2008. július: Harmincnyolc éves vagyok. Nem, gyakorlatilag harminckilenc. Öt éve elváltam, van egy kilencéves fiam. Két hónapja vagyok A-val, igaz, 15 éve ismerem. És terhes vagyok. Még nem csináltam tesztet, de tudom. Mondhatnám, hogy véletlenül estem teherbe, ha lenne hajlandóságom átverni magamat, de nincs. Mikor elmondom A-nak, a boldogságtól könnyes lesz a szeme, nem szól semmit, csak megölel. Én nem tudom, mit érzek. Arra a napra kapok időpontot az orvostól, amikor egy nagyon kedves, „nagyanyai” jó barátnőmet temetjük. Nagy, látványos temetés, sok híres ember. Ő volt anyám legjobb barátnője, az ő vesztesége ijesztő ellentét a tömeg nyüzsgésében. Anyám ki van borulva, úgy szorítja a kezemet, majd’ eltöri.
Amikor az orvos felteszi a kérdést: nos, LL, mik a tervei, hirtelen teljes bizonyossággal tudom, hogy meg szeretném tartani a babát.
Augusztus: Elmondjuk Anyámnak. Szó szerint leül a döbbenettől. Görögországba utazunk nyaralni, A, a Nagy, és én. Itt mondjuk el a Nagynak, hogy úton a kistesó. Itthon lakást keresünk, esténkét a fényképes lakáshirdetéseken röhögünk. Nem merem szedni az allergia gyógyszereimet, nagyon rosszul vagyok. Táppénz. Rátalálok a Porontyra. Egy orvos barátunk segítségével találok egy doktornőt, aki megnyugtat, orrsprayt és szemcseppet használhatok.. A 12. héten vérezni kezdek. A kórházban a lázlapon azt olvasom öregedő multipara. Anyád.
Szeptember: lakás még sehol. Esküvői ruhát keresek. Nem találok.
Október: mégis találtam.
December: kiveszem az összes megmaradt szabadságomat, a szülésig már nem dolgozom. Sokkal fáradékonyabb vagyok, mint az első terhességemkor. Megtaláltuk „a” lakást. A felújító cég vezetője február elsejei kezdést vállal, májusi átadást. No comment.
Január, február: Nem tudok több csempét, parkettát, konyhabútort megnézni. Bleee. Március 6-ra vagyok kiírva. Az péntek. A doki óvatosan megvizsgál, egyujjnyira nyitva a méhszáj. Eddig már többször beszélgettünk az első szülésemről, meg arról, hogy mi lenne fontos most nekem. Lényegében abban állapodunk meg, hogy nekem most az a legfontosabb, hogy elkerüljem azt, ami azt, amibe az első szülésem torkollott. A hivatalos verdikt akkor az volt, hogy a méh kifáradása miatt leállt fájástevékenység volt az oka, hogy a Nagyot végül vákuummal segítették a világra, csekély két óra halálfélelem után. Megállapodunk abban is, hogy majd rögtön a szülés után plasztikázni fogja a belső hegeimet.
7-én hajnalban kivánszorgok pisilni. Ez nem pisi. Vagyis nem csak. Szivárog a magzatvíz. Tudom, hogy a protokoll szerint be kellene rohannom a kórházba, de húzom az időt. Nem akarok bemenni, mert nincsenek összehúzódásaim és tudom, hogy lehet, hogy még sokáig nem történik semmi lényeges. Utálom a kórházat, inkább otthon maradnék, amíg merek. 11 óra, jön Anyám, hogy vigyázzon a Nagyra, A-val bemegyünk a kórházba.
A választott szülésznőm már ott vár, bemegyünk a folyosóra, a férjemet elküldik átöltözni, engem beterelnek a vizsgálóba, hogy az ügyeletes orvos hivatalosan is megállapítsa, folyik a magzatvíz. A vizsgálat gyors és személytelen: loccs, naugye, én szóltam. Megkérdezik vannak-e fájásaim, az igazsághoz híven azt mondom, hogy jelentéktelenek. Ok, nézzük, mit mond az NST. Megerősít, valóban, kb. 8-10 percenként vannak valamicske görcsök. Rábeszélem A-t, hogy menjen haza, és vigye el ebédelni anyámat és a Nagyot. Nehéz rábeszélni, de végül elmegy.
Rettenetesen unatkozom, próbálok arra koncentrálni, hogy legyenek görcsök, de semmi változás. Egykor megjön az orvosom. Megvizsgál. A méhszáj változatlanul kétujjnyi, feszes, a görcsök nem akarnak sem erősebbek, sem hatékonyabbak lenni. A doki azt mondja, ne várjunk túl soká, ettől is fáradnak az izmok, de nem halad a szülés. Abban állapodunk meg, hogy kapok még egy órát. Kettőkor legyen egy beöntés, állítólag az sok nőnek meghozza a görcseit, a szülésznőm arcát nézem, bólogat, beleegyezem, legyen így. Felhívom A-t, hogy fél háromra jöjjön vissza. Kis csúszás van, hirtelen rengetegen jönnek szülni, a vizsgáló csak fél háromra lett szabad, akkor jöhet a beöntés, borotválás. Rengetegen vannak a folyosón, mikor összeszorított térddel a WC felé „rohanok”.
Az orvosnak igaza lett, a görcsök egyre erősebbek, egyre sűrűbbek. Ámde időközben annyian lettek a szülészeten, hogy nincs szabad szülőszoba. A kapaszkodót markolom a görcsök alatt a folyosón, az egyre rövidülő szünetekben egyszer csak bevillan: azon humorizáltam a dokinak, hogy nekem a helyszín nem számít, megszülök akár a liftgépházban is, csak vákuum ne legyen. Hát lassan a liftgépháznak is örülnék, egyre nehezebben viselem az álldogálást, a jövésmenést, egyáltalán a folyosót. A görcsök már olyan erősek, hogy A és a szülésznőm két oldalról támogatnak. Két görcs között a szülésznőm vadul szervezi a szülőszobát, amikor figyelni tudok, próbál lelkesíteni, már takarítják a szobámat. A kurva életbe, mekkora az a szülőszoba, hogy ilyen sokáig tart feltakarítani???
Végre, végre, bemehetek a folyosóról. Felnézek az órára: fél öt. Szarok az alternatív testhelyzetekre, le akarok végre rogyni valahova. A hozza a cuccaimat, nagyon fázom, a törölközőmet teríti a vállamra. Kimondhatatlanul megnyugtató az otthoni illat. Gyakorlatilag ülésbe navigálom a szülőágyat. Ringatózom a görcsökön. Bejön a doki, meg szeretne vizsgálni, hogy lássuk, hol tartunk. Tudom, hogy ez rettenetes lesz, igyekszem arra koncentrálni, hogy ez azért történik, hogy elkerüljem a vákuumot. Rettenetes. Azt mondja nem haladt eleget a tágulás, és a méhszáj még mindig nagyon feszes. Oxitocint és egy Nubain nevű fájdalomcsillapító-izomlazító cuccot javasol. Legyen. Kanül, infúzió állvány, NST a hasamra, Nubain injekció.
Ringatózom tovább a görcsökön, elborítják az egész testem, beveszik az agyamat. Nagyon távolinak tűnik minden, csak magamat és magamban a fájdalmat érzékelem. Hirtelen aggodalom fog el, az előző alkalommal ilyenkor már egybeértek a görcsök, kérdezem a szülésznőt, aki csak annyit mond, higgyem el, minden rendben halad. Saját legnagyobb meglepetésemre elhiszem. A később elmesélte, hogy a görcsök igenis egymásba értek, valószínűleg a fájdalomcsillapító áldásos hatása az a néhány másodperc szünet a fájások között, én csak akkor jeleztem, hogy jön a görcs mikor az NST rajzoló tűje bőven félúton járt.
Szó szerint csak én vagyok és a fájdalom. Egyszer csak halvány ingert érzek: nyomnom kell, illetve inkább tudnék nyomni. A doki újfent meg szeretne vizsgálni, azt mondja, tudni szeretné, milyen állapotban van a méhszáj, mielőtt nyomunk. NyomUNK, vazze, de idegesít ez a megfogalmazás. Kiabálok kínomban, míg vizsgál. A vége rossz hír: a méhszáj egy szakasza még nem simult el, ha most nyomni kezdek, az sérülhet, ha várunk, hogy elsimuljon, esélyes, hogy elmúlnak a tolófájások. Legutóbb összvissz három volt. Kéri, hogy egyezzek bele, hogy elsimítsa azt a szakaszt. Nagyon félek, és utálom az egészet, de a vákuumtól még jobban félek.
Olyan iszonyatos a fájdalom, hogy szó szerint csillagokat látok, én úgy éreztem nyöszörgök, A utólag azt mondta ordítottam. Izzadok, remegek. Jön a következő tolófájás, ok, LL nyomjon. Hatalmas levegő, fej leszeg, szem becsuk, nekifeszülök a fájdalomnak, nyomok, nyomok, hallom, hogy mondják, vegyek levegőt, de nem akarok, csak nyomni. Ok, mondják, klasszul haladunk. Annyira remegek, hogy nem bírom tartani a lábam, A fogja jobbról, a doki balról. A következő fájást most lihegje el LL, jó? Megpróbálhatom… lihegek, fújtatok mint a gőzgép, érzem, hogy a szülésznő masszírozza a gátat. Döbbenet, de nem esik rosszul. Szünet. Remegek. Jön a következő görcs, nyomjon. Nyomok, tiszta erőből, dühösen, elszántan. A görcs fájdalma mellé belép egy másik érzés, valami erős, feszítő, égető érzés. Amikor nyomok, nekifeszülök ennek az érzésnek. Hallom, hogy megint mondogatják, vegyek levegőt, de én most sem érzem, hogy kellene. Mikor vége a görcsnek, megint jön a remegés.
A következőt megint lihegje el, LL, jó? Lihegek. Hallom, hogy a szülésznő azt mondja, itt a feje. Nagyon jó, mondja a doki, a következőre kint lesz, de muszáj egy pici gátmetszést csinálni, a régi gátmetszés mellett nem enged a bőr. Nem tudom miért, rettenetesen megijedek, jajj, félek, félek, nem merem elengedni a doki kezét, elsírom magam. Jön a következő görcs. Olyan mindent elsöprő a fájdalom, és a nyomásinger, hogy hirtelen elfelejtem a félelmet, de a sírást sem bírom abbahagyni. Nem tudom, a doki hogyan csinálta, de nem engedte el a kezem, ülve maradt az ágy szélén, és tartotta a lábam, de mégis megvolt a gátmetszés. Észre sem vettem, csak azt, hogy a fájdalom eltűnt, éreztem, ahogy a baba feje átfordult a legszűkebb ponton, aztán kicsusszant a teste, és szinte azonnal hallottam, ahogy felsírt. Megint kétségbeesem, mint a Nagynál, félig sírva kiabálom, hogy adják ide, adják ide, kérem, adják ide a babát! Hat óra húszkor a kezemen van a lányom, a Kicsi, 3320 gramm, 54 cm, 35 fejkörfogat. Hibátlan és gyönyörű. Valaki eloltja a villanyokat, A sír egy kicsit, nézi a lányát. Én meg őket. Sziasztok. De jó, hogy itt vagytok.
LL
