Bár nem vagyunk szorgalmas miselátogatók, az advent számunkra mégis az elmélyült várakozás időszakává vált. Január elejére voltam kiírva, így a karácsonyi készülődés összecsúszott a fészekrakással járó felfordulással.

Ahogy teltek a hetek, lassan meggyőződésemmé vált, hogy a Karácsony valójában a gyermekvárás ünnepe. Hosszú vajúdáshoz hosszú szüléstörténet. Vigyázat, giccses végkifejlet! Te is megosztanád szüléstörténeted? Küldd el a bezzeganya kukac freemail.hu emailcímre!

Nem, nem buggyantam meg teljesen, de miközben listákkal róttam a várost (talán a kényszerű cukormegvonás miatt) néha azért bevillant Szűz Mária, amint a háttérben a közel-keleti tájjal szamárháton indul Betlehembe. Mert eljött az tél, és én hatalmas hassal, de üdvözült mosollyal jártam a boltokat és fosztogattam a barátnők babaruhás zsákjait. Tudtam, éreztem, hogy ez a gyerek nem vár újévig, talán még az ünnepekig sem. Nagy is, meg a hivatalos számítások sem egyeztek a miénkkel. Beszereztem hát minden szükséges dolgot, még az orvosi recepteket is előre, mert hát háromnapos ünnep lesz, kizárt, hogy bárki is foglalkozzon popsikenőcs, fürdető, meg vitaminok felírásával. A környezetem remekül szórakozott rajtam, amikor megkérdezték, hogy hát minek ez a nagy sietség, én meg válaszul csak annyit tudtam kinyögni, hogy na, az a pech (nem pont ezt a szót használtam) nincs, hogy én, aki tízéves korom óta minden évben bejglit sütök, idén ne ehessek belőle.

Két dolgot kértem karácsonyra, babát és bejglit.

Nem túlzó vágyak ezek. Csak hát mindenki elmondta, neki mikor nem jó, ha szülök: karácsonykor az orvosnak, a szülésznőnek (még jó hogy, van egy rakás gyerekük), utána Woody Allen koncertjére menne a férjem és a szülésznő is (persze nem együtt), én meg nem akartam 2008-ig várni, mert az már jövőre van, tehát nyilvánvalóan és beláthatatlanul messze.

Jöttem-mentem, lakásdíszítés, kórházi táska, ajándékok, babaruhák mosása, vasalása, fenyődíszek előkerítése, trallala, majd 20-án a szülésznő az NST után boldog ünnepet kívánva köszönt el. Én sóhajtozva haza, hogy hát nincs mit tenni, dagadt bokával és háromóránként hülye kaják magamba diktálásával töltöm idén a karácsonyt, majd koccintok málnalevél teával, meg diabetikus keksszel, remek lesz.

Aztán este elkezdtem fészkelődni, húzott a derekam, mondtam is a férjemnek, hogy aha, biztos ezek a jóslófájások. Semmi érdekes, menj csak aludni, mindjárt megyek én is – ment is. (Elég nehéz napja volt, a nagy rohangálásban bezárta a járó motorú kocsiba a slusszkulcsot, majdnem lekéstük a gyerekorvos rendelését).

Szerintem ember nem látta annyiszor a schengeni határnyitást, mint én.

Egész éjjel a hírcsatorna óráját nézegettem, írogattam az időket, találkoztam a rókával is, majd reggel hívtam a szülésznőt, aki elmondta, üljek be a kádba, aztán meglátjuk, mi lesz, de egyébként a gyereke óvodájában karácsonyi ünnepség van délután, úgyhogy ha lehet, akkor abban az egy órában légyszi ’ne szüljek. Jó, mondtam, majd tébláboltam, szerencsétlenkedtem, vártam, vonszolódtam, próbáltam befejezni, amit előző nap elkezdtem, majd (miután napközben már megjártuk a szülészetet, ahonnan hazaküldtek) éjjel 2-kor végre újra elindulhattunk a kórházba.

Kint fagyott hó, férjem a hat lehetséges útvonal közül a barátokkal és a családdal jó előre kiválasztott legrövidebb, leggyorsabb, legbiztonságosabbat választva immár rutinosan vezetett, én már rutinosan szívtam a fogamat mellette a kátyúkba zökkenő kocsi anyósülésén. Kórházba be, szuper, hogy maradhatunk, alternatív szülőszoba, hajrá. Bénázás, vonszolódás, burokrepesztés, nem sűrűsödnek. Dokim reggel 8-kor: nem akarnak hazamenni, akkor talán...? Na, nem, azt nem. A folyosó tele friss, kipihent, szépen sminkelt terhesekkel, akik jól láthatóan nem vajúdnak két napja. Ja, hogy betennék a kicsit a fa alá holnapután, azért jöttek, értem.

Két órával később, amikor már kicsit homályossá vált a kép, legalább a döntés megszületett: oxitocin, hurrá. Ezután filmszakadás, nyomjon, ne nyomjon, kint van, négykilós, gratulálunk, tizenhárom óra kilenc perc, itt kell két öltés. Mindössze ennyit tudok előhívni háromórányi szülésből, ami az orvos szerint nagy szerencse, de ezt már csak két évvel később merte elárulni ugyanabban a szülőszobában. Óriási hormonális fröccsöt kaphattam, mert arra viszont már világosan emlékszem, hogy ujjongva mondom a dokinak, hogy persze, jöhet a következő, hogyne, semmiség. Ki is mennék a mosdóba, ha lehet.

Aztán másnapra persze besárgult a gyerek, így mi nem tehettük be a cuki újszülöttet a fa alá, pedig az aaannyira ééédes, nem? A szülészetről mindenkit hazaengedtek, csak néhány hozzám hasonló szerencsétlen nézegette picsogva a szemközti lakótelep ablakaiban a színes, kivilágított karácsonyfákat. A barmok meg a három királyok nem hiányoztak, hoztak minden jót a lelkes látogatók. Betekinthettem továbbá a „napozó” gyerekre várva az osztályon dolgozók karácsonyi ünneplésébe, állítólag a halászlé is jól sikerült, amit egyikük főzött. A karácsonyi dalokat meg a kicsivel összebújva meghallgattuk a rádióban. Az is valami. Már az sem zavart különösebben, hogy eltűnt a fényképezőgépem meg némi készpénz is a lezárt folyosón lévő szobából, ezen a karácsonyon szerettem a tolvajokat is, csak haza akartam jutni végre.

Este végre bejött a férjem, ott ünnepeltünk ketten a huzatos váróteremben (mázli, hogy le tudtam ülni), szorongattuk egymás kezét, vigyorogtunk, és végre pocak nélkül megölelhettük egymást. Másnap, Karácsony első napján elengedtek és pótszentestét tarthattunk hármasban a kisdeddel, fával, bejglivel. Isten meghallgatott, Sámuel hazaérkezett.

Citabella