Kék babafej lógott ki a puncimból

A második, avagy:
Még a spenótot is megzabálta előlem, kék apaszettben

Hat évig futottam egy oligarchával, és ő hála istennek nem akart gyereket. Nem voltam szerelmes, egy pallérozott kapcsolat volt, végig magázós stílusban. Értsétek ezt úgy, hogy még a legintimebb helyzetekben is magázódtunk. Ő meghalt, és akkor fél éves kemény gyászmunka után új zöldséges érkezett a sarokra. Mert a zöldségesek mindig a sarokra vezényelődnek, három kezükben négy almával figuráznak, szépek, fiatalok, egy rettenetes nagy bio uborkára emlékeztetnek, celofán nélkül. A tiltott zöldség.

Annyira zavarban voltam, hogy mindent ott akartam venni, még a végén öblítőt is kérek, gondoltam magamban. Kértem is. Nincs véletlenül öblítőtök? És vettem egy rettenetes push up leggingset, háromnegyed órán át káromkodtam, mire valahogy belepréseltem magam, egyben tartott, mint a Takarékszövetkezet az országot. Akkor aztán legrasszáltam a zöldségeshez, kegyetlen magassarkúmban majdnem orra esve csak egy káposztafejért. Ájuldozva nézett, azt mímelte, és így hamar ki tudta csalni a telefonszámomat.

Gyorsan jött az első randi, ahol két pohár bor után már dülöngélt – de ez nem volt gyanús nekem – és azt mondta az erkélyen, hogy ő velem akarja leélni az életét. Kissé túlzásnak éreztem. Mókásnak is, mert ahogy ezt mondta, a nyulas erkélyen álltunk, ahol a nyulaim laktak és kakiltak, így jó pár szétnyomódott bogyón tiporva tette ezt a vallomást. De nagyon szép gyerek volt, bocsánat, fiatalember. Nálam négy évvel fiatalabb. Magánál meg húsz évvel öregebb, de ezt akkor még nem tudtam. Szandokán volt egy belvárosi rekeszsoron. Az én hősöm.

Már első este úgy berúgott, hogy éjjel álmában lepisilt, meg az egész ágyat, de ez romantikus volt, filmes, akkor legalábbis belefért. Az első hónapban kiderült aztán, hogy nem bírja az alkoholt, de nagyon szereti, és a gyógyszereket is, meg a minden olyan cikis dolgot, amit a modern művelt városi társadalom elutasít és viszolyog tőle, mert majd minden második ember függő ugye, de csak szigorúan bizalmasan. Másfél év kemény küzdelem volt összesen ez a kapcsolat. Az első hónapban rögtön teherbe is estem. Pontosan tudom, hogy mikor, éreztem, ahogy a pici Woody Allen, mint sperma felőrjöng a megfelelő pozícióba és beágyazódik bennem.

Innentől volt pár hónap, amit külön, volt pár hónap, amit együtt töltöttünk, de rémes időszak volt, az biztos. Kézfejemen az erek úgy dagadtak ki, mint a káposztaleveleken a minták, majd szétpattant minden idegszálam. Az első terhességem békében telt, Elevites reggelikkel, szupermennyiségű kismama adalékanyagokkal, itt meg hónapokig csak napi egy májkrém és egy vastagon szelt párizsi szelet jutott. Olyan szegények voltunk, hogy a részeges apuka már nem is dolgozott inkább, rám bízta, nem bírta nézni, hogy őt alig fizetik meg.

Én jártam fel hajnalonta újságot írni a Naphegyre és csúszkáltam a jégen az ormótlan pocakommal, meg idétlen egyensúlyommal a közmunkás fizetésért, ahova egyébként úgy vettek fel, hogy behúztam a négy hónapos hasam, eltitkoltam megesett állapotom. Küzdöttem tehát, minden térfélen vesztésre állva. Az apa még a fészekrakó hétvégénken is csak szexelni akart, óriási veszekedés lett abból, hogy én meg szekrényrendet szerettem volna csinálni. Ezzel a kis növekedő izével a hasamban senki sem törődött.

Anyukám már az elején azt mondta, vetessem inkább el, az apukája csak engem látott és kínzott, a pici kufli a hasamban csak azért volt érdekes, hogy kislány legyen, ő ugyanis tartott tőle, hogy a kisfiút nem tudná annyira szeretni. Ateista vagyok, mégis minden nap imádkoztam, több mindenért is. Hogy lány legyen, hogy megússzam ép bőrrel, hogy ne haljak éhen a vastag szelet párizsitól, hogy a kutya se haljon éhen napközben, amíg haza nem viszem neki a meghagyott másik fél párizsis kenyeret, hogy ez a kisbaba megszülessen valahogy békében és egészségben. És így is lett. Mert bravúros és gyors, játszi könnyed szülést hozott ez a kilenc hónap viszontagság.

Előző este egy Led Zeppelin emlékkoncerten voltam, külön, természetesen a nagy pocakommal. Egy szó nélkül aludtunk el, késő éjjel. És hajnali ötkor arra ébredtem, hogy PUKK. Majd a pukk után kiloccsant belőlem másfél liter víz, a szuper és a kapcsolatba hozott memóriahabos matracomra, arra a matracra, amin hogy voltam képes egyébként korábban mással hemperegni. Felébresztettem az apukát, aki egy csapásra megváltozott, felpattant, kávét tett oda a kotyogósban és még meg is puszilta a homlokom. Valahogy hirtelen elkezdett tisztelni.

Berobogtunk a kórházba, és nekem határozottan erős, durva, Led Zeppelin fájásaim voltak. Az ügyeletes orvos (mindig katasztrófa) személytelenül és hirtelen megvizsgált, majd kaptam egy szobát, vajúdni. Szép kék függönyös szoba volt, batár nagy szülőággyal. Sem választott orvosom, sem szülésznőm nem volt, ezek a luxusok eszembe sem jutottak. A szülőszobában békén hagytak, én is próbáltam magam csak figyelni, semmit nem hinni vagy gondolni, ösztönösnek maradni.

Az apuka kék apaegyenruhában üldögélt a szobában, még átfutott az agyamon, hogy milyen szexi ebben is, de aztán a fájások szétszakították a világot, rendre. Neki ez tökmindegy volt, a bankkártyámat kérte el, hogy elmehessen a kórházi patikába nikotinos rágóért, mert ő ugyan nem bírja ki órákig cigi nélkül, még akkor sem, ha itt éppen kívánságműsornak megfelelően, pontos labdáért kislánya készül születni.

Nagyon gyorsan tágultam, gyorsabban, mint Brooklyn. Néha bejött egy kedves szülésznő, de orvos vagy pápa, miniszterelnök, kormányfő nem zavart. Meg azt sem tudom, a nagyon gyors tágulás mit jelent, de az egész szülést lezavartuk két óra alatt. A szülésznő amikor bejött, rendre azt javasolta, hogy ne végig feküdjek vajúdás közben, váltsak pozíciót. Na, felálltam, nagy nehezen. De egyáltalán nem jött be az álldogálás. A szülőágyra dőlve mantráztam magamban, hogy legyen vége, ki akarok szállni, legyen vége, még egy fájást nem fogok kibírni… Állva fájások közben be is kakiltam, a földre esett egy háztartási keksz menüből lett darabka, és érdekes módon ez egyáltalán nem zavart, sőt, rá is ordítottam a kék ruhás Szandokán apucira, hogy – Szedd fel! - és ő pattant, felszedte, olyan kis határozott tudtam lenni végre.

Gyorsultak az események, felfektettek az ágyra, a szülésznő mellé egy idegen orvos is érkezett. Fiatal, halk szavú, ügyeletes típus. Most, hét évvel később olvastam a nevét a kerületi anyukás csoportban, mindenki őt ajánlja. Na, ugye, már akkor is szerencsém volt a beeső szülészekkel, ha már a beeső apukákkal nem annyira. Tehát fel az ágyra és irány a klasszikus szülőpóz.

Felszólítottak, hogy nyomjak. Nehéz volt, de próbálkoztam. Utólag mesélte az apuka, hogy volt olyan perc, amikor a lányunk feje már kilógott elkékülve, de a többi része nem látszott, és úgy tartottunk fájásszünetet. Vagyis nem mi, a testem. Tehát egy punci, amiből kék babafej lóg ki, és mindezt csendben nézi három ember közelről, amelyekből kettőt nem ismerek. Klassz. Felmerült a gátmetszés is, mint egyetemes mentőötlet, de kértem, hogy ha lehet, akkor ne, és ezért a szülésznő gátmasszázzsal és egyéb szokványos módszerekkel védte tovább a gátat, mint hős katonanő a várat.

Most nyomjon egy utolsó nagyot, különben már bajba kerülünk, emelte meg hangját a halk szavú doki. És én beparáztam. Nyomtam, mint a gép. Nyomtam minden anya helyett, akik még nem nyomtak, és nyomtam azért, hogy a kislányom ebben a kék szobában, - Le Grand bleu – a nagy kék apjának - aki egy kisszerű bolond volt – megszülethessen. Végre. És ripsz-ropsz a kislány egyszer csak kibújt, nem sírt fel és bazi nagy volt. Hatvan centiméter, négy kiló huszonöt deka. Hatalmas, fekete csiga hajjal borított feje volt és tök olyan vonásai, mint ma, hétévesen is vannak.

A protokoll szerint muszáj volt egy fél órára inkubátorba küldeni – ha már megszületett, azonnal különítsük el, lesz még idő úgyis megunni egymást. Addig valami érthetetlen okból úgy gondolták, hogy nekem azonnal ebédelnem kell. A kórházakban mindig úgy van, hogy a bent tartózkodás idejére mindent becsülettel odaadnak, ami jár. Hát így volt ez az ebéddel is. Míg a doki kiporszívózta az alvázamat, egy kedves nővér az orrom mellé tett egy adag gőzölgő spenótot, lapos sült hússal. Nem voltam éhes, de nem is lett volna szerencsés, mert az apuka azonnal rávette magát, ugye nem baj, ha megeszem? És már falta is a Bé menümet, állva zabálta, zsírcsutakos szájjal mosolyogva, hogy neki biz lánya született…

Kata

Kata első szülésének történetét itt olvashatod el:

Felsírt a baba, de a szülésznő szólt, hogy nem az enyém, nyomjak még

Ha te is szeretnéd megosztani szüléstörténeted, küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!