In medias res: állítsátok meg a földet, ki akarok szállni! Az elmúlt hetekben eljutottam oda, mea culpa, hogy irigy vagyok az éppen elválni készülő rokonomra, hogy de jó neki, egyedül lesz. Ez normális??? Nem. Nem az. Mondtam, mea culpa.
Aki olvas és szeretné a következőket mondani: minek ennek gyerek?! vagy: a poszter nyilvánvalóan depressziós és kell neki a segítség és sajnálom szegény gyerekét és férjét, vagy: na már megint egy rinyagép, aki nem tudta, mit vállal; annak ajánlom figyelmébe az offoldát vagy dühöngőt, mert most ide nem kívánok ilyeneket kapni. De ha mégis kapok, oké, nyugodjatok meg, elmondtátok, igazatok van, most már könnyebb a lelketeknek, hurrá.
Talán az a baj, hogy… sok minden.
Agyilag eljutottam oda, hogy csak ülök itt a klaviatúra előtt és kavarognak bennem a gondolatok, mi mennyi mindent le akartam már írni, kb. fél éve egyfolytában fogalmazom, fogalmazom irományom üres óráimban, és tessék, tessék, most nem jön.
Talán az a baj, hogy… nem aludtam át egy éjszakát két és fél éve. Most már el tudom hinni, hogy ezzel lehetett embert kínozni a háborúk idején, mert azt vettem észre, hogy tényleg kihat az élet minden területére. De komolyan, minden területére. Amikor eljutsz oda, hogy nem tudsz örülni semminek. Mert nem. Nem vársz semmit, csak a nap végét. De azt is minek. Holnap megint kezdődik minden, minden elölről.
Vagy talán az a baj, hogy… a gyerek anyás, de nagyon és nem tudok egyedül lenni pár percre sem, csak úgy magamban, mert jön. Jön a kis totyogó, és kéri a vécépapírt, ha pisilek, hogy ő is bedobhassa a vécébe. Cuki. Ja, hogy most egyedül vagyok? Mert mama itt van. Mama. Aki, ha jön, én nem vagyok. De vagyok éjjel, és nappal, igen, akkor is, ha nappal alszik, mert nem alszik. Jól legalább is. De én vagyok. Mindig. Mellette. Cumiőr. Mert mással nem jó az alvás. Yeah. Apa? Van, de kb. néha minek, mert ha a csillagokat lehozza az égről a gyereknek, neki akkor is én kellek. Nem jó ez neki sem, de na, ez van. Ez van, meg a csodagyógyszer, mert hát az anyák nem mennek betegszabadságra, ugye? Nem hát. 39 fokos lázzal is őrzöm a cumit. Meg az álmát.
De lehet, hogy az a baj, hogy… egyedül vagyok. Sokat. Felnőtt társaság nélkül. És ha nem, akkor is. Ez van. Vannak emberek körülöttem, és néha lehet is beszélgetni, fél mondatokat. Feleket. És egyszer elegem lesz a sok fél mondatból, mert a másik bent ragad. És sok bent ragadt fél mondat összeforr, folyton izgő-mozgó katyvasz lesz belőle, és bent van a fejemben. Jó tanácsok, történetek, érdekességek, ésveledmivanok… És ha csend van, és őrzöm a cumit, meg az álmokat, hangosak lesznek. Higgyétek el, rettentő hangosak.
Az a baj talán, hogy… nincs segítségem? Lehet. Mert már a segítséget sem tudom felismerni, elfogadni rendesen. Őszintén? Nekem már nem esik jól keresni a szedőkanalat, mert valaki eltette helyettem, mert segített eltörölgetni. Meg keresgélni a gyerek vitaminját, és egyebeket. Sok egyebet. Meg már folyton kérni ezt, azt, erre, arra, ekkor és akkor kicsit fárasztó. Szerintem látni, hogy hol kél el a segítség és hogy HOGYAN. Nincs erőm már megmutogatni mindenkinek.
Bár lehet, hogy az a baj, hogy… elegem van. És emellett lelkiismeret-furdalásom. Hogy miért? Egy részét szerintem fentebb lehet olvasni, a másik pedig azért, mert nem tudom értékelni szerencsés helyzetem. Amikor azt kapom folyton, hogy lám, lám, X elvesztette a gyerekét és ezt bele is törli az arcodba, hogy érezd, ő milyen szerencsétlen, vagy mert nem beteg a gyereked és nem ujjongsz ezen minden percben. És ezért én egy hálátlan idióta vagyok.
Nem szeretem a gyermekem? De IGEN.
Nem szeretem a férjem? De igen.
Nem szeretem magamat? NEM. Talán az a baj, hogy nem is vagyok MAGAM…
Tudjátok mit? Na, halljam hát, utáljatok.
SleepyMom
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
