Nem szeretnénk, ha megszűnne a szüléstörténet-rovat, ezért fenntartjuk egyelőre ilyen-olyan "import" szüléstörténetekkel, amelyek pont annyira valódiak, mint a közvetlenül nekünk küldöttek - a múlt heti boldog, "eseménytelen" szüléstörténet után íme egy olyan, amely váratlan vészhelyzetbe torkollott. Rachel története azt mutatja be, mi történhet, ha a méh a szülés végén nem képes összehúzódni, amely csillapíthatatlan vérzést okozhat. Ezt azonnal kezelni kell (akár halálos is lehet), de meglehetősen ritka szülési szövődmény.
"A húszas éveim elején nagyon erős és fájdalmas menstruációt tapasztaltam, cluster fejfájással együtt. Az orvosom utasítására mini fogamzásgátló tablettát kaptam, ami megállította a menstruációmat, és csökkentette az ösztrogénszintemet. Akkoriban még nem álltam készen a gyermekvállalásra, és éltem az életemet, ahogy csak tudtam.
Nagyjából 15 évvel később, a párommal, Dannel 4 éve voltunk együtt, már folyamatosan emlegettük a gyermekvállalást. Tudatában voltam annak, hogy a biológiai órám ketyeg, ezért 35 éves koromban úgy döntöttem, hogy leállok a fogamzásgátlóról és elkezdek próbálkozni. Amint ezt megtettem, a heves menstruáció, a fájdalom és a fejfájás visszatért. Eltelt egy kis idő, és minden egyes alkalommal, amikor megjött a menstruációm, egy kicsit megszakadt a szívem.
Elmentem az orvoshoz, hogy ezt tovább vizsgálják, és kiderült, hogy adenomiózisom van, ami azt jelenti, hogy a méhnyálkahártyámban burjánzó szövettömegek vannak.
Ez is okozhat meddőséget, és mivel 36 éves voltam, az orvos beutalt a kórházba. További gyógyszereket kaptam, és azt tanácsolták, hogy ha nem sikerül teherbe esnem, néhány hónap múlva jöjjek vissza, és akkor megvizsgálják, milyen termékenységi kezeléseket kezdjünk el. Teljesen összetörtem - aminek olyan természetesen kellett volna jönnie számomra, azt ezek a kis „zsebek” a méhemben tönkretették. Elzárkóztam, tiltakoztam, hogy amúgy sem akarok gyereket, és hogy Dan és én akkor így fogunk élni, csak mi ketten.
2020 áprilisában, közvetlenül azután, hogy bejelentették a Covid lezárást, teljesen kimerültnek éreztem magam, amit furcsának találtam. Nem jött meg a menstruációm, azonban nem foglalkoztam ezzel, és azt mondogattam magamnak, hogy nem vagyok terhes, és valószínűleg csak amiatt a stressz miatt van, ami a világban történt. Végül csináltam egy terhességi tesztet, és pozitív lett. Meg sem tudtam szólalni, végül megtörtént velem az, amire egész életemben vágytam. Nagyon szkeptikus voltam, nem akartam elmondani senkinek, hátha valami rosszul sül el. A terhességem nem volt kellemetlen, az első három hónap rosszullétekkel telt ugyan, de utána már csak fáradtság volt. Otthonról dolgoztam, ami szintén jó volt. Annyira izgatottan vártam, hogy megismerjem ezt a kis emberkét, aki bennem növekszik.
Mivel határeseti terhességi cukorbetegséget diagnosztizáltak nálam, azt mondták, hogy ha nem szülök természetes úton, akkor a 41. héten megindítják a szülést. Így hát december 18-ra voltam bejelentkezve vizsgálatra vagy indításra. Nem sokat gondolkodtam rajta, és amikor a vajúdásról kérdeztek, azt mondtam, hogy amíg a lányom biztonságban megérkezik, addig semmi más nem számít nekem.
December 18-án, pénteken délelőtt 10 órakor érkeztem meg a kórházba a csomagjaimmal, és nem tudtam, hogy mibe sétálok bele. Dan nem tudott velem lenni a Covid miatt, ami várható volt.
Nehezen tudták megindítani a szülésem, mivel a kislányom még nem állt készen a külvilágra. Nem érezték a fejét. Szerintem még mindig péntek volt, amikor éles fájdalmakat kezdtem érezni - semmi komoly, de a testhőmérsékletem meredeken emelkedni kezdett. Egy különszobába vittek, ekkor már Dan is bejöhetett meglátogatni, így ő tudott segíteni nekem.
Semmi sem történt igazán, és 24 óra múlva elfolyt a magzatvizem. Ismét küzdöttek, mivel ekkor még nem voltam nagyon kitágulva. Miután a magzatvizem elfolyt, 3 cm-re tágultam, és nem haladtam túl gyorsan. Valamikor aznap (fogalmam sincs, hogy nappal vagy éjszaka volt) a fájások nagyon intenzívek és nagyon erősek lettek, ezért megkérdeztem, hogy kaphatnék-e egy kis fájdalomcsillapítót. Epidurális érzéstelenítést ajánlottak, ami segített, gázt, levegőt, epidurális érzéstelenítő-adagolót tudtam használni, hogy tovább haladjon a szülésem. Este 11 körül közölték velem, hogy teljesen kitágultam, Dan visszajöhetett a kórházba, hogy egy óra múlva elkezdhessem a kitolást. Dan megérkezett, majd megkezdődött a kitolási fázis.
A történet következő részét abból tudom visszaidézni, amit nekem mondtak, mivel én magam nem sok mindenre emlékszem.
Dan feladata volt, hogy mondja, mikor nyomjak, mivel az epidurális érzéstelenítés miatt nem éreztem semmit. Az orvos azt mondta, hogy örül, hogy epidurális érzéstelenítést kaptam, mivel a testem nem bírta volna ki az összehúzódások súlyosságát és sebességét - nagyon intenzívek voltak és nagyon gyakoriak.
Ahogy toltam, a lázam 40 fokosra emelkedett, és rosszul voltam. Ekkor vették észre, hogy a kislányom szívverése csökken, ezért fogóval kellett világra segíteniük. Dan készített egy képet rólam, ahogy a kislányunkat tartom a kezemben, de amikor a szemembe nézett, tudta, hogy nem vagyok jelen.
Hirtelen megnyomták a vészcsengőt, és körülbelül 10-12 ember lépett be a szobába. Dan azt mondta nekem, hogy hirtelen mindenhol vér volt, és nem tudta, mi történik. A testem egyszerűen leállt. A méhem tovább vérzett, annyira elfáradt a szüléstől, hogy már nem volt képes összehúzódni.
A műtőbe rohantak velem, nem tudtam, mi történik, hol van Dan, vagy hol van a lányom.
Egy jókora szakadásom volt, és körülbelül két és fél liter vért vesztettem. Vérátömlesztést kaptam, és a műtőben összevarrtak. Emlékszem, hogy megkérdeztem, hol van Dan és Quinn, de nem emlékszem a válaszra. Emlékszem, hogy húztak és toltak, de fogalmam sem volt, mi történik velem. Másfél óra múlva visszatoltak a kórterembe. Először azóta, hogy ez az egész elkezdődött, ott feküdtem és sírtam. Halkan megkérdeztem: "Elmondaná valaki, kérem, mi történt?".
A lányomat először 2 órával a születése után pillantottam meg, nem voltam ott az első drága pillanatokban ezen a földön - illetve ott voltam, de egyszerűen nem emlékszem. A kislányom megszületett, és nem emlékeztem arra a pillanatra, az első ölelés egy kép volt, amit a párom készített, nem pedig egy emlék. Az orvosok körbeálltak, és mindent elmagyaráztak nekem, de én semmit sem fogtam fel belőle. A szülésznők megtisztogattak, és azt mondták, úgy nézek ki, mint aki háborúban volt. Én is éreztem - de erre a háborúra nem emlékeztem.
Soha nem éltem át azokat az első értékes pillanatokat a lányommal, soha nem szoptathattam őt abban az első órában, amikor azt mondják, hogy szoptatni kellene. Nem volt alkalmam bőrkontaktussal szoptatni élete első két órájában, amit ezen a földön töltött.
A kórházban maradtunk, és végül december 22-én, kedden hazaküldtek. A kórházi tartózkodásom alatt a cumisüveges táplálás mellett döntöttem. Nem voltam felkészülve a tápszerezésre, nem volt otthon tápszerem, fogalmam sem volt, hogyan kell elkészíteni egy cumisüvegnyi tápszert, arra számítottam, hogy szoptatni fogok, arra a túlságosan természetes dologra, amit minden anya megtehet. Nem voltam felkészülve arra, hogy ezt esetleg nem hozhatom meg ezt a döntést. A testem azonban összeomlott, intravénás antibiotikumot kaptam, Quinn is ugyanezt kapta, és egyszerűen nem volt bennem annyi tej, amennyi kellett. A tejem szinte azonnal elapadt, nem hiszem, hogy túl sok termelődhetett amúgy sem, miután a szervezetem egyszerűen kikapcsolt.
Egy kétnapos csecsemővel, fájdalmas öltésekkel és összetört szívvel küldtek haza. Quinn végül tejallergiás lett, amiért természetesen magamat hibáztattam. A legtöbb nap sírtam, mert a testem cserbenhagyott, nem hagyta, hogy emlékezzek arra a pillanatra, amikor a lányom megszületett, nem hagyta, hogy szoptassam, elvette tőlem ezt a különleges kötődést. Sokáig gyűlöltem magam, és küzdöttem azért, hogy megbocsássak a testemnek azért, amit velem tett.
Folyton azt láttam, hogy az emberek a szoptatás hatalmáról beszélnek, és arról, hogy a babáik milyen csodásan fejlődnek, mert szoptatják őket, és én megint gyűlöltem magam, amiért ezt elvettem a lányomtól.
Mindezek előtt mentálisan erős embernek láttam magam. Én voltam az, akihez az emberek segítségért és tanácsért fordultak, és most, ennyi idő elteltével el kellett fogadnom mások segítségét, nem pedig fordítva. Ez nagyobb csapás volt számomra, mint gondoltam volna.
Körülbelül három hónappal a szülés utánra beszéltem meg egy konzultációt a szülési traumákkal foglalkozó specialista nővérrel, aki egy csodálatos hölgy volt. Mindent átbeszélt velem. Említette, hogy ha kirabolnak vagy autóbalesetet szenvedsz, akkor megkapod a szükséges ellátást, majd hazamész pihenni, kiveszel pár napot a munkából, és csak üldögélsz egy darabig. Ugyanez nem mondható el az újdonsült anyákról. A testem a végső határig küzdött, de utána haza kellett jönnöm ezzel a kis batyuval, aki mindenben rám támaszkodott, nem volt időm pihenni, nem volt időm gyógyulni, csak elvárták, hogy folytassam az életet a kicsi babámmal. A beszélgetést az egyik legszebb dologgal fejezte be, amit valaha is mondott nekem valaki: "A tested azt tette, amit tennie kellett, hogy biztonságban tartsa a kislányodat. Lekapcsolt, mert tudta, hogy nem leszel képes megbirkózni azzal, ami körülötted történik".
Attól a naptól kezdve megköszöntem a testemnek, hogy megtette, amit kértem tőle. Azt akartam, hogy a lányom biztonságban szülessen meg, és ő ezt meg is tette. Még mindig vannak napok, amikor sírok, és nem szívesen hagyom ott a lányomat (ez a probléma lassan kezd javulni). Vannak napok, amikor olyan rosszul érzem magam, hogy folyton bocsánatot kérek Quinntől mindazért, amitől megfosztottam.
A "nő vagy, természetesnek kellene lennie, hogy teherbe ess, anya vagy, természetesnek kellene lennie, hogy szoptass, anya vagy, miért nem tudod, miért sír a háromnaposod" dumát hagyni kéne. Hagyjuk ezt az egész "természetes" dolgot, és beszéljünk a fogantatással és a szoptatással kapcsolatos küzdelmekről és a szülés utáni küzdelmekről - ha ez olyan természetes, miért nem így történt velem? Mindenki más, és ezt el kell fogadni.
Minden nap arra ébredek, hogy szembenézzek a fejemben zajló harccal - azzal, hogy a lehető legjobb anya legyek, hogy élvezzem minden pillanatát ennek a csodálatos utazásnak, amelyen Quinnel együtt vagyunk. Küzdök a sötétséggel is, amely bekúszik és megkérdőjelezi, hogy jól végzem-e a dolgomat, helyesen cselekedtem-e, elég vagyok-e. Ezek a sötét napok nehezek, de mindig megtalálom a kiutat. Ne hagyd, hogy az emberek rád pirítsanak azzal, hogy "jajj, de neked van egy kislányod, hogy lehetsz szomorú". Ezek a mostani napok a legboldogabbak, de egyben a legsötétebbek is. Meg kell érteni, hogy a sötétségemnek semmi köze a lányomhoz, arról szól, ami bennem megtört.
Nagyon szerencsés vagyok, hogy egy csodálatos családi hálózat vesz körül, és lassan kijutottam a legsötétebb helyről, ahol valaha voltam. Megtanulok megbocsátani magamnak és a jövőbe nézni, a jó napok felülmúlják a rosszakat, és a hét bármelyik napját elfogadom.
Gyönyörű kislányom most 5 és fél hónapos, és ő az életem fénye. Senkit sem tudnék jobban szeretni, és az életemet is odaadnám érte. Ő az én csodaangyalom, és örökké hálás leszek, hogy az életembe lépett. Minden nap erre a gyönyörű mosolygó arcra ébredek, és küzdök, mert ő az oka annak, hogy létezem, hogy lélegzem, hogy élek. Quinn az én erőm. Bármennyire is álmatlan vagyok, mindig ott leszek érte, és a lehető legjobbat fogom kihozni magamból. Túlélő vagyok, és minden nap azért küzdök, hogy az legyek.
Az emberek mindig megjegyzik, hogy a babám mindig keres engem, amikor a szobában vagyok vagy elhagyom a szobát, én pedig mindig azt mondom: "Remélem, egész életében keresni fog engem".
Ez az egyik legnehezebb dolog, amit valaha is meg kellett írnom."
Forrás: szülési traumákkal foglalkozó oldal.
