Többen kértétek, írjunk a kamaszkorról. Már hogy amikor szülőként odaérsz, hogy kamaszodik a gyereked.
Én már félig túlvagyok, tehát valamennyire tudok tapasztalatból beszélni. De mielőtt felvenném a szülői sapkámat, és onnan kommentálnám a korszakot, eltűnődöm azon, mi van a batyuban NEKÜNK, amit a SAJÁT kamaszkorunktól kaptunk, vagy amit abból őrzünk.
A sajátod mennyire volt fontos és meghatározó? Mire emlékeztek belőle? Mit hoztatok belőle a mostani életetekbe?
Direkte nem azt kérdezem, „jó” volt-e. A két dolog mintha nem mindig esne egybe.
Klasszikus értelemben például nekem nem volt „jó”. Viszont brutálisan meghatározó, fontos alapokat lerakó, brutális élménymennyiséget hozó volt…máig fontosnak maradt kapcsolatokkal.
Kamaszodás-ügyben először a szemüveget kell tudatosítani – és néha hatástalanítani a torzításait, ami a saját kamaszkorod tapasztalataiból fakadhat. Ha utoljára a kilencvenes években jártál középiskolába, légyszi ne gondold automatikusan, hogy ma is olyan például a középiskola – még akkor se, ha sajnos sok tekintetben olyan. (Oké, az öltözőszekrény például. Nem olyan, hanem ugyanaz…).
És hát, ezzel a szemüveggel nézem-néztem a gyerekeim kamaszkorát akaratlanul, pedig tudom, sokaknak ez a néhány év talán kevésbé volt meghatározó. Azt is tudom, vannak olyanok is, akinek még „jó” is volt, mégis nehezen küzdenek a gyerekeik kamaszkorával. Mások traumatikus kamaszkori élményei vagy már a szülés után éreztették hatásukat. Megint mások pszichológusnál bogozgatták ezeket, és csak UTÁNA vállaltak gyereket, ha már úgy gondolták, letették a batyut, feldolgozták a tartalmát.
De tudod mit, játsszunk el egy kicsit dolgokkal.
Képzeld magad elé a szüleidet, amilyenek akkor voltak, mikor tizennégy-tizenöt éves voltál. Hajat, arcot, szemüveget, ruhát. A lehető legaprólékosabban. Színezd ki.
Aztán (!!!!!) vedd elő a családi fényképeket. Ha mutert abban a formájában láttad magad előtt, ahogy valójában ötéves korodban nézett ki, a kabátjában, amiben eléd járt az oviba – nosh, valószínűleg azért, mert abban a korszakban tényleg figyeltél rá – szemben a tizenöt éves önmagaddal. Ha apádat először valami elmosódott figuraként látod, és képtelen vagy valami konkrét ruhát vagy hajviseletet ráaggatni, akkor valószínűleg nem volt erősen jelen akkortájt az életedben – pontosítok, a FEJEDBEN nem ő volt a legtöbbet, amikor tizenöt éves voltál.
Na akkor a következő játék. Koncentrálj megint a tizenöt éves önmagadra, és képzeld magad elé a LEGELSŐ arcot, ami szerinted akkoriban fontosként ott volt.
Na ki jött elő? A padtársad? A tesód? az első szerelmed? Kovács, a rettegett matektanár? A saját fejed a tükörben?
(Van rá egy százasom, hogy nem apád-anyád arca ugrott be feltétlenül. Ha a hétéves kori önmagadat idéznéd meg, akkor inkább a nagyi meg az apu-anyu, a kisöcséd, esetleg Irénke néni az első béből…)
Maradj még mindig a kamaszkori önmagadban. Kitől-kiktől tanultál akkoriban a legtöbbet? Az osztályfőnöködtől? A bátyádtól? A szabókaresztől, aki az ifis kézicsapat legendás edzője volt? A frissen felfedezett vallási közösség vezetőjétől? A Józsefattilától vagy a Lovasitól, akiket sose láttál élőben, de minden szövegük megvolt? A sorozatszínésztől, akinek megtanultad az amerikai akcentusát és a hülye kérdéseit-manírjait mind?
(Itt is fogadnám nagyobb összegben, hogy nem apu-anyu lesz az első három helyen)
Jöjjenek az úgynevezett villanófény-emlékek a kamaszkorodból (amikre élesen, pontosan emlékszel). Kikhez kötődnek? A sulis diszkó, ami után végre megcsókolt a Dani? Amikor megnyerted az országos középiskolai töriversenyt vagy karatebajnokságot? Amikor vettél egy mély levegőt, és csináltattál egy piercinget vagy tetkót? Amikor összetörtél, mert úgy érezted, elárult a legjobb gyerekkori barátod-barátnőd? Amikor elveszítetted a gyerekkorodtól veled lévő kutyát? Van villanófény-emlék (amit a sokszori visszaidézgetés és az erős érzelmi töltet tesz ilyenné), amiben a SZÜLEID szerepelnek? Milyen szerepben, mivel kapcsolatban?
Mennyire voltál bevállalós? Mennyire voltak fontosak a kortársak? Mennyire lepődtél meg saját magadon és milyen gyakran kamaszként, mennyire sodortak el érzelmek vagy események? (Az én kamaszkori alapélményem két kérdés volt: „Basszus, kinek az életébe kerültem...?” és „Basszus, én meg kinek a fejébe kerültem…?” )
Mennyire voltál közlékeny? Írtál naplót? Elolvashatta valaki? Kidobtad húszéves korodra, esetleg gondosan elégetted? Égett belőle mondat mégis beléd? Füllentettél? Próbálgattál különféle szerepeket és maszkokat? Működtek?
Ha ezt mind lepörgetted, és esetleg röhögtél egyet csodálkozva, akkor talán azt is látod…hogy kamaszkorban már egy csomó dologra szülőként már egyszerűen nem lesz valódi ráhatásod, vagy látni-hallani se fogod. Ott nyüzsöghetsz, hogy ha kell segíts, ott tevékenykedhetsz fontosan, de nem mindig észrevehetően, esetleg ágálhatsz, magyarázhatsz, mutogathatsz – de előfordulhat, ahogy esetleg veled is volt, hogy nem rád fognak elsődlegesen figyelni. Nem az marad meg, amit épp te, mint aggódó vagy jót akaró szülő próbálsz átadni és közvetíteni.
(És akkor még nem beszéltünk arról, hogy ami valójában tanítja, az az lesz, amit csinálsz, amikor látszólag egyikőtök se figyel oda. Néha mélyebb hatása van, mint bármely szándékos akciónak…)
Amit örvendve látok, hogy a mostani szülők talán egy kicsit kevésbé koncentrálnak arra, hogy a kamasz mit ne csináljon. De mintha még mindig magabiztosan vélnék sokan, hogy képesek kontrollálni, mit csináljon – a bölcsebb gyerekek meg mintha csendben meghagynák őket ebben a hitükben. Aztán húsz év múlva már viszonylag reálisan lát mindenki, akit nem kímélnek meg kedvességből egy csomó részlettől.
(Nekünk van már ilyen élményünk is. Keresztgyerek, mozaikcsalád azóta felnőtt gyereke családapaként és családanyaként egy tábortüzes estén mesélt olyasmiket, amiket akkor kamaszként véletlenül se kötött volna az orrunkra. De annyi idő telt el, és annyi dolog bizonyította, hogy normális felnőttek lettek, hogy már el merték mondani. Aztán belegondoltam, hogy éppen most mi folyik valójában, amire épp vak vagyok, akár azért, mert az akarok lenni...)
Na ennyit elsőre a témában – nem vagyok pszichológus, csak agyalós-olvasós-meséltetős, aki ahogy öregszik, egyre nagyobbakat néz, hogy mennyi elefántot tapogatott életében már a sötétben.
Spoiler alert: a többség (az ijesztő öngyilkossági és mentálisprobléma-arányok ellenére) előbb-utóbb felnő, és kisimulnak dolgok, még akkor is, ha nem ugrálsz rajtuk folyamatosan. Sőt, néha akkor simulnak csak ki igazán.
Vakmacska
