Harmincas évei elején járó értelmiségi nő ül a játszótéren a padon, és azon gondolkodik, mit keres ő itt egyáltalán. Azon töpreng, miért van az, hogy őt egyáltalán nem érdekli a kakis pelenka és a büfiztetés témaköre. Sőt, kifejezetten idegesíti is a többi anyuka, és talán legszívesebben visszamenne dolgozni, hiszen a kicsi már elmúlt egyéves. Vajon rossz anya lenne? Mindenkit megnyugtatok, a válasz nem.
Talán először próbáljuk megérteni a fiatal értelmiségiek helyzetét. Mióta a nők is dolgozhatnak és betölthetnek gyakorlatilag bármilyen munkakört, igenis fontossá vált számukra a karrierépítés, főleg a nyugati szellemiségű 21. században, mely az egyéni boldogulás elvét hirdeti. Értelmiségi körökben (is) már ezerszer megfontolja az ember, miként vágjon bele a családalapításba. A fiatal nők egyetemre mennek, szakmát tanulnak, majd munkát vállalnak, ahol lássuk be, ildomos eltölteni néhány évet, ha szeretnék jövőjüket megalapozni. Így a gyermekvállalás egyre későbbre tolódik. Az örökös egzisztenciális kérdés (hitel, lakás, autó stb.) nyomasztó teherként nehezedik a fiatalok vállára, és (ez ma már szinte természetes) a nők fizetésére is szükség van.
Több harmincas évei elején járó értelmiségi anyukával beszélgettem mostanában ezekről a kérdésekről, és bizony a többségük bevallottan nehezen találja a helyét otthon a kisgyermekkel. Nem elhanyagolható tényező ugyanis, hogy ezek a nők sokszor 10 év kemény munkával teli évet hagynak maguk mögött a babázásért. Az „átállás” viszont nem minden esetben zökkenőmentes. Sőt! Gondoljunk csak bele, milyen életet él egy gyermektelen fiatal, ha van egy jól kereső presztízs állása, vagy egy kevésbé jól fizető, de nagy perspektívával kecsegtető (pl. orvos, tanár, kutató stb.) munkája. És valljuk be, nem mindenki az a tipikus anyatigris vagy tyúkanyó. Persze a társadalom elvárja tőlük a tökéletes anya szerepet, melynek kifejezetten nehéz megfelelni, ha az ember nehezen hagyja abba a munkáját, és alkalmasint gyermeket is leginkább azért vállal, hogy megfeleljen a társadalmi elvárásoknak. Aztán meg furcsán néz rá a többi anyuka, ha nem találja a helyét a játszótéren és nem csak a gyerekről szeretne beszélgetni. Aki pedig hamar bölcsibe adja a picit vagy bébiszittert fogad, egyenesen az ördögtől jött, mondván, milyen anya az ilyen.
Pedig meg lehet őket érteni! Csak tudni kell elvonatkoztatni saját magunktól, és egy picit belegondolni az ilyen anyák helyzetébe. A gyermekek érdekében én amondó vagyok, hogy ami nem megy, nem szabad erőltetni. Amikor egy nő akkor érzi magát kiegyensúlyozottnak, ha dolgozik, dolgozzon! Nincs annál rosszabb, ha magunkat megerőszakolva (a társadalmi elvárásokhoz igazítva) próbálunk a „tökéletes anya” szerepében tetszelegni (ami ugyebár egyrészt nem létezik, másrész teljesen relatív) és közben valahol mélyen boldogtalanok vagyunk, sőt emiatt még a lelkiismeret is gyötör.
Vagyis a kérdés a következő: Mi a jobb: boldogtalan anya otthon a gyermekével vagy kiegyensúlyozott anya, aki kevesebbet van a gyermekével? Ebben az esetben inkább az utóbbi. Lássuk be, a társadalmi elvárásokkal igenis szembe lehet szállni! Ha a nő úgy érzi, szüksége van az otthonon kívüli életre is ahhoz, hogy teljes értékű anya legyen, nem számít, mit gondolnak mások. Ha ő boldogtalan, azt a gyermek (és az apa) is érezni fogja, márpedig a családi harmóniánál nincs fontosabb.
Jó megoldás lehet részmunkaidőben visszamenni dolgozni, így marad elég idő a nap további részében a családdal foglalkozni. Sőt, ha jobban belegondolunk, az ily módon együtt töltött idő sokkal jobb minőségű lehet, mintha az anya egész nap otthon lenne, és közben nem érezné jól magát.
Bojti Andrea
