Mindig beszélgetünk, főleg ha házon kívül vagyunk, hosszú-hosszú sétákat teszünk, és körüljárunk minden témát, ami eszünkbe jut. De nemcsak egymással beszélgetünk, hanem szóba elegyedünk a virágokkal, a Napocskával, kutyákkal, macskákkal, sőt egy-egy földigilisztával, csigával is. Épp óvodába készülünk, amikor Kamilla aznapi alvóállata, egy kövér bárányka megszólít sírós Kamillahangon:
- Tudod, nekem nincs se anyukám se apukám, mert meghaltak. Úgy tudtam meg, hogy a nagymamámnál voltam, és nem jött értem senki.
Megnémulok egy pillanatra, éles pengeként vág a szívembe a gondolat, hogy mennyire megbízhatóan dolgozik Kamillám lelkében a tény: édesanyja szülei nagyon hamar meghaltak. Sosem titkoltam előle ezt, bár tudtam, lehet, hogy egyszerűbb lenne hallgatni az egészről. Megvigasztalom a báránykát és lélekben készülök más, ilyen nehéz pillanatokra.
A következő sétánkat már az aranyos fényekben pompázó őszi alkonyatban tesszük. Gyönyörködünk a felhők, az ég színében, a lemenő nap utolsó ajándékaiban.
- Képzeld el, Kamillám, vannak, akik olyan sokáig élnek, hogy már nem is lehet tudni, hogy ki az anyuka meg apuka és ki a gyerek, mert mindannyian csak anyókák meg apókák lettek. Mondjuk az anyuka 100 éves, a gyereke meg 80.
Ezen elámul, szereti a nagy számokat.
- Eljössz majd hozzám, amikor nagyon öreg leszek? És elviszel sétálni? – lelkesen bólogat. – Majd csinálunk nagy-nagy ebédeket, főzünk szószos tésztát, meg rántott húst, jó!? – már fülig ér a szája. – Ebéd után meg bebújunk a kanapén a piros, meleg kockás takaró alá és úgy iszogatjuk a habos kávét.
- És csokis fánkot eszünk hozzá! – mondja nevetve.
Közben lement a nap, hazaértünk végre.
Teofil
