következményeit. De erről később.
A műtét után rögtön belevágtunk a lombikprogramba, ami elsőre sikerült is. Két embriót kaptam. Mindkettő sikeresen meg is tapadt. Viszonylag normális terhesség volt. Persze nekem is volt 16 hetesen vérzésem, elég gyakran látogattam a kórházat, ill. nőgyógyászhoz is kb. havonta mentem. De itt sem az aggódás volt az alapérzés, hanem hogy "jaj de jó, újra láthatom a srácokat az UH-n". Karácsony előtt volt egy kis nagyszülői viszály, amin nagyon kibuktam, és beindultak a fájások. 29 hetesen megnyílt a méhszájam. Újévkor már a kórházban feküdtem megemelt ágylábbal. Hetente kaptam a tüdőérlelő szurikat. Nagyon-nagyon vigyáztak rám a kórházban. Majdnem két hónapig feküdtem bent. Kétnaponta tuti minden éjjel felküldtek a szülőszobára, mert magas volt a vérnyomásom, és folyton meg akartam szülni. De ez is jó volt, mert sokszor hallgathattam a picik szívverését, és minden nap tudtam, hogy a srácok jól vannak odabent. Kellett nekem ez a megnyugvás. A 36. héten már napi 5-7 liter folyadékot ittam, volt rajtam kb. 20 liter víz, úgy cammogtam, mint egy medve, 10 percenként vécére jártam, kaja már nem sok fért belém, de mosolyogtam. Esti program volt a hasam tévézése, ahogy a kezek meg lábak dudorokat képeznek, a hullámzás... Imádtam!
De már két hete éreztem, hogy valami nem stimmel. "A" baba már nem volt aktív, éreztem, hogy a buksija teljesen szétfeszítette a medencémet. A szívhangja sem volt meggyőző számomra. De egy belső rossz érzés is feszített. Kérleltem a dokikat, hogy vegyék ki. Nem tehették a 37. hét előtt. Nos, a 37. hét első napján kiálltam az osztály folyosójára reggel 7-kor, és az első beeső dokival közöltem, hogy én ma szülök. Azt mondta Ok, irány a szülőszoba, megindítja. (Minden orvost ismertem, mindenkivel jóban voltam) Közöltem, hogy nem, én nem szülök, én két hónapig vajúdtam, szedjék ki őket! Maradtam a szobámban. Végre beesett a kedvenc dokim (tilos volt az orvosválasztás, és az irányított szülés), akivel csak összenéztünk, és mindenki tudta a dolgát. A párom, és anyukám már úton voltak, ők is tudták előre, hogy én ezt ma megcsinálom. Nos, egy másik anyuka beelőzött a műtőben. Másfél órát vártam bekatéterezve, borotválva, infúzióra kapcsolva, és olyan békesség szállt meg, hogy aludtam... amit már régóta nem.
Délelőrt 10 óra. Gerincérzéstelenítés. "Dőljön előre, kismama, amennyire csak tud, hogy széthúzódjanak a csigolyák..." Mi? Ekkora hassal? Ülve, előre? Csak röhögtem, de sikerült. Amúgy orbitális érzés volt lebénulva feküdni. 3 szakorvos felettem, a párom mellettem, anesztes a fejem felett, gyerekorvosok... és szólt a zene, és ha tudtam volna, ráztam volna a lábam. 'A' baba kint. Rohanás, kapkodás, nem láttam... tudtam... 'B' baba is kint volt rá két percre, első dolga volt az anyját lepisilni. Őt megérinthettem. Ő maradt. Aztán ismét téboly, de az már bennem, valami nem stimmelt... a páromra segélykérően néztem, nem kaptam levegőt, szuszogni tudtam csak, hogy szóljon valakinek. Összeomlott a vérkeringésem. Már csak a hangokat hallottam, és snitt! Mondjam, hogy hál'isten, mert így legalább nem aggódtam 'A' babáért.
A megőrzőben láttam este a piciket, de még nem nagyon voltam önmagam. Másnap átvittek a többi kismama közé, kaptam egy VIP szobát az ikrekkel. Csak hárman voltunk. Nos, nem volt egy áldás, mert a kutya nem jött be hozzánk segíteni. Frissen varrt hassal, két csöpp gyermekkel... tele aggódással... és válaszok nélkül. Fejenként 3 kilóval születtek. 5 nap múlva kiraktak, de nem mertem hazamenni. Féltem, hogy nem tudom őket ellátni. Az eltáv napján tudtam meg, hogy 'A' babának agyvérzése volt, és lélegeztetőgépen volt, ez is csak véletlenül derült ki. Utólag visszagondolva, jó hogy nem tudtam... bár a zsigereimben akkor is éreztem.
Végülis hazavittem/vittük a fiúkat, nem engedték, hogy maradjak, és kénytelen-kelletlen felelősséget kellett értük vállalnom/nunk a mindennapokban. Irdatlanul féltem.
Néha még most is, noha már eltelt 5 év. Csodaszép gyermekeim vannak, minden nap eszembe jut, hogy honnan jutottunk el ide. És még mennyi minden vár ránk.
És a poén, hogy amennyire nem akartam soha gyereket, most szeretnék még. Akár párosával is jöhetnek, annyira szerettem terhes lenni. Igen, terhes. Azért nekem ez teher volt. Édes teher! És most ezzel az ésszel, ezzel a tapasztalattal akarok újra gyermeket, és a valóság: hogy csak úgy nem lehet! Aztán ki tudja... ha lesz következő, majd azt is megírom!
Laura
