Vidáman indult a hét.

Minden másnap szülői. Jöhentnek a gintonikok tömegével.

Már hétfő délelőtt lehúztam volna az elsőt, látva a Kréta üzenetet az osztályfőnöki figyelmeztetésről.

"... a folyosón o.társát durván lökdöste"

Tudom, hogy KicsiFiú nem szent, de azt is tudom, hogy őt felhúzni vörös kendő lobogtatásával lehet. 

Azaz piszkáld, amíg fel nem robban. 

Így bennem az első gondolat az volt, hogy mit követtek el ellene és azt meddig tették.

Hazaérve, már ahogy a kislány nevét kimondta, csak legyintettem.

Őt már én is sokszor lökdösném durván. 

Nyilván nem mondtam, hogy oké gyerek, jól tetted, ez így helyes, de belül átéreztem. 

Egy "ártatlan kislánnyal" szemben egy fiú mindig a rövidebbet húzza. 

Ez van.

És nem is lett volna minden szép, ha nem kap mégegy beírást a héten. 

Veszettül unom!

Borzasztóan magam alatt voltam. 

Tényleg ilyen rettenet a gyerekem? És most akkor mit várnak tőlem? Egyáltalán.... mit mondjak a gyereknek, aki védekezik, hogy így meg úgy volt? Egy beírást meg nem kéne szó nélkül hagyni. Vagy de? Elmondja, meghallgatom és pont?

Nyomaszt az egész. A hangulatom totál nyomor. 

Ezen a vacak napon Kedves pont rámcsörgött, hogy valami szupercukit mondjon. 

A legjobbkor. Kicsit rózsaszín mámorba borította a komor pillanataimat.

Miután este kidumáltuk, hogy szerinte csak tájékoztatás, hogy KicsiFiú nem bír magával a suliban, szerintem meg megoldást várnak tőlem, leszaladt kajáért a boltba, de egy kis meglepit is hozott. 

Nem csokit és nem sütit, hanem egy gyönyörű cserepes virágot! Ez a bizalom jele is, mert nem vagyok a leggondosabb kisvakond. Hihi. Nálam szomorkodnak a növények általában. Pedig szeretem őket, de a gyerekekkel ellentétben nem nyafognak, ha valami bajuk van. Vagy csak túl későn.

Ez állítólag nem fény- és vízigényes. Majd meglátjuk.

Ahogy kihívott a konyhába, és megláttam, már százszor jobb lett a kedvem! Tartós befektetés, mert felnézek rá, és már ott is a mosoly az arcomon. 

Igen, az ajándékozás az egyik fontos szeretetnyelvem. Néha kis cetlikre rajzolgatok a gyerekeknek és az uzsijukba vagy a tolltartójukba rejtem.

NagyFiú is ajándékozós. Még mindig őrzi ezeket a fecniket, pedig némelyik közel tíz éves...

KicsiFiú szülői értekezletéről viszont megint úgy jöttem el, hogy ennek semmi értelme nem volt. 

Ezt le lehetett volna írni e-mailben, és helyette fogadóóra lehetne. Annak legalább lenne haszna. Így csak meghallgattam, hogy a szorgalmit megcsinálni kb elvárás, és milyen lett a félévi osztályátlag, meg hogy ez az osztály nagyon nehéz (ez tuti igaz, a fele gyerek BTMN-es), nem kell ide ottalvós kirandulás. 

Végre valami, amiben egyetértünk.

A hétre még NagyLány szülőije jutott. Ez Kedves reszortja. A lányok sulis teendőit ő szokta javarészt intézni.

A tanárok már annyi "hülye" szülővel találkoztak, hogy nem sok dolgon akadnak fenn. A szülők viszont nehezebben veszik időnként az akadályt. Legalábbis egy részük.

Arra gyorsan rájöttem, hogy többféle képpen kilógok a szülők sorából. Mivel mindig akadt olyan anyuka akivel jól kijöttem, nem zavart.

Addig, míg a gyerek nem látta kárát. 

Most viszont egy anyuka - akivel már tíz éve járnak egy osztályba a gyerekeink - hogy a lányaink barátkoznak, kifejezte nemtetszését.

Valami pletyka már ideszivárgott, hogy túl sok itt a gyerek. Most komolyan? 

NagyLány kicsit zokon veszi, hogy üvegnek nézi őt anyuka, ha összefutnak utcán, suli előtt, bárhol. Valóban elég nagy undokság. Kicsit sajnálom érte, de ez is az élet része. 

A szülőin itt sem volt nagy világmegváltás, de itt legalább mindig van ötletelés egy-egy témában. 

Amire pedig a héten a legbüszkébb vagyok, az a fotókönyv. 

Belekezdtem és a fele kész!

Mindenkinek van, ami az első évükről szól. Benne 12 db naaaagy fotó és sok kisebb, patika rendben. Semmi összevisszaság, minden passzol mindenhez. Ennek megfelelően jó nagy munka. Simán nevezhetném akár időpocsékolásnak is, de nem az. Szeretik a gyerekek, is és nekem is jó érzés lapozgatni. Csinálni meg kifejezetten élvezetes, maximális kreativitás.

Pénteken sikerült eljutnunk a tetkó stúdióba szépülni. 

Neeem, tetováltatni máshová járunk, meg amúgy is korai. Jelenleg csak a piercing-füli volt a téma. 

Nekem lett végre karikám, amire régóta áhítozom. Suliban, melóban nem lehetett. Aztán meg az ex nem szerette. Így mindig valami kövecske, csillagocska volt helyette.

Most viszont végre fekete karika van az orromban és lehet, hogy nem mindenkinek tetszik, de én szeretem. Még kb két évig, aztán gondolom munkahelyen szóváteszik.

PiciLánynak Kedves választotta a köves csillag fülit és ő is volt vele, mikor belőtték. Én csak hivatalosan is hozzájárultam. Személyi, születési vagy bármi is kellett, hogy tényleg mi vagyunk a szülei. Szerintem ez tök jó. Bár gondolom, hogy kozmetikába a szomszéd néni is elviheti, ott a kutyát nem érdekli.

Persze, sírt. Kicsit megszakadt a szívünk, nekem egy kis lelkifuri is befigyelt, de csak egy perc volt. Azóta sem zavarja. Békésen aludt rajta már az első este.

Mi is volt a múltheti téma? A nem megfelelő kommunikáció?

Csodálatos példáját hoztuk szombaton. 

Hogy mi volt a hiba? 

Sokat vártam.

Megértést, sőt felismerést abban, hogy a babás élet nagyonis nehéz oldala, hogy a kisded pórázon ráncigál. Nagyon rövid pórázon és igenis folytogat a nyakörv. Pláne mikor látod, hogy apu lelép erre-arra. 

Dehogy sajnálom tőle! Menjen! Ha ő itthon maradna, én akkor sem tudnék világgá menni.  Néha lelépek két sarokra, de hiányzik a program, az élet.

Meg amit az itthonlét hoz magával. Ilyenkor a legcsúcsszuperebb társ is ellustul. Anyu otthon van, minden kész, mire apu hazaér. Ilyenkor a közös felelősségvállalás háztartás-szinten egyszerűen megbillen.

Látja emberünk, hogy mint a búgócsiga pörgünk egész nap. Hatalmas rutinnal, nyolckarú polipként csinálunk mindent. Ahogy ő a munkahelyén. Nekünk az otthonunk az. Egyszerűen csak tudja, de nem érzi a bőrén, hogy a mi főnökünk 0-24-ben ugráltat minket, folyton megszabja mikor mit csináljunk, és nincs munka után lerogyunk, és heverünk egy órát, se betegállomány, de szabinap sincs. Énidő szintén minimális. 

Egy szóval: Anyasors.

Erre mondjuk mi, anyukák, hogy meglepődnének a drága férjurak, ha lelépnénk egy hétre. 

Ugye ismerős?!

Félreértés ne essék! Kedves szuper apuka, és imádni való férj. Figyelmes és segítőkész, a gyerekezésből is kiveszi a részét. 

De más van a lábunk között, így a fejünkben is. Én pedig elég vacakul kezeltem az aktuális problémát. Erre természetesen az ő válasza is vacak volt. 

Némi szócsata után ott álltunk, a magunkba vetett hitünk a sárba tiporva. Innen már nincs lejjebb. Hosszútávú duzzogás kizárva, valamiféle megoldás nélkül sosem megyünk tovább. Ahogy most sem.

A vasárnapi szikrázó napsütés adott némi reményt, hogy a szürkeség véget ér egyszer! Az unalmas hétköznapi mókuskerékbe izgalmas fricskákat hoz majd a tavasz. Játszóterezés, kirándulás, mászkálás a világban. 

Megnyit szemben a helyünk, és oda bármikor leléphetünk egy Bambira. Akár kettesben is.

Gyere Tavasz! Sütök neked sütit!

Nanta