Bridget Jones családjában egy kissé perverz Geoffry bácsi tette nehezen elviselhetővé a karácsonyt, de azt hiszem, minden családban akad olyan rokon, aki segít az ünnepek fényének halványításában. Ha van gyereked, ha nincs. Geoffry bácsi helyett ott van rögtön Rozál néni, aki éveken át azzal fogadott karácsonykor, hogy mikor találsz már magadnak végre egy valamirevaló vőlegényt, férjet. Amióta meg végre találtál („Ideje volt már!”) csak a hasadat lesi szüntelen.
Rozál néni nem is állja meg a további kérdezősködést. Mikor lesz itt gyerek? Te sem leszel fiatalabb! Vagy látok is már valamit gömbölyödni? - kérdi fejhangon az imént beléd diktált hatvanhatodik féle kaja nyomán a szokottnál haloványan talán domborúbb hasadra meredve. Ki tudna ellenállni az ilyen társaságnak?
Vagy vegyük Ödön bácsit. Ödön bácsi minden évben házi borral és pálinkával kínálgat mindenkit. Nem érti, a dracéna miért gyengélkedik december végétől minden évben. Nos, inkább a pálma vesszen, mint a rokonság. Ilyen az élet.
Ödön bácsi a gyerekekhez is ért. Sajnos. Mármint hozzájuk ért. Puszit nem lehet elbliccelni nála. Nagydarab, morgós-hangú alak, aki elől nincs kitérő. Minden kölök kerüli messzire, pedig Ödön bácsi tiszta szívvel szereti őket, no de egy ilyen félelmetes termetű alaktól, akit egy évben egyszer látnak (kvázi idegen) ki ne rémülne halálra?
Gizikééknél is mindenből enni kell. Gizikén kívül mindenki tudja, hogy ez igen nagy kihívás. Nos, mondjuk ki, a szárazra sült hús nem puhább lesz Floriollal leöntve. Itt sok savanyúság fogy. „Hogy ezek a gyerekek hogy szeretik a vegyes vágottat! Nyitok még egy üveggel gyorsan!”- örvendezik mesterszakácsnőnk boldogan. A szeretet ünnepe. Ő főzni szeret. Csak nem tud sajnos.
Van költő is minálunk. Minden alkalomra verssel rukkol elő. Alkalmanként el is énekli őket. Még soha senkit nem láttam, aki ne szeretett volna ezen a ponton mégiscsak betolni Ödön bácsi páleszéből egy jó kupicával.
A gyerekek, akik már tudnak járni, egy önkéntes felnőtt, vagy nagyobb kamasz felügyelete alatt bandába tömörülve fosztogatják a süteményeket és érthetetlen játékokba bonyolódva általában nem sok vizet zavarnak.
A járóképtelen egyedek viszont sok vizet zavarnak. Az első órában kézről-kézre járnak. Mindenki fogja őket egy kicsit. Ezzel aztán úgy túlpörgetik, hogy majd leesik a feje az álmosságtól. Sírni kezd. Ekkor megkísérled elkérni Tecustól. Tecusnak nem lehetett gyereke. Szomorú történet. Amikor elkéred tőle a babát, a szemében eszelős csillogást veszel észre. Ujjpercei elfehérednek. Nem fogja odaadni. A kicsi egyre jobban sír. Végül a férjed szelíden kicsavarja Tecus kezéből a kicsit, és cselezve átpasszolja neked. „Tedd csak le ide aludni a szomszéd szobába!” – hallod Aranka néni tanácsát. Udvariasan mosolyogsz és tudod ez a nap már csak ilyen. Aludni majd otthon, illetve hazaúton a kocsiban fog a kölök. Illetve otthon mégsem, mert már kialudta magát az autóban. Azért elmész és egy csendes sarokban ahol csak két-három rokon fog benyitni, megszoptatod és tisztába teszed. Halkabb a sírás, hurrá!
No, de a sírás így sem vállalható. A rokonok nem hallották, hogy halkult volna. Jön is már Amál néni és hopp, amíg Aranka nénit beszéled le arról, hogy letegye üvölteni a gyereket a szomszéd szoba ágyára, ahonnan majd lezúghat egyedül, szóval a kedves rokon nagy kanál csokiöntetet nyom a ded szájába. A gyerek nem bánja. Még csak anyatejet kóstolt, kell a változatosság. Te bánod. Még csak anyatejet kóstolt. Amikor halkan szóvá teszed, megtudhatod, hogy bezzeg az én kisfiam ennyi idősem a töltött káposztát ette, semmi mást. Inkább csöndben maradsz és folyamatosan a gyereket ringatva – ledolgozza a sok kaját és szálkásít – figyelsz a kiskanalakkal közeledőkre.
Három nap, négyszázhúsz rokon, hétmillió kalória és egy nagy adag öröm. Mert azért mindennek ellenére a karácsony mégiscsak jó dolog. És pár nap pihenés (értsd: szokásos mókuskerék) után már újra örülsz, hogy nagy és jópofa családod van, nem magányosan töltötted az ünnepeket.
Center
